I. 

„Aztán visszajött, eloltotta a gyertyát, és elkezdett ölelgetni a kényelmetlen fotel és matrac kombináción. Visszautasítottam és kérleltem, mire mérges lett, és kezdett tépni mindent rólam. Néma viaskodás volt, egyre jobban nekivadult, és mert nem engedtem, ütni kezdett, kemény ökölcsapásokkal az arcomba. Nem elégedett meg a külső közelgéssel, mint a kis mongol a múltkor. Úgy hiszem, elég nagy mértékben impotens lehetett, mert nagyon nehezen jött indulatba, és annál dühösebb lett rám.

[..] Közben Józsi bácsi is megszólalt, meg Jani is, hogy feljelentik, hogy statárium van stb. Mire csak durván leintette őket, amíg végre végzett. A borzalmak borzalma volt ez.” 

A fenti részlet Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni naplójából való. A visszaemlékezés szerint az akkor 32 éves özvegyet legalább négy alkalommal megpróbálták megerőszakolni a szovjet katonák. Az erőszak kétszer meg is történt, később Gyarmati Fanni átesett egy abortuszon. 

Nem számháborúról van szó, de mégis lényeges [lenne] tudnunk, hány magyar asszonnyal, nővel, lánnyal esett meg a fenti gyalázat. Nem kell mondanom, hogy nem sokan kutatják a témát.

Skrabski Fruzsina 2013-as filmje, az Elhallgatott gyalázat 50-200 ezer közé teszi a budapesti áldozatok számát, ahogy Pető Andrea a Történelmi Szemlében megjelent tanulmánya is. Utóbbi „ma már úgy látja, nem helyes az áldozatok számszerűsítése”.

Számszerűsítés? Hihetetlenül érzékeny téma, így értjük a távolságtartás okát, de azért nagyon nem mindegy, hogy kétezer vagy kétszázezer áldozattal esett meg ugyanez Budapesten. Országosan már nyolcszázezer áldozatról is beszélhetünk.

Egyértelmű, hogy a mára is kiható nemzeti traumáról van szó. Rengeteg családot érintett. Sőt, alig-alig lehet olyan család, amelyet nem érintett.

II. 

„Nem mozdultam. Azt hittem, hogy ebbe belehalok. Persze, nem hal bele az ember. Kivéve, ha eltörik a gerin­cét, de akkor sem azonnal. Hogy men­nyi idő telhetett el és hányan voltak, nem tudom. Hajnalfelé értettem meg a gerinctörést. A következőt csinál­ják: az ember két lábát a válla fölé hajtják és térdelésből feküsznek be­le. Ha valaki ezt túl erősen teszi, el­roppan a nő gerince. Nem, mert akar­ják, hanem a fékevesztett erőszak miatt. A csigába tekert nőt a gerin­ce egy pontján lökik előre-hátra, s észre sem veszik, hogyha elroppan. Én is azt hittem, hogy megölnek, hogy a kezük között halok meg. A gerin­cem megsérült, de nem törött el.”

A fenti részlet Polcz Alaine Asszony a fronton című memoárjából származik. Fizikailag rosszul vagyok, ahogyan lejegyzem, és közben újra elolvasom. De ez természetes. Rettenetes sötétség ez. Eszembe jut, hogy egy újságíró-barátom éppen a napokban elmesélt egy történetet. Neki egy idős szemtanú mondta el.

Botorkáltak hazafelé a holokauszt-túlélők Magyarországra, talán már Magyarországon. Élő, pontosabban haldokló csontvázak. Néha az orosz [szovjet] katonák kiemeltek valakit a sorból, megerőszakolták. Sokszor az áldozat még ott, helyben belehalt. A túlélők mentek tovább. Ha már Radnóti, ez már nem is Erőltetett menet, nincs módom megfogalmazni, hogy micsoda.

III. 

De voltak kedves erőszaktevők is. És olyan asszonyok, akik megszánták őket. Legalábbis a következő novella szerint.

„Meztélláb odalépett az ajtóhoz, s résnyire kinyitotta. Az ajtó kivágódott; ha hátra nem lép, megüti. – Mit tetszik… – s félénken hozzátette – …vitéz úr?

A legényke félretolta. Mondott valamit, nem értette. De ahogy a szeme kitágult, ahogy elnyílt a szája, ő arra gondolt: – Jézus, segíts… mit akar ez a gyerek? – Merthogy ijedt kérést érzett a hangjában, hiába, hogy parancsolt:

ijedt gyerekkérést.

– Tessék? – Merthogy nem is akarta érteni. A fiú, mint aki fél, fenyegetően megemelte a puskát. Ellépett előle; az meg odaállt ő meg az ajtó közé. Aztán ingerülten intett a bal kezével – jobbjával makacsul a puskát markolta.

