A szárnyszegő című könyvemben, illetve most készülő folytatásában is foglalkozni kívánok a legendás István, a királlyal. Most olvasóim figyemmébe ajánlanék egy olyan írást, amely eredetileg szamizdatban jelent meg, a Hírmondóban. A szerzője Emericus volt. Az álnév Krasznai Zoltán újságírót, az MDF későbbi politikusát takarta. A cikket 2017-ben leközölte a Rendszerváltó archívum című folyóirat. 

Emericus: János, a király, avagy árad a kegyelem fénye reánk

Idén augusztusban mutatták be Budapesten hét előadásban az első magyar rockoperát, Szörényi Levente–Bródy János szerzeményét, Koltay Gábor rendezésében, Boldizsár Miklós librettójával, az „István, a király”-t. Az előadásnak, amelyről hanglemez és film is készül, fergeteges sikere volt, minden alkalommal legalább tízezer ember szorongott a városligeti Királydomb tövében.

A szárbaszökkenő öröm érthető, hogy államalapítónk legendás személye rockopera témájául engedélyeztetett, beárnyékolta azonban azt a kultúrtörténeti jelentőségű tényt, hogy a szerzőknek és a rendezőnek egy füst alatt sikerült megalkotniuk a fejlett szocializmus viszonyainak megfelelő István király képet is, s mi több: kicsiholni magukból a kádárizmus „szentistváni” gondolatát.

Elismerésre méltó szellemi teljesítmény, ám ennek is történelmi közgondolkodásunk, amúgy is torz és identitászavarokkal terhelt nemzettudatunk lesz a kárvallottja. Olyan károkozás ez, amelyet több tucat vaskos történelmi monográfia, mesterien megírt esszé vagy hiteles dokumentumfilm sem hozhat helyre.

Hogy a történelmi múlt politikai szükségletek szerinti átideologizálása nem a véletlen műve volt, hanem tudatos szándék szülötte, azt igazolja a rendező saját szavaival. Az előadás alkalmából kiadott műsorfüzetben Koltay Gábor a következőket mondja:

„Olyan zenés filmet képzeltünk el, amely a magyar történelem egy bizonyos szakaszáról gondolkodik, de a felvetett kérdések érvényesek lehetnek más történelmi korokra is. Azaz a felvetett kérdések ilyen értelemben kortalanok. Más szóval: az előadásban és a filmben felvetett gondolatok nemcsak egy adott történelmi kort idéznek fel, hanem elsősorban István és Koppány konfliktusán keresztül, olyan általánosítható tapasztalatok tudatosítására, mélyebb végiggondolására, az ezzel kapcsolatos történelmi folyamatok elemzésére nyújtanak lehetőséget, amelyek a felnövekvő nemzedékek tudatában – gyakori tapasztalatunk szerint – mindmáig nem kellő összefüggés-rendszerben és hangsúlyok szerint vannak jelen.”

A didaktikus szándék nemes, a fejekben való rendcsinálás programja több évtizedes értelmiségi rögeszme, amelynek vonzerejét az sem csökkentette, hogy egyes nekibuzdult rendcsinálók a ráncbaszedett eszmék befogadására alkalmatlan kobakokat olykor-olykor lemetélték. Lássuk hát a szándék megvalósulását: melyek azok az „általánosítható, más történelmi korokra is érvényes tapasztalatok”, amelyeket a szerzők tudatosítani akarnak? Hol és miben akarnak rendet csinálni honfitársaink zavaros fejében?

A rockopera történelmünknek Géza halálától Koppány lázadását majd leverését követően István megkoronázásáig terjedő szakaszát eleveníti fel. Az aktualizálás az előadásban „dramaturgiailag” akkor következik be, amikor az ősi hagyományokat és a belőlük fakadóan saját örökösödési jogát védő Koppány szájából felhangzik 48-as és 56-os forradalmaink sorskérdése: „Rabok legyünk vagy szabadok?”

