„Kivül-belől leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke).
Amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.”József Attila: Nagyon fáj

Nem könnyű, sőt, nehéz olvasmány Paulina Éva Zenészballada című könyve. A szöveg Szécsi Pál temetésével „indul”, aztán meglátjuk a gyerekkorát. Most azt fűztem össze, amit testvére, Szécsi Katalin mesélt el.

„Azt hiszem, hogy Pali akkor is öngyilkos lett volna, ha asztalos, ha fodrász, ha sofőr vagy bármi más. Biztos, hogy a szakmája hozzájárult, segített-e az útját e felé; végül is nagyon nehéz eldönteni, hogy mi lett volna, ha… Amit nagyon kevesen tudnak: a családunk eltér az átlagostól. Anyám apja súlyos idegbeteg volt, és öngyilkos lett 1933-ban. Leugrott a New York palota – a mai Hungária kávéház – legfölső emeletéről. Anyám öccse Svájcban él. Ha találkoznál vele, az lenne a véleményed, hogy nem átlagos ember. Édesanyánk életvitele meg aztán mindennek mondható, csak normálisnak nem. Nyolcszor ment férjhez – de jure –, nyolcszor el is vált, pontosabban, egyszer özvegy lett. Ő – orvosilag is bizonyított, a József Attila-szanatóriumban feküdt 1955 végén vagy ’56 elején – mániás depressziós. Idegbeteg. […] Amennyire emlékszem – ’54 decemberében találkoztam vele pici gyerek korom óta először, mert Romániában éltem 10 évig –, igen. Persze én gyerekfejemmel még nem tudtam ezt, de visszaemlékezve a dolgaira, igen: idegbeteg.

Édesapám, Szécsi Ferenc, író volt. Zsidó származású. Könyvei jelentek meg: Idegen szavak szótára, Ami a történelemből kimaradt… Ez egy gyűjtemény volt… Kétezer kérdés – kétezer felelet… önművelésre alkalmas könyvei voltak. A harmincas évek végén, viszonylag olcsó áron jelentek meg. Okos férfi volt, és mivel akkoriban már lehetett sejteni, hogy mi lesz, mind a három gyermekét megkeresztelte. Valószínűleg – nem tudom pontosan, talán az iratok között megtalálnám – 1937-ben köttettek házasságot. A nővérem, Mária 1938-ban született. […] Pali pedig 1944-ben. Március 19-én, illetve 20-án. Vannak iratok, amelyekben 20-a szerepel, vannak, amelyekben 19-e. […] Az anyám nem tudta. Sose tudtuk meg pontosan. Anyám nem emlékezett a gyerekei születési dátumaira. Mind a mai napig nem tudja. Talán-talán az évszámot sem. Valószínűleg megmondja, hány éves vagyok, de vissza kellene számolnia, hogy melyik évben születtem, és ez önmagáért beszél.

Pali első évéről annyit, hogy bujkálnunk kellett, mert apám zsidó volt. A XIII. kerületben, a Pagony utcában laktunk, onnan apám barátjához menekültünk a Dayka Gábor utcába. Apám negyvenéves korában meghalt, 1945. január 6-án agyonlőtték.

[Szécsi Ferencről a művein túl alig-alig találni valamit. De megjelent egy szomorú „hirdetés” a kolozsvári Világosságban, nyilvánvalóan az édesapja adhatta fel: „Szécsi Ferenc Péterről, aki a XIII/3 munkaszolgálatos századnál szolgált. Értesítést kér Szécsi Pál, Zápolya-utca 12.” Az egyik kedves olvasóm átküldött egy anyakönyvi kivonat-fotót, amely szerint Szécsi Ferenc író aknára lépett.]

Anyám visszaköltözött nagyanyámhoz, aki szintén Budapesten lakott. Anyám fillérekért vett az Attila utcában egy öröklakást – romosan, lakottan. Az képviselte a mi, a gyerekek örökségét. Elég jól [éltünk], középpolgári szinten. Anyám azért beszélt nyelveket, mert nörsze [eredeti jelentése inkább dajka, de a nevelőnőkre is használták – MG] volt, és otthon, a nevelőnőtől tanulta az angol, a francia, a német nyelvet. Aztán nagyanyámhoz költöztünk, aki a Rákóczi tér sarkán lakott. Anyám a nővéremet és engem a Vöröskeresztre bízott, úgyhogy Orosházára kerültünk libát őrizni. Palit, mivel ő pár hónapos volt, otthon tartotta.

A nagybátyám – apám bátyja, aki Temesvárott élt az apai nagyanyámmal – Pestre jött, hogy anyámat és a három gyereket átsegítse Romániába. De akkor már olyanok voltak a viszonyok, hogy nemigen tudott volna az egész család átmenni. Anyám azt mondta, vigye a két lányt, ő pedig utánunk jön Palival. Közben a nővérem és én Orosházáról Mezőtúrra kerültünk. Nem tudom, miért, apám ott vett egy kis házat, az Eper utcában. Amikor dolgozni akart, oda vonult könyvet írni. F.-ék a szomszédban laktak. Apám mindig rájuk bízta a házat, amikor Pesten volt. F.-ék megtudták, hogy Szécsi Feri meghalt, és a gyerekei libát őriznek Orosházán, magukhoz vettek bennünket. A nagybátyám Románia felé jövet megkeresett bennünket. De két gyereket nem mert vállalni. És a sors nagyon-nagyon szerencsés véletlene folytán engem választott.