Futott volna, de nem volt hová; ott állt a dikó szélinél. »Csak ne mondjanak ellent nekik.« A fiúnak remegett a szája, s még így, a homályban is látta, hogy virítanak a pattanásai. Őt nézte, elkerekedett szemmel, s közben ügyetlenül áttette a puskát a bal kezébe. S mert ő nem mozdult, egy erősre sikeredett suta mozdulattal taszított egyet a mellén. – Legalább a hosszi lenne… – gondolta, ahogy lehuppant a dikóra – …egy ilyen rémült gyerek… ez mindenre…

Dermedten figyelte, hogy a fiú a jobb kezével a sliccén matat. Ahogy lenyomta őt, s ahogy meztelen combjához – mert a fiú fölrántotta az alsószoknyáját – hozzáért a katonanadrág hideg vászna, tompán puffant a puska a földön.

Félrefordította a fejét: a fiúnak fokhagymaszagú volt a lehelete. De az nem is kereste a száját: mintha rugóra járna, rándult jobbra-balra az arca; a katonasapkát se vette le a fejirül. Várt – várta, hogy oldódjék, föloldódjék a görcse, de nem érzett mást, csak a fiú gyötrött, fokhagymaszagú fújtatását.

– Te… te taknyos – suttogta – te… És egyre jobban fejébe szállt a vér – már kalapált a halántéka -, kifeszítette magát, elkapta a fiú zubbonyát, fölnyomta, kisiklott alóla, és fölrántotta. – Azt hiszed, félek tőled, mi?

Visszakézből, a keze fejével; maga is megijedt az erejétől – a fiú fejéről leesett a sapka. – A hosszi mondta, hogy gyer ide, mi? Ha olyan nagy legény, mért nem jött ő? Fél? Szeme a puskára tévedt. – Tán azt hiszed, megijedek? Ettől a… piszkavastól?

Megpróbált erőt venni a felindulásán; melle, ahogy zihált, az ingét feszítette – szemérmetlennek érezte magát a gyerek előtt. A fiúnak megremegett a szája. – Szégyelled magad mi? Szégyellheted is. Anyád lehetnék… Neked nincs anyád, hogy megtanított volna tisztességre?

Ennek ugyan beszélhetsz, úgysem érti. – Anyád – emelte föl a hangját, mintha sükettel beszélne. – Mama… nincs? – mutatta a kezével. – Mama… nincs?!

A fiúnak lehorgadt a feje. Nézte hosszan. – Te… te bolond. – Indult volna a keze, hogy belemarkoljon a fiú géz közt ágaskodó üstökébe. – Fáradt vagy, mi? Azt hiszed, hogy megy? És ha megy, akkor más vagy? Hátat fordított neki. – Még hogy az ilyen akar… – Hátraszólt a válla fölött.

– Mióta nem ettél meleget, te? A fiú értetlenül hallgatott. Ő feljebb csavarta a petróleumlámpát. – Süket vagy? Mióta nem ettél meleget? Meleget – mondta, s rámutatott a vasfazékra a tűzhelyen. – Csak mentek-mentek, mint akinek elment a jó dolga… Kell?… Enni, te bolond. – Fogott egy pléhkanalat, szájához emelte, s mutatta: – Enni… meleget… Az kell neked… és nem…

A fiú félénken elmosolyodott. – Akkor meg mit állsz itt, mint a faszent? Azt gombold be – mutatott a fiú nadrágjára. – És ülj le… hallod?

Megfogta a fiú vállát, és lenyomta a székre. Elébe tett egy cseréptányért, kezébe nyomta a kanalat, s kimert neki egy nagy tányér krumplilevest. Amíg a fiú evett, fölmarkolta a dikóról a szoknyáját, a fiú háta mögött belebújt, és megkötötte. – Kell még? Van.

Kimerte a maradékot, szelt egy karéj kenyeret, nézte, hogy a fiú még a tányért is kitörülgeti. Fekete, pattanásos képe fölött tésztafehér volt a homloka. Katonafehér. Az átvérzett, koszos kötésig. Nézte egy darabig. A fiú nem állta a tekintetét.

– No, akkor szedd a holmidat, és lódulj – súgta, nagyon halkan. A fiú értetlenül emelte rá a szemét. Nem a szavakat, a hangot nem értette.

– Jóllaktál… átmelegedtél… – mondta, s elnevette magát. Egy csöppet bizonytalanul. – A hosszit meg tiszteltetem. A fiú elvigyorodott, mert nevetni látta. – Chaszit… – mondta.