Ezzel azonban nemcsak Koppány emelkedik forradalmaink néptribunusi magaslataira – megteremtve ezáltal az előadás legfőbb és legmélyebb közönségrezonanciát kiváltó pillanatát –, hanem a hatalom megszerzése érdekében külföldről zsoldosokat behívó István is óhatatlanul ferenc józsefi és kádárjánosi szintre süllyed alá. Eme dramaturgiai bravúr folytán a politikummá felmagasztosított történelem „kellő összefüggésrendszerben és hangsúlyok szerint” válik értelmezhetővé. 

A rockopera Istvánja trónörökösként tiszta lelkű, idealista ifjú, aki nem kívánja az összecsapást Koppánnyal. Tettét nem a hatalomvágy vezérli, hanem az ország sorsáért érzett felelősség. Még trónját is felajánlja nagylelkűen ellenfelének:

„Tiéd a trón, ha vállalod, mit meg kell tenned. Kezünkben van egy nép és az ország sorsa: Rómába vezet minden út vagy pusztulásba.”

István számára a reálpolitika követelményeit anyja, Sarolt fogalmazza meg. Az első lecke: Géza halála után az István köszöntésére jött regősöket olyan indoklással dobatja ki, amelyet megfogalmazni manapság egy többnapos ideológiai konferencia szükségeltetnék. Egyúttal – számunkra ismerős módon – a politikai szükségből esztétikai erényt is fabrikál:

„Most már elég, túl sok itt az ártalmas emlékezés. Hősi múlttal együtt jár az árulás és zendülés. Barbár dallam, pogány ének, ízléstelen nem vitás. Fogjátok meg mind a kettőt, nem tűröm a lázítást.”

/A jelenet további aktualitása, hogy az imígyen elhallgattatott regősök egyike a darabban annak a Csoóri Sándornak a fia – akire a hivatalos kultúrpolitika a közelmúltban ugyancsak az „értelmiségi emlékezés” bűne miatt rótt ki szilenciumot./ 

Második lecke: Sarolt a lelkiismereti problémákba belegabalyodó fiát arra a bölcsességre okítja, amely ezen a tájon idővel az elnyomók kollektív tapasztalata lett:

„Más itt e nép meg nem ért, csak túlerőt.”

Az elveihez makacsul ragaszkodó Koppány visszautasítja az István által felkínált hatalmat, amelyért idegen érdekek szolgálatába kellene szegődnie, s egyúttal a hatalmi harcról is lerántja az ideológiai köntöst:

„Pogánynak tartanak, mert szembeszállok a hódítókkal. Bűnt kiáltanak, hol szabadságát védi az ország.”

Koppány „forradalmának” leverése után a győztesek a középkori misztériumjátékok és a XX. századi totalitárius politikai ideológiák közös szabályai szerint a győztest bölcsnek és igazságosnak, az elbukottat pedig gonosznak kiáltják ki. A kegyes lelkű István még hajlik a megbékélésre, ám következik a harmadik lecke közép-európai „reálpolitikából”: már a megbocsátás kérése is árulás és Sarolt az államrezonná nyilvánított „rendcsinálás” jegyében Koppány holttestének felnégyelésére szólítja fel fiát, amit az – rövid, de hatásos lelkitusa után – meg is tesz.

Abban a pillanatban, amikor Koppány testét felnégyelik, István fejére száll a korona.

A „kellő összefüggések” megértésében nemcsak a dalok szövege igazítja el a történelemben járatlan nézőt, hanem a rendezés ügyes trükkjei is. Az előadás egyik emelkedett pillanata, amikor Koppány bukása után a táncosok – a nép – kezében kigyullad sok száz gyertya, levert forradalmunk jelképe. De az is szimbolikus jelentőségű, hogy ezeket a gyertyákat a rendezés a hatalom bástyája körül rakatja le, az emlékezést ezzel hálaadássá alakítva át.

Az sem jelentéktelen, hogy a felnégyelés megjelenítésére szolgáló hatalