Tudták, hogy ötvenhat után nem is volt olyan kemény a börtönben? Olyan is volt, hogy valaki megtanulhatott bent angolul, hogy aztán azt fordítsa, ami a „belügynek” kellett. Az sem volt baj, ha „portugál-angolt” beszélt. Nem, mert a vizsgáló – már akit nem végeztek ki – hagyta, hogy az amúgy főellenség forradalmár felesége bevigyen egy angol nyelvkönyvet. Hogy aztán a jó kis fordítóirodára kerüljön az illető. Egy olyan korszakban, amikor amúgy tele volt [sajnos] a börtön olyan emberekkel, akik magas, ha nem anyanyelvi szinten beszéltek néhány nyelvet. De Göncz Árpádra sokszor rámosolygott Fortuna. Ahogyan ő mondta: „megint csak szerencsém volt”.
„[…] számomra egy kulturált besúgó sokkal kellemesebb volt, mint egy kulturálatlan, tisztálkodni nem szerető ember.” [Göncz Árpád]
Nagy érdeklődéssel olvastam a minap Máthé Áron történész kitűnő munkáját Göncz Árpád ’47-es szerepéről. Sokan tudják, hogy a néhai államfő fiatalon a Szovjetunióba hurcolt kisgazda-vezér, Kovács Béla titkára volt. Sok-sok érdekes kérdés felvetődött Áron írásában, az egész dolgozatot érdemes elolvasni, most csak az összefoglalót idézem:
„Göncz Árpád és Földy Lajos, hivatásos hírszerző, kommunista mozgalmár között valószínűleg már a háború vége felé, majd a háború után is kapcsolat volt. Hogy milyen „kapcsolat”, azt nem tudjuk. Göncz Árpád Kovács Béla titkára lett, Földy pedig KATPOL-os. Göncz Erdélyben járt illegálisan átlépve a határt, de ez nem derül ki, nem bukik le. Kovács Béla egyik titkára segített a KATPOL-nak Kovácsról lejárató információk szerzésében. Gönczöt a Magyar Közösség-perben őrizetbe veszik, de Földy közbenjárására kiengedik a KATPOL letartóztatásából. Földy hálózatot épít, többek között a nyugati hírszerzés céljából. Göncz tiltott határátlépést kísérel meg nyugat felé. Gönczöt végül is ebből az ügyből is elengedik.”
„Vajon miről szólnak ezek az ügyek? – folytatja a történész. – Földy személyes játszmáiról, amibe a szervtől független (vagy akár függő) kapcsolatát is bevonta? A KATPOL-on és általában a szélesebb értelemben vett magyar államvédelmen (ÁVO, GRO, KATPOL, katonai hírszerzés) belül zajló hatalmi harcokról, a szovjet államvédelmen belüli nagy küzdelem magyarországi leképeződéséről? Vagy egyszerűen egy, a korszakban szokásosnak mondható beszervezési sztori szilánkjai vannak előttünk? Vagy csak véletlen egybeeséseket láthatunk? Nem tudjuk.
De azt tudjuk, hogy mindezek alapján nehéz megmagyarázni, hogy Göncz alig emlékszik vissza az interjúban Földy Lajosra, akit éppen csak megemlít, mintegy a semmiből felbukkanó szereplőként. Gyanítható, hogy Göncz „ködösített” közte és Földy között meglévő kapcsolatról. Ahogy szinte egyedülálló az is, hogy a Magyar Közösség-ügyben először-, majd a határon másodszor is őrizetbe vett Göncz Árpádot mindkét esetben rövid időn belül retorziók nélkül elengedik. A KATPOL-ról és az ÁVO-ról is.”
Ez több mint furcsa. Nem véletlen, hogy én [de tudom, hogy mások is] hol hüledezve, hol homlokráncolva, hol mosolyogva olvastam a Göncz Árpáddal készült, Áron által is bőven idézett élet-útinterjút, amelyet leginkább Vitray Tamás mesedélután-szerű memoárjához, a Kiképzéshez tudnék hasonlítani.
Az sem mellékes, hogy ahogyan Vitrayt is a katonai szolgálat, a katonai hírszerzés embereként tudom elképzelni [megfogható bizonyíték nincs], úgy Göncz Árpáddal kapcsolatban is a katpolos-szál a legérdekesebb. És pont ezért is olyan nehezen kutatható. Meg az iratmegsemmisítés miatt.
„A kérdésekre a választ nehezen fogjuk megtudni – írta Máthé Áron. – Mégpedig azért, mert a rendszerváltozás előestéjén az állambiztonság munkatársai egyes „dossziékból kritikus oldalakat emelnek ki selejtezés címén és megsemmisítik azokat.