– Azt, azt, a hosszit, mondd csak meg neki. De mindent elmondj! Ne ám, hogy hazudj… No… lódulj – mutatott az ajtóra. S fölvette, kezébe nyomta a puskát. – Még itt felejted… aztán szorulsz a hosszitól… Még mindig itt vagy?!

A fiú félszegen sapkájához emelte a kezét. – Ég áldjon – s szelíden az ajtó felé tuszkolta. A fiú kilépett, s becsapott az ajtón a tél. Utánaszólt: – És máskor, ha bemégy valahova, verd le a csizmád. A fiú visszafordult. – Mert behordod a sarat. Hallod? A sarat – mondta, és becsukta utána az ajtót.”

A fenti történetet Göncz Árpád írta meg. A címe: Front. A végén már nevetnek. Szinte barátok.

Göncz Árpád / Forrás: Fortepan.hu, ad.: Szigetváry Zsolt

IV.

Göncz szovjet erőszaktevője egy ártatlan gyerek. Az üzenet szerint csak azért húzza le a gatyáját, mert már régen nem evett meleget. Elkezdi az erőszakot, kérdés, hogy meddig jut, a magyar asszony mindenesetre megpróbálja ledobni magáról, de aztán megsajnálja. Megeteti. Szinte az anyja. Az „Ég áldjon” – mondja szelíden a nemi erőszakra készülő megszállónak. Majd kicsit megszidja, hiszen behordta a sarat.

„Enyhe, no” – folytathatnám a népiesnek álcázott, számomra fizikailag is gyomorforgató írást. Tényleg. Hányinger tört rám délelőtt, amikor elolvastam, leírtam, fizikailag rosszul lettem.

V. 

Göncz novellája először 1980-ban jelent meg a Találkozások című kötetben, a Magvető adta ki. A kiadó vezetője Kardos György. A Katonapolitikai Osztály volt tisztje. A Magyar Közösség társaság elleni koncepciós per fő „ceremóniamestere”. Az egyik legfontosabb célpontja, célpontjuk a végül a Szovjetunióba hurcolt Kovács Béla. Titkára: a fiatal Göncz. Nagyon is valószínű, hogy a későbbi politikust ekkor – vagy már korábban – megnyerhette magának a Katpol. Mert nagyon nehéz elképzelni más magyarázatot a saját maga által is elmesélt kalandokra.

A nagyon is furcsa, sötét és szövevényes ügyről Máthé Áron történész írt ebben az írásában. Tudjuk, hogy Göncz Árpád ’56 után börtönbe került. A rácsok mögött igen jó dolga volt.

Vizsgálja engedte, hogy a felesége becsempésszen neki egy angol nyelvtankönyvet. Így tanulta meg a nyelvet. Erről én írtam részletesen. Göncz a kiszabadulása után fordító, majd „író” lett. Elszegődött a Magvetőhöz, amit korábbi „ellenfele”, Kardos vezetett. Az a mindenre kapható, sörétlelkű értelmiségi, akinek a vezetésével elintézték Göncz „harcostársait”. Karakán jellem a későbbi köztársasági elnök, igaz?

Nézzük náci hasonlattal: olyan ez, mintha a Holokausztot túlélő Kertész Imre elszegődött volna egy Goebbels vezette kiadóhoz. Vagy vezesse a képzelt vállalatot egy volt nyilas, de ismert nyilas, mondjuk Fiala Ferenc. Segítünk: Kertész sohasem tette volna meg ezt. Igaz, belőle nem is lett köztársasági elnök. Utálhatja, aki akarja, de neki voltak elvei. Ezért maradt – minden elismerés mellett – valahogy körön kívüli.

Kardos György még tisztként / Forrás: PS

VI.

Szóval 1980. Kardos nézi, olvasgatja a novellát. Benne van a szovjet erőszak, de csak sejtetve. Sőt, a fiú tulajdonképpen ártatlan, fiatal még, szinte gyerek. Csak éhes a kis pattanásos lurkó. A magyar nő meg is sajnálja. Mikor vacsorázott utoljára ez a szegény felszabadító?

Nézi az egykori katpolos az írást. Nyilván elégedett. Leegyezteti, akivel kell. Ha kell még neki. Ügyes gyerek ez a Göncz – gondolhatja. Nem is baj, hogy engedtük fordítani. Nem is baj, hogy kiadtuk a középszerű darabjait, drámáit. Nem is baj, hogy ’47 után végül is megúszta a főnöke ellen indított ügyet. Nem is baj, hogy a hatvanas évektől elkezdve biztos felemelkedést biztosítottunk a számára. „Jó lesz ez, Árpikám” – mondhatná az öreg Kardos. Velünk van.

VII.

Amúgy 1980. Az öreg Kardos fia éppen ebben az évben lövi magát agyon az apja, Kardos György pisztolyával. Az öreg Kardos előtte maga kutatja át Kardos Istvánék cuccait, mert az ellenzéki körökben forgolódik, és az mégsem járja kommunista szempontból. De erről részletesen írok majd a könyvemben. Én meg éppen ebben az évben megszületek. Göncz novellája meg megjelenik. És látja Aczél, hogy ez jó.

VIII.

1991. Göncz novelláját újra publikálják a Hazaérkezés című elbeszélés-gyűjteményben. Ezek szerint nem szégyelli ekkor sem. Sőt, sok évvel később tévéfilmet készítenek belőle. Az M2-ön jön le. Vasárnap. A rendező: Szántó Erika. Erről is ír a Magyar Nemzet.

Maga Szántó Erika sem akárki. A Kádár-diktatúrában a Munkásőrség egyik arca volt. Még Tóth Eszter Zsófia történész írt róla. Szántó alapító-tag volt, számos cikkben felbukkan, csinos, értelmes lány, kell az ilyen a sok bunkó mellé.

„Karcsú, magas, sötét hajú nő. (…) Sietős léptek, gyors, kemény kézfogás. (…) Ahogy könnyed mozdulattal maga mellé dobaj nyúlprém kabátkáját, alakján a kritikus női szem sem talál kivetnivalót” – írták róla még régen a Munkásőrben.

Ismert tévés rendező, dramaturg. Egy volt munkásőr. Innen nézve szinte természetes, hogy ő dolgozza fel Göncz novelláját. Számára pontosan megfelelő ez a történet. Bele sem akarok gondolni, mit tettek a részeg munkásőrök ’56 után hasonló esetekben.

Forrás: Munkásőr

IX.

„Szalay Károly író, aki a háború után a Kecskeméti Konzervgyár orvosi rendelőjében dolgozott, tud arról, hogy az üzem hétszáz női dolgozójából ötszázat erőszakoltak meg a szovjetek, sokukat száznál többen is. Négyszáz asszonyt, lányt kezeltek közülük szifilisszel” – írta a Magyar Nemzet. Gönczöt természetesen megvédi a társutas értelmiség. Az általában mértéktartó, kiválóan író Megyesi Gusztáv is vállalta ezt a feladatot. Cikke a párt egykori ideológiai lapjában, az ÉS-ben jelent meg. Megyesi szerint gonosz, fasiszta dolog Gönczöt emiatt az írás miatt támadni. „Göncz Árpádnál ráadásul már a témafölvetés is gyalázatos – írta szarkasztikusan. – Pedig normális kritikus szemében az ugye nem kérdés, hogy miért ne lehetne egy háborús helyzetet nem az általános, hanem éppen a különös által bemutatni, ha már az egyetemes irodalom mindig a különöshöz ragaszkodik, márcsak azért is, hogy elkerülje a sztereotip helyzeteket, a papírmasé figurákat.”

Hát, miért is ne lehetne. Normális kritikus – azt természetesen az ÉS és Megyesi döntheti el, hogy ki számít annak. Normális – ország.

Mert miért is ne lehetne, hogy 2005-ben egy volt munkásőr készítsen erről tévéfilmet? Miért is ne lehetne? Miért is ne? Mindent lehet, a társutas értelmiségi feladata meg az, hogy mindezt megmagyarázza nekünk. Ha már a szemináriumok nincsenek.

Pedig valójában mi Göncz novellájának az üzenete? Egyszerű: „A Front című novellát olvasva felsejlik »az emberarcú szocializmus« világa. Molnár Attila szociológus, egyetemi docens szerint az írás kádári analógiát sugall: együtt kell élnünk az oroszokkal, szemet hunyva a magyar nők megbecstelenítése felett”. [Magyar Nemzet].

Sőt, ahogyan a valóságban, még a vacsorát is mi álljuk.

X.

És most gondolkozzunk egy kicsit a szerzőn és az írásán. Vajon nem Göncz Árpádot „erőszakolta meg” mondjuk a Katonapolitikai Osztály? Nem ő sajnálta meg az őt „elkapó” Kardos Györgyöt, olyannyira, hogy későbbi szabadulása után már neki dolgozott? Magára húzta, megvacsoráztak.

Nem Göncz Árpád vendégelte meg [és “legitimálta” az SZDSZ-szel együtt] később a Szovjetunióban képzett Horn Gyulát? A forradalmár a pufajkást?

Nem egy álszent ember hamis, metaforikus önvallomását olvashatjuk? 

XI.

És most képzeljük el, ahogyan Göncz Árpád felolvassa a novelláját egy megerőszakolt asszonynak.

Egyáltalán: vajon fel merte-e olvasni nyilvánosan valahol?

Vezető kép: Göncz Árpád íróként / Fortepan.hu, ad.: Hunyady József