Az én habitusom, életvitelem ugyanis azért normálisabb vagy más, mint Palié volt, mert elkerültem Romániába, mert más kezek formáltak. Nadrágszíjjal kötözve egy tehervagon tetejére, 1945. május 9-én – aznap, amikor véget ért Európában a háború – érkeztem meg Romániába. Tetvesen, mocskosan, de megérkeztem. Én ott maradtam; Pali, anyám, Mari pedig itt.

Szülő nélkül nevelkedtem, a nagyanyámnál, az agglegény nagybátyámnál. Örökké anyám és a testvéreim után vágytam, és – gyerekes dolog, de igaz – a hazám után. Rettentő nagy ügyet csináltam abból, hogy az én hazám Magyarország.

Az apai nagyanyámnál 1954-ig éltem. Ő másfél ember volt, mint az itthoniak. Nagyon szeretett engem. Osztrák származású nő volt. Azért ismerem a német nyelvet, mert gyerekkoromban Temesvárott németül beszéltünk. A legnagyobb nyomorban éltünk. (Halkan.) Rettenetes nyomorban. Nagyapám orvos volt, de meghalt. Nagyanyám özvegyi nyugdíjat kapott – egy nagy semmi volt. Én is kaptam valamicske ösztöndíjat.

Pali és Mari sorsa meglehetősen ködös ezekben az években. Itt maradtak anyámmal és a nagyanyámmal [anyai nagyanyjával], akit szintén nem érdekelt a gyerekek sorsa. Amikor anyám éppen férjhez ment, elküldte őket Mezőtúrra, F.-ékhez, fizetett értük.

Ha véget ért valamelyik házassága, akkor rájött a nagy anyai érzés, és hazapaterolta a gyerekeket. Pali és Mari ilyen zaklatottan éltek, és ha belegondolsz, valószínűleg akkor volt jobb soruk, amikor Mezőtúron nevelkedtek. Otthon ugyanis botrányos bűnrossz körülmények között éltek. A gyerekek elől mindent elzártak, pedig idegen nem élt a lakásban, mégis minden kulcsra volt zárva – az ennivaló is.

Bár én nagyanyámnál napraforgóolajat ettem, meg kenyeret, és alultáplált voltam, amikor 1954-ben hazajöttem, de a lelkem és az agyam egészségesebb, mint a nővéremé és az öcsémé. Pedig ők látszólag jó körülmények között éltek. Nem nyomorogtak. Anyám elég jól keresett, külkereskedelmi levelező volt. Noha nem sajnálta magára a pénzt, szerette a szépet, a jót, hiszen azt szokta meg gyerekkora óta, nem nyomorogtak. Az én viszonyaimhoz képest elég jól éltek. Amikor hazajöttem, és fehér kenyeret láttam, kolbászt meg kakaót, azt hittem, hogy Amerikába kerültem.

Amikor hazajöttem Romániából, pokoli körülmények közé kerültem. Anyám akkor vált a negyedik férjétől. Egy vadidegen embert kellett megismernem. Két hónap múlva elköltöztünk tőle, vissza a nagymamához, akinél albérlőként lakott a harmadik férj. Nagyanyámmal rettenetes viszonyban élt anyám. Iszonyú botrányok voltak, olyan levegőjű otthonba kerültem, amely számomra maga a pokol volt. Néhány hónap múlva, talán 4 hónap múlva jött a nyár, és én 14 éves fejjel munkát kerestem, mert tudtam, hogy pénzt kell keresnem. Utána kollégiumba kerültem.

Ezerkilencszázötvenhatban anyám mindenféle bejelentés nélkül »hóna alá kapta« a nővéremet, kettőnket pedig »itt felejtett«, és disszidált. Bécsen keresztül ment, ahol azonnal elveszítette a nővérünket, tudniillik csak azért vitte magával, mert a legidősebb gyerek volt, számíthatott rá. Anyám tulajdonképpen – bár amit eddig elmondtam, nem jelzi – rettentően gyáva ember. Bécsben elveszítette a nővéremet, kiment Lichtensteinbe, pár hónapig ott volt, aztán Amerikába, és azóta ott él. Mari később a Vöröskereszt segítségével kereste, így találkoztak újra.

Nagyon nehezen értettük, Pali tizenkét évesen, én tizenöt évesen, hogy anyánk úgy mehetett el… (Keserűen.) Istenhozzád nélkül. Nem is tudtuk, hogy disszidált. November 19-én ment el, és úgy tudtam meg, hogy valamikor Katalin-nap táján hazakódorogtam valamilyen ajándék reményében. Ugyanis kollégiumban laktam, annak ellenére, hogy Pesten élt, Palit nevelőszülőkhöz adta Mezőtúrra, engem pedig elsős középiskolás koromban kollégiumba. Otthon nem találtam senkit. Megkérdeztem a házfelügyelőnőt. Legyen nyugodt, Katika – mondta ő –, már jó helyen vannak. Nem értettem. Az anyukája és Marika disszidáltak – magyarázta. Így tudtuk meg.