Az egyik feltűnő beavatkozás 1989. december 18. és 22. között történik Bibó István, Göncz Árpád és társaik 1957-58-i büntető eljárási és bírósági peres anyagait őrző tucatnyi dossziéban. A csonkítás Bibót és Gönczöt egyaránt érinti. Eltűnik a leendő köztársasági elnök 3.1.9. V-150.003/2-c jelű vizsgálati dossziéjának záró lapja (400. old.), a 3.1.9.V-150.003 /5 jelű dossziéból csaknem 100 oldal, köztük záró lapok, összefoglaló jelentés, figyelési jelentések, őrizetbe vételi javaslat, térkép, fényképek, fotókópiák, nyilvántartási határozat, feljegyzések, kérdőjegyek, stb.”
Ez a meghökkentő fejlemény, hogy egyes dossziékból 1989 végén eltűntetnek anyagokat, miért csak a mainstream történetíráshoz közel igazán nem álló Ilkei Csabát foglalkoztatta? Ráadásul Göncz Árpádra vonatkozóan nincs dokumentum sem a váci börtön nyilvántartásában, sem pedig a büntetés-végrehajtás központi irattárában – ami azért furcsa, mert 1956 után, mint börtönre ítéltnek kellene, hogy legyen személyi anyaga. Az ilyen típusú dokumentumokban az előéletet is rögzítették. Vajon ki és mikor tűntette el ezeket az iratokat?”
Mert tényleg eltűntek. Ezt megerősítették a levéltárban. A kérdés talán örökre itt lebeg majd körülöttünk: hova? És mi volt bennük?
Én most Göncz Árpád hasonlóan izgalmas börtönéveire koncentrálok.
Bevezető
A legendák velünk élnek. Ilyen történet az is, ami időről-időre előkerül Göncz Árpád néhai államfővel kapcsolatban – konkrétan az, hogy „fogdaügynök”, avagy „börtönspicli” volt. Azt hihetnénk, hogy sokan írtak erről, vagy legalábbis céloztak erre írásban korábban is – főleg a kilencvenes évek elején, közepén, a médiaháború idején –, a valóságban, ha rákeresünk, kikre, milyen információkra hivatkoztak, akkor az eredmény igen sovány.
Tény, hogy Göncz állítólagos „besúgói szerepére” semmiféle bizonyíték nincsen, sőt, még esetleges nyom is alig-alig akad.
Bár a finoman szólva is megbízhatatlan hátterű Kapuban például két írásban is említést tesznek egy forrásra, a szerző – és az idézet kulcsfontosságú része –ugyanaz. A szövegben „dr. Horváth László” hivatkozott „Péterffy Miklós” halálra ítélt mérnökre, aki állítólag sokat tudott Göncz „börtönbeli szerepéről”.
Péterfi Miklós, a „Gyűjtőfogház újpesti felszabadítója” 1983-ban elhunyt, már nem tudjuk megkérdezni. De akkor mi marad? Például a szóbeszédek, az erős mondatok. Mert az ügy újra és újra felbukkant. Nem véletlenül, bár az SZDSZ-szel és Göncz Árpáddal erősen szimpatizáló „mainstream” média a kilencvenes, kétezres években igyekezett őt mindig általánosan elfogadott, rajongva szeretett államfőként ábrázolni, a valóságban közel sem imádta mindenki. [Ami önmagában is életszerűtlen lenne egy politikussal kapcsolatban, hát még egy Magyarországhoz hasonlóan politikailag mérgezett, árokásókkal teli, „kettészakadt” országban.]
Tény, hogy a kezdetben színes, felemelő kép egyre inkább árnyalódott. Főleg azután, hogy az évek múltával, a jobboldali sajtó megerősödésének köszönhetően egyre több fórumon foglalkoztak a köztársasági elnök igencsak megosztó szerepével.
És valahogy a tisztázás sem volt fontos Göncz híveinek. Nem tarthatjuk véletlennek, hogy Göncz Árpádról egyedül egy dél-koreai kutató írt (!) eddig monográfiát. Lehetne osztrák is, francia, a lényeg, hogy magyar szerző nem. De miért nem? Pedig minden – pénz, paripa, fegyver – adott volt, és ma is adott ehhez. Göncz a liberális politika nagy idolja ma is, városközpont viseli a nevét. S mégsem. Valamiért az „SZDSZ-közeli” Rainer M. János is inkább Antall Józsefről írt könyvet, Göncz élete valamiért sem őt nem fogta meg, sem mást a liberális és baloldali történészek közül. Persze sokáig a „jobboldalról” sem tüsténkedtek.
Miért nem? Hihetetlenül érdekes, történelmi élete volt, ha végignézzük a pályafutását, legalább annyiszor volt szerencséje, mint mondjuk Vitraynak. Ráadásul az ő pályafutása, élettörténete is tele van lyukakkal, furcsa, elsőre nehezen megmagyarázható történetekkel, kevéssé logikus, nem rendszerszerű végkifejletekkel.
Hiszen maga Vitray sem fejtette ki, hogy a hadseregtől állítása szerint leszerelve előbb hogyan fordíthatott „magyarázó szövegeket” a Kínai Nagykövetségen, majd hogyan is lett a hírszerzés fedőszervének, a Chemolimpexnek az angol levelezője. Tény, hogy mintha Gönczre is Vitray „mosolygós”, hol kék-, hol szürke szemű ÁVH-s tisztjei vigyáztak volna. Akár mint ateista angyalok.
Kétségtelenül így lehetett, hiszen ahogyan Máthé Áron részletesen kifejtette: a Magyar Közösség ellen indított koncepciós ügyet is igen szerencsésen megúszta.
Arcpirító
Persze Göncz védett személy. Ha régebben valaki feltett egy-egy kérdést, már abból is botrány lett. Sok évvel ezelőtt, 2007-ben Fábry Sándor humorista [Csontos János nagy vihart kavaró publicisztikája szerint] egy előadásban
„(…) sorolta a politika szőnyeg alá söpört titkait, pedig kit ne érdekelt volna, hogy Bibóra dolgozott-e Göncz Árpád vagy hogy Konrád György elárulta-e sógorát?”
[Utóbbi egyébként tényszerűen igaz volt. Még az ezzel kapcsolatos 2007-es bírósági ítéletben is kimondták.] Bár Fábry interpretálásában óvatosan, csak kérdésként merült fel Göncz szerepe, már ez is elég volt ahhoz, hogy maga a sértett is megszólaljon:
„Arcpirítóan felháborító, amit Fábry Sándor állít!”
– mondta a Népszavának. A napilapnak több egykori párttársa is megvédte őt, például Kis János, az SZDSZ egykori elnöke [pályafutásáról lásd: Egy gyáva élet] vagy a szintén ötvenhatos elítélt Mécs Imre. De a nyilatkozatra mindig kapható [újabban egyre „mérsékeltebb”, szinte visszaigazodó] Fodor Gábor és az ismert, mindig bevethető véleményvezér, György Péter is „kiállt” mellette.
Pedig nem érdekes éppen ez a szál? Hiszen pont ezek az iratok hiányoznak.
Tény, hogy a visszatérő gyanúsítás, vád vagy rágalom olyan ismertté vált, hogy még azokban az interjúkban is kitértek rá, ahol amúgy Göncz Árpádot ünnepelte a vele zömmel lojális, barátságos média. [Zömmel? Ennek háttere a kilencvenes évekre jellemző teljesen egyoldalú sajtóhelyzet volt, ’90-ben az egyetlen valóban konzervatív napilap a Pesti Hírlap volt. Jelentős részben ennek a jórészt 2010-ig tartó, káros és társadalmi szempontból teljesen egészségtelen túlsúlynak is köszönhette Göncz ismert pozitív imázsát,
amelyet olyan apróságok sem romboltak le, minthogy ötvenhatosként is együttműködött az ellenforradalmár, pufajkás Horn Gyulával. Ami sokunk számára már önmagában alkalmatlanná teszi arra, hogy bármit elnevezzek róla.]
De nézzük az említett interjú-részletet [Népszava, 2002]:
„– Amikor köztársasági elnök lett, a jobboldali sajtóban többször megjelentek nyílt utalások arra, hogy ön besúgó volt. Ezt – túl az ön jellemén – azért nehéz elhinni, mert ha bármi vaj lett volna a füle mögött, nyilván nem mert volna olyan keményen szembeszállni a borítékot osztogató, néhai Antall Józseffel.
– Ez tökéletesen így van, és még tegye hozzá, hogy az életfogytosoktól nem akartak semmit a smasszerek, tudták, hogy mi már úgyse veszíthetünk semmit.”
Mivel nálunk minden politika, nem érdektelen, hogy a pártsajtó stílusát idéző kérdést [„túl az ön jellemén”] az SZDSZ-es költő, Petri György fia, Petri Lukács Ádám tette fel, az államfő pedig nyilván élt a magas labdával.
Ügynökbélyeg
Kevésbé felemelő a következő, meglehetősen nyíltan fogalmazó szöveg: „Pedig Göncz Árpádot 1956-os tevékenységéért rá két évre életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték, végül 1963-ban amnesztiával szabadult. A makulátlan életű forradalmár képe elég hamar szertefoszlott, s egyre többet beszéltek Gönczről mint a »Patkány« fedőnevű besúgóról. Korabeli hírek szerint a személyazonosságát államtitoknak minősítő dokumentumot államfőként személyesen ő írta alá.”
Egyre többet, de kik és hol? Bizonyíték sehol.
Tény, hogy az ügynökbélyeg nálunk nagyon is ragadós [napestig lehetne sorolni a különböző ügyeket], és az is, hogy sokszor azokról terjesztették el, akiknek semmi közük nem volt az állambiztonsághoz. Ismert ebből a szempontból Szalai Sándor szerepe. [Bővebben filmünkben.]
A szociáldemokrata politikus lelkét sok minden terhelhette [a szokásos ötvenhármas/ötvenhatos váltás előtt pártjának egyik ismertebb „szalámizója”, kripto-kommunistája volt], de ügynök nem volt. Mégis elhitette róla a BM, hogy ezzel is rombolja, gyengítse az ő vezető szerepével kialakult reformkommunista kört. Ezt a módszert természetesen a börtönben is alkalmazták. Érdekes ebből a szempontból a következő történet:
„Az őrök — nyilván ki volt adva nekik —, egy-két embert befeketítettek. Megsúgták a cellatársaimnak, hogy »vamzer« vagyok, ez besúgót jelent. Ez a börtönben majdnem a halállal volt egyenlő. Nem tudtam, hogy mi történt, amikor visszamentem a lakatosműhelyből — mert ott dolgoztam —, nem álltak szóba velem a rabtársaim. Tizenketten voltunk a cellában.
Néhánynak emlékszem még a nevére: Jánosi Árpádra, aki két társával megvert egy ávóst. Az ávós belehalt a sérüléseibe. Kettőjüket már fölkötötték, ő talán kilenc évet kapott. Ott volt még egy Koczkás nevű buszvezető, Mészáros György tanár, aki a börtönben megtanulta a cigánynyelvet. Vele tudtam szót érteni. Sikerült meggyőznöm, hogy nem vagyok besúgó, és ő segített nekem. Megmagyarázta a többieknek, hogy ez provokáció volt.”
A kérdés, amit fel kell tennünk: miért gondolták Gönczről, hogy besúgó volt odabent?
Ennek egyik oka későbbi politikai tetteiben keresendő, hiszen a radikálisabb, valóban antikommunista forradalmárok és szabadságharcosok ’90 után nem véletlenül látták árulásnak Göncz szerepét. Egy egyszerű, de érthető képpel: nem nagyon látjuk magunk előtt mondjuk a szintén „baloldalról” indult Rácz Sándort, ahogyan együtt mutatkozik az említett Hornnal vagy a szigorúan titkos tiszt miniszterelnökkel, Medgyessy Péterrel.
Sokan nyilván ezt a látszólagos összeférhetetlenséget igyekeztek visszaigazolni, megmagyarázni maguknak azzal, hogy „mindig is” „áruló”, „spicli” volt. Ez érthető emberi reakció. De más is lehet a háttérben. Ennek megértéséhez vissza kell mennünk a börtönévekhez.
Ez az írás nem tárgyalja a tágabb értelemben vett, szövevényes, és megnyugtatóan érzésünk szerint sohasem feltárt Bibó-pert [talán egy folytatásban, hosszas kutatás után], csak annak következményeit. Az ügyről egészen röviden: Göncz Árpád „az 1956-os forradalom alatt a Magyar Parasztszövetségben dolgozott, november 4-e után pedig részt vett a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom által benyújtott memorandumok elkészítésében. 1957-ben segített Nagy Imre A magyar nép védelmében című kéziratát külföldre juttatni. Májusban letartóztatták, és 1958. augusztus 2-án a Bibó-per vádlottjaként életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték a fellebbezés lehetősége nélkül. 1960 márciusában részt vett a váci éhségsztrájkban. 1963-ban amnesztiával szabadult”.
A börtön ablakában
A börtönévek kezdetével kapcsolatban idézzük magát az érintettet. Forrás az a hosszú interjú, amelyet Göncz „nagyimrés” fogolytársa, Hegedűs B. András készített vele még 1985-ban. Hegedűs B. maga is ült egy évet ’56 után. Nagyimrés, reformkommunista – ez nem értékítélet, hanem segít megérteni, miért is volt vele Göncz bizalmas.
„1958. december 19-én a Gyorskocsi utcából átvittek a Kisfogházba, ahol Virág Jánossal zártak össze – mondta Göncz. – Fura bogár volt. Pszichológusnak mondta magát, de a pszichológiát amolyan áruházi Mikulás szintjén művelte, szakérettségis volt.
Alapjában véve egy melegszívű, jóindulatú ember, aki rettenetesen félt, és ezért mindent elkövetett, hogy kikerüljön a börtönből. Egy közeli hozzátartozóját, azt hiszem, a testvérét végezték ki. A Kisfogházban végig vele voltam, együtt vittek át bennünket a Lordok Házába Vácra.”
„Mindent elkövetett” – mondta Göncz Virágról, akiről ma már tudjuk, hogy fogdaügynök volt. Virág Jánosnak nem a testvérét, hanem a sógorát, azaz feleségének öccsét végezték ki: Mansfeld Pétert. A források szerint Mansfeldék Virágot is ki akarták szabadítani.
Melegszívű volt? Tény, hogy a fiatal mártírtól eltérően Virágnak nem volt túl egyenes jelleme. Amíg Mansfeld a halálos ítélet árán sem alkudozott, addig Virág a börtön után is folytatta a besúgást. Ő szervezte meg például Krassó György és Pákh Tibor találkozását, mindent gondosan lejelentve az állambiztonságnak. Egészen gyomorforgató hangnemben jelentve Pákh Tiborról.
Témánkat tekintve külön érdekes, ahogyan Göncz a visszaemlékezést folytatta:
„Annyit még, hogy amióta megvolt az ítéletem, egy percig nem voltam anélkül, hogy ne jelentett volna valaki rólam, de ez engem nem zavart különösebben, mert soha nem volt semmi titkolnivalóm. Úgyis tudták, hogy van-e ceruzacsikkem, tűm, cérnám, más egyebet meg mit mondhattak volna.
Úgyhogy számomra egy kulturált besúgó sokkal kellemesebb volt, mint egy kulturálatlan, tisztálkodni nem szerető ember. Aztán meg saját passziójából senki se válik besúgóvá, többnyire a hurkot teszik a nyakába, vagy nagyon szabadulni akar, vagy valami hasonló. Arról pedig nem tehet a bürü [deszka, átjáró], hogy leszakad a tank súlya alatt. A bürüt hiába hibáztatom. Nem volt bennem tehát a besúgókkal szemben semmiféle morális felháborodás vagy indulat.”
A szöveg azért számomra – egyáltalán antikommunista szemszögből – meglehetősen furcsa. Én nagyon is tudom tisztelni azokat a kulturálatlan, tisztálkodni nem szerető embereket, akik nem lettek besúgók. „Aztán meg saját passziójából senki se válik besúgóvá”.
Ez meg ordas nagy csúsztatás, és azért a nyolcvanas években már érthetetlen, miért mond ilyet egy képzett, értelmes íróember. Hiszen nagyon sokan önérdekből, önként lettek azok. A rácsok mögött konkrétan feladatuk volt, hogy a kommunistákat szidják, aztán feljelentsék, aki csatlakozik.
Tény, hogy Göncz a maga értékelésében feljebb helyezi a „művelt besúgót” a kultúrálatlan, de az együttműködést nem vállaló rabnál. Ez humanista szemszögből sem elfogadható érvelés, és azért elég összeférhetetlen azzal a szereppel, amelyet hazánkban a liberális politikusok képviseltek.
Leegyszerűsítve: nagy hangon protestáltak a szegényekért, a cigányságért. Persze sokan közülük [nyilván nem a tisztességes Solt Otíliára és társaira gondolok] csak játszották ezt a szerepet.
Igaz, hogy ezt a szöveget nem politikai plakátra képzelte el Göncz, egyszerűen 1985-ben megengedte magának, hogy „nagyimrés” társával őszinte legyen. Ami valahol dicséretes.
Viszont ez a különös attitűd nyilván egyre érdekesebben fest, főleg, ha elgondolkodunk Göncz Árpád ’47-es ügyén. Vagy börtönévein.
De folytassuk:
„Átvittek bennünket Vácra, ahol bekerültünk a Lordok Házába. Az út is nagyon emlékezetes volt, mert csupa régi emberrel, ismerőssel volt tele a rabomobil. Egyszer csak megszólalt Földvári Rudi [Földvári Rudolf, kommunista politikus, „nagyimrés”]: »Ahogy így körülnézek, úgy érzem magam, mint Napóleon a szfinx előtt.« »Miért?« – kérdeztük. »Mert évezredek néznek le ránk.« Életfogytnál rövidebb ítéletű ember ugyanis nem volt közöttünk. Erre kitört a röhögés, így érkeztünk meg.
Megérkezésünkkor rögtön elvették a könyveket, csak Haraszti Sanyi bácsinak [kommunista politikus, „nagyimrés”] sikerült megmenteni német könyveit azzal, hogy azokat keletnémetül írták.”
Ezután Göncz saját elmondása szerint egy „vegyi üzembe” került, ahol valamiféle „ipari kémkedést” folytattak.
„A Lordok Házából kerültem a vegyi üzembe. Ez bizalmi helynek számított, a külföldről szerzett színezékeket, tehát festékanyagokat analizáltuk rutinmódszerekkel. Mindig ugyanazokat a vizsgálatokat kellett elvégezni, elég primitív analitikai-vegyészeti munkát, betanított munkás szinten.
Mondjam azt, hogy ipari kémkedés vagy felderítés volt, mindenesetre olyan tömegmunka, amelyet másutt nyilván nem tudtak elvégeztetni.”
Irány a fordítóiroda
„Annyi bizonyos, hogy a fordítóirodába a vegyi üzemből kerültem, és itt egy rendkívül kellemes zárkában fiatalokkal voltam együtt […] De még azelőtt, hogy a Lordok Házába vittek volna, először betettek bennünket egy közös zárkába, minket, Kisfogházból érkezőket. Az volt a legfantasztikusabb zárka minden időkből. Ott volt Bibó, Donáth [Ferenc ’45-től Rákosi Mátyás titkárságvezetője, később „nagyimrés”], Varga, Fazekas Gyuri [Fazekas György, a Szabad Nép egykori propagandistája, később „nagyimrés”], Váradi Gyuszi [Váradi Gyula katonatiszt, Rákosiék alatt vezérőrnagy], Zólomy Laci [Zólomy László katonatiszt], Kovács Pista [Kovács István, a Néphadsereg vezérőrnagya], besúgónak meg Herczeg Bandi, Visnyei [Sándor].”