Így még nehezebb tudomásul venni, hogy engem egyszerűen itt hagytak, mint egy csomagot. Ráadásul nem hároméves koromban, hanem tizenötévesen, amikor úgyis egy kicsit fej tetején áll a világ. Az ember már gondolkodik, de még kevésbé érti, ami vele történik.

Bennünk olyan felfokozott vágyakozás élt az anyánk után, amelyet – nyugodtan mondom, mert így gondolom és így érzem – (indulat nélkül) soha nem érdemelt meg. Kamaszkorunkban azt játszottuk Palival, hogy disszidálunk, és megkeressük anyánkat. Piedesztálra állítottuk őt, amelyre soha, egy pillanatig se volt érdemes.
Nekünk akkor is piedesztálon állt, amikor még itthon élt, mert rendkívül dekoratív nő volt. A gyerekeknél pedig meglehetősen sokat nyom a latban, hogy az anyjuk ennyire megnyerő. Ha fölszállt a buszra, megfordultak utána. Ráadásul nyelveket beszélt, és elkáp­ráztatott bennünket – az általunk akkor szentnek hitt – tudásával, amely máz volt csupán, de mi ezt nem értettük, mi csak a csillogást láttuk.

Amikor elment, akkor meg kifejezetten… borzasztóan… Felnagyítottuk a dolgokat, kiszíneztük az emlékeinket, a távolság gyönyörűvé varázsolta őt. Nagyon sokat szenvedtünk, és majdnem betegen vágytunk utána. Annyira, hogy amikor életemben először, 1973-ban eljutottam Los Angelesbe, és leszálltam a repülőgépről, akkor olyan síró… hisztériás sírógörcsöt kaptam, hogy bevittek az orvosi szobába, mert formálisan rosszul lettem.

Visszatérve… 56-ban itt maradtunk, és állami gondozásba kerültünk, amelyet félig-meddig én intéztem el, mert nem volt, aki gondoskodjék rólunk. Akkorra már valamelyest konszolidálódott a helyzet az ötvenhatos események után, és tudtam, hogy senki se fizeti értem a kollégiumi díjat. Ezért mentem el a VI. kerületi tanácshoz, a kollégiumunk ugyanis abban a kerületben volt. […]

Nagymama akkor még élt, őt soha nem érdekelte, hogy mi van velünk.”

Ilyenkor a legjobb egy nagy levegőt venni. Olvastam már annyi pszichológiai könyvet, hogy azt gondoljam: Szécsi Pálék édesanyjának szélsőséges kötődési problémái voltak.

Gyakorlatilag újra és újra eltaszította a gyermekeit, majd ’56-ben egészen szélsőséges megoldást választott: magára hagyta két kisebb, akkor már rég félárva gyermekét. Édesapjukat már Szécsi Pál párhónapos korában „elvesztették” – agyonlőtték. Ide-oda-kerültek, Szécsi Pál ugyanúgy magára maradt, akár József Attila, míg testvére szerencséje az volt, hogy a család szerető tagjaihoz, az apai nagyszüleihez került.

Még nem olvastam el a könyvet, csak lassan tudok vele haladni, mert nagyon szomorú történet ez. A hihetetlenül tehetséges, mindenki által szeretett Szécsi Pál már manökenként az idősebb nőkhöz vonzódik, nyilvánvalóan keresi a támaszt, az édesanyját. S talál rá később Domján Editre.

Persze, mondhatjuk, hogy mindig van más esély, s vannak, akik még egy ilyen kezdettel, egy ilyen pótolhatatlan űrrel is meg tudnak küzdeni, de Szécsi Pálnak sohasem sikerült. A testvére erősebb volt, és máshol is nevelkedett, aztán pedig volt bátorsága és ereje ilyen nyíltan és sodró lendülettel mesélni a családi háttérről.

Ezért tartom fontosnak, hogy ismerjük a saját, és a minket érdeklő emberek, művészek, írók, zenészek, politikusok családi hátterét. Erdős Pétert sem értettem volna meg (ez nem azt jelenti, hogy egy pillanatra is elfogadtam a döntéseit), ha nem nézek utána az előtörténetének. Szécsi Pálék sokak által nyilván „gonosznak” és „lelketlennek” látott édesanyja beteg lélek volt, az apja öngyilkos lett, és sejthetjük, hogy milyen személyiség lehetett az édesanyja, ha az eltűnése után nem akart segíteni a saját unokáin (!).

De a láncolatot mindig meg lehet szakítani. Csak beszélni kell, önmagunkba, és másokba nézni, és ha kell, segítséget kérni. Ki tudja, mi történik Szécsi Pállal, ha megteszi, megteheti. A sorsát látva mintha József Attila sötéten gyönyörű versét olvasnánk:

„Kivül-belől leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke).
Amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.”