Itt jegyezném meg, hogy a nagyimrés jelző használata nem céltalan címkézés, ezzel lehet érzékeltetni, hogy Göncz a „nagyimrésekhez”, azaz a reformkommunistáshoz tartozott. Logikus, hogy az SZDSZ ismert politikusa lett [mint egykori „kisgazda”]. És már ennyiből is érthető, miért is mosolygott olyan boldogan ’94 után „Harcos”, azaz Horn Gyula mellett.
„Mindkettő kívülről jött vissza – folytatta Göncz a két szerinte „besúgóról” [bizonyíték?, máig ez olvasható róluk az interjúban]. – Herczeg FBI-os volt, egy rendkívül kellemes, jó modorú, művelt, angolul kitűnően beszélő, szórakoztató ember, egyébként kígyótermészet. Visnyei Gehlen-szervezetes [Gehlen-szervezet: a Német Szövetségi Köztársaság egykori központi kémszervezete], a határon túlról hozták át, egy borzasztóan ijedt, visszaszorított ember, egyébként profi kém, aki mindenkitől messze húzódott, nehogy kénytelen legyen róla jelenteni, nyilván a nyakán volt a hurok. Egyébként csupa jó barát volt ott, nagyon szerettük egymást.”
Honnan tudta Göncz, hogy Herczeg jelent? Vagy, hogy egyáltalán Visnyei? És milyen alapon van ez így máig az államfő hivatalos oldalán? Vagy, ha elvileg jobboldaliak, akkor mehet a bélyegzés mindenféle bizonyíték, de minimum lábjegyzet nélkül?
Jó kérdés, persze a rabok sok mindent sejtettek egymásról. De ennél fontosabb, hogy hogyan került Göncz a fordítóirodába.
„Azt állítottam, hogy tudok angolul, amit nagyon jót tettem, mert meg is tanultam bent – mondta erről. – Életem keserves kalandjai közé tartozott, hogy három vagy négy grafológiai könyvvel kezdtem, kézírással.”
Máshol így beszélt erről egy interjúban [maga a kérdező sem akárki, Varga Lajos Márton „1972 és 1977 között a Népszava irodalomkritikai rovatvezetője, a Szakszervezetek Országos Tanácsa Központi Iskolája filozófiai tanszékének tanára, 1983 és 1994 között a Magyar Rádió irodalmi osztályának szerkesztője” volt]:
„Hogy jutottál el a fordításig?
A börtönben fordítóirodán dolgoztam, összevissza három esztendőt, két részletben.
Angolul korábban is tudtál már?
Nem. Egészen kezdetleges angolságom volt, időnként bele-belekaptam; amit tanultam, összesen nem tett ki két hónapot.
A fülemnek nem volt idegen az angol. Feleségem küldött be a börtönbe nyelvkönyvet, csak egy nyelvtankönyvet, és mikor magánzárkán voltam másodmagammal a Gyűjtőben, a kisfogházban, megkockáztattam azt az állítást, hogy tudok angolul, mert pár hónapot együtt éltem ezzel a másfél kötettel. Bevágtak hát nekem egy szekérderék grafológiai szakkönyvet.”
Kétségtelenül érdekes, és ezzel eljutottunk a történet – és Göncz börtönbéli éveinek – Achilles-sarkához: saját elmondása szerint a börtönben tanult meg angolul. Sőt, a felesége „beküldött” neki egy nyelvkönyvet. Azért ez korántsem megszokott epizód. De többször elmondta:
„Gyermekkorodból tudtál angolul?
Göncz: Nem, a börtönben tanultam meg. A feleségem beadott egy nyelvtankönyvet, mivel én azt állítottam, hogy tudok angolul. Kitaláltam egy angol nyelvet, amiről utólag kiderült, hogy ami a kiejtését illeti, jobban hasonlít a portugálhoz, mint a magyarhoz.”
Ezek szerint kitalált egy nyelvet, amely inkább a „portugálhoz hasonlított”. És az őrök – avagy a börtön vezetése – nemcsak bevette ezt, de azt is megengedték, hogy nyelvet tanuljon.
Mindezt a megtorlás időszakában, amikor százával végezték ki a forradalmárokat és szabadságharcosokat. Mondtuk, hogy a szerencse fia volt ő is.
A vizsgálója engedte meg?
De hogyan került be hozzá a nyelvtankönyv? Egyetlen egy elejtett utalást találtam erre:
„A vizsgálóm egyszer engedélyezte, hogy a feleségem angol nyelvkönyvet küldjön be nekem. Ez már a vizsgálat vége felé volt, ráértem hát, s tanultam. A Gyűjtőben azt mondtam, tudok angolul. Beadtak három-négy grafológiai szakkönyvet, fordítsam le. Így kezdődött. Szellemi torna volt.
Nagyon valószínű, hogy a lelki egészségemet, ha ugyan hatévi börtön után beszélhetek ilyesmiről, annak köszönhetem, hogy három esztendeig naponta nyolc óra hosszat tornáztattam az agyamat.”
Egy másik interjúban is megerősítette, hogy a nyelvtanulás a vizsgálati szakaszban történt.
„Még a Fő utcán a vizsgálati fogságban megtanultam angolul, és a börtönben három évet dolgoztam a fordítóirodán”.
A történet lassan kerekedik: eszerint egyenesen Göncz „vizsgálója” engedte meg az angol nyelvkönyv bevitelét. Így kerülhetett a többi, komoly nyelvtudású értelmiségi mellé.
Az is érdekes, hogy mit fordított:
„A börtön fordítóirodájában kitűnően megtanult angolul, a BM részére sok »tiltott« könyvet és iratot fordíthatott, többek között Churchill Nobel-díjas emlékiratait” – írták röviden.
„Megint csak szerencsém volt: a börtönnek köszönhetem későbbi megélhetésem alapját, a nyelvtudást, bizonyos mértékben a történelmi és politikai ismereteimet, hiszen csupa olyasmit fordítottam — második világháború emlékiratokat, politikai tárgyú tanulmányokat -, amihez odakint hozzá sem férhettem volna.”
„Megint csak szerencsém volt”, hát igen. Máshol, egy interjúban:
„Mondd, mi az ördögöt kellett fordítani a börtönben?
Göncz: Ami a Belügynek kellett. Az első időben második világháborús emlékiratokat fordítottam, valaki nyilván kandidálni akart legújabb kori történelemből. Én fordítottam Churchill emlékiratainak egyik kötetét. Az angol nagyvezérkar főnökének, Sir Allen Brooknak a hihetetlenül érdekes visszaemlékezéseit, Kennedy beszédeit, több kötetnyi gerilla-stratégiát és taktikát, gerilla-elhárítási módszereket.
Első osztályú gerillaszakértő vagyok, tudnám neked mondani, milyen volt az ukrán gerillamozgalom szervezete, a jávai Hukbalahapé, a svéd hadsereg gerillaelhárító elve és fegyverzete. Egy időben protokollt fordítottunk, ami nyilván a Külügynek kellett. Meg rendszeresen daktiloszkópiát, törvényszéki orvostant, egy jó darabig grafológiát, íráselemzést.”
Megint máshol: „Churchillt, Kennedy beszédeit, a különféle gerilla-mozgalmak stratégiáját taglaló könyveket fordítottam. Népszabadságot nem olvashattunk, de Times-t néha igen.
Annyira tájékozottak voltunk, hogy a fordítóirodán őrt a közelünkbe sem engedtek, nehogy megfertőzzük azt az ártatlan lelküket.”
Szóval: valódi nyelvtudás nélkül, „portugál-angolt” beszélve került be a börtönbe, ahol a vizsgálója segítségével a felesége becsempészett egy nyelvkönyvet. Majd szigorúan bizalmas anyagokat fordított, olyanokat, hogy az őröket a közelükbe sem engedték, „nehogy megfertőzzük azt az ártatlan lelküket.”
És éppen azok mellé kerül, akikre maga Kádár a leginkább kiváncsi volt: a nagyimrések közé. Bibó mellé. Értjük ugye, hogy miért is tarthatták besúgónak? Értjük, miért lett olyan ideges Fábry megjegyzését olvasva?
Nem véletlenül tartották besúgónak
Képzeljük el, ahogyan ezeket a szövegeket egy „átlagos” ötvenhatos elítélt most elolvassa. Aki mellől – gondoljunk csak Wittner Máriára – egymás után elvitték a társait a kivégzésre. És azt látta, hogy Göncz Árpád nem csak a fordítóirodára került a zömmel reformkommunista, egykori sztálinistákból álló csoporttal, hanem úgy került oda, hogy nem is tudott angolul. És ekkor most elolvassa, hogy a fordító csempészte be a kötetet, meg, hogy milyen jó egy kulturált besúgó.
Persze volt, hogy maga Göncz is kevéssé derűsen emlékezett a börtönévekre [ez volt a ritkább]: „Az ember nem bízhatott másban, csak a politikai változásban. A kis fogházban meghatározó élményem a halálraítéltek üzenetei voltak. Volt ott falba karcolt felirat: »Itt vagyunk dunakesziek, hetünket kötnek fel«.
Felkerült hozzám a cellába egy ócska szovjet regény, ami körbejárt a börtönben. A betűk alatt tűszúrásokkal beleírva Angyal Pista utolsó üzenete. Elfulladt női hang üvöltötte: »Gyilkosok! Gyilkosok!« Érzékeltük, hogy befogják a száját, majd fél óra múlva éreztük a kloroformszagot. Amikor levittek fürdeni, női fehérneműt láttunk a padon.
Sétára vittek, s a mellettünk levő tortaszelet alakú sétaudvarból női zokogást hallottam: »Fiúk, bocsássatok meg, én nem tehetek róla, hogy nem engem végeztek ki, csak a Katit!«”.
Utóbbi volt ugye Wittner Mária. Ebből „maradt ki” Göncz Árpád.
Pedig elvileg sem kommunista elvtárs, sem katonatiszt nem volt. Nem kell pszichológusnak lennünk ahhoz, hogy emberileg átérezzük, honnan is indulhatott a „fogdaügynök” legendája.
Még furcsább az egész ügy, ha felidézzük, a többiek milyen szinten bírták az idegen nyelveket.
„Mérei Ferenc [egykori szovjet vöröskatona, később „nagyimrés”, majd „tűrve-megfigyelt” pszichológus] nagyon jól tudott franciául, Litván Gyuri [kommunista értelmiségi, „nagyimrés”] több nyelven beszélt, Bibó is a latin nyelveket, de németül is nagyon jól tudott. A katonák csak oroszul tudtak, de azt elég jól.”
Azért ide bekerülni a portugál-angollal, az pestiesen szólva nem semmi. Ezt a szerencse-sorozatot látva tulajdonképpen nem lepődhetünk meg azon, hogy Göncz Árpád nem élte meg túl keservesen a börtönéveket.
„A börtönben nem éreztük legyőzöttnek magunkat. Inkább hadifogolynak. Minthogy szemben álltunk a rendszerrel, amelynek természetét nagyon is jól ismertük, nem voltunk megsértve, hogy netán igazságtalanság ért.
Különben is Magyarországon a politikai perekben hozott életfogytiglani ítéletek általában hat-nyolc évet jelentenek. Jó társaságban voltam, a börtön felért egy egyetemmel, vagy nemzetközi tanulmányúttal.”
Várjunk csak, máshol azt mondta, már csak azért sem lehet besúgó, mert életfogytos volt. És itt? „Különben is Magyarországon a politikai perekben hozott életfogytiglani ítéletek általában hat-nyolc évet jelentenek. Jó társaságban voltam […]”.
A legerősebb érvét éppen ő tette teljesen hiteltelenné.
Az is kétségtelen, hogy későbbi pályáját is a rácsok mögött alapozta meg: „Műfordítással a börtönben kezdtem foglalkozni, s később ez lett megélhetésem forrása.”
Egyik fogolytársa szerint egy-egy idegen nyelvet nem ismerő ember amúgy „nyilvánvalóan nevelőtiszti vagy éppen operás segítséggel jutott be az áhított paradicsomba”. Ez is érdekesen cseng az egész történetet ismerve.
Fekete Sándor kommunista író, újságíró egészen pontosan így emlékezett: „Ez idő alatt, valamikor 1959 júniusának vége felé, vagy július táján én is bekerültem a fordítóirodára. Ezután néhány hétig újra az MZ-n üdültem Litván Györggyel, akinek sikerült Vácra menekülnie a nosztrai pokol bugyrából. Valamikor ősszel már megint a magyar fordítás irodalmat gazdagítottam Litvánnal együtt […]
Illusztris társaság működött ott: Bibó István, Mérei Ferenc, Vásárhelyi Miklós [kommunista, „nagyimrés”], Göncz Árpád, több főtiszt […] Néhány abszolút civil is, amin azt értem, hogy sem az idegen nyelvek, sem a fogalmazás elemi szabályai nem gyakoroltak rájuk maradandó hatást.
Egyik-másik nyilvánvalóan nevelőtiszti vagy éppen operás segítséggel jutott be az áhított paradicsomba. (Operásoknak az operatív — vagyis elhárító — tiszteket neveztük, ők tartották kézben a vamzeri, tehát besúgói hálózatot is.) Amivel nem akarom azt mondani, hogy a nevesebb rabok mind be voltak oltva az elhárítási trükkökkel, s nyomással szemben, s minden nehezen fogalmazó fordító feltétlenül énekelt a váci operában.”
Fekete idegen nyelveken nem beszélő és a fogalmazási szabályokat nem ismerő társakról írt – akikről sejtették, hogy „vamzerek”. Meglepő, ha a „portugál-angolt” beszélő Gönczre gyanakodtak a jóval sanyarúbb körülmények között élő rabok? Értjük már, miért vetette fel Fábry, hogy talán éppen Bibóra volt ráállítva?
Nem élhet-e bennünk a gyanú? Vajon előkerülnek egyszer valahogyan azok a hiányzó lapok?
Felhasznált források:
Népszava, 2007. november 29.
Magyar Nemzet, 2007. november 30.
Népszava, 2002. október 22.
Barikád, 2011. szeptember 1.
Délvilág, 1991. június 6.
Udvarhelyi Híradó, 2015. október 7.
http://beszelo.c3.hu/cikkek/mansfeld-peter
Göncz Árpád: “Nem vagyok céhbeli” – Kérdező: Varga Lajos Márton. Megjelent a Kortársban 1990-ben.
https://nepszava.hu/1135581_elhunyt-varga-lajos-marton
Magyar Szó, 1991. április 21.
https://www.gonczarpad.hu/beszelo
Magyar Nemzet, 1989. november 11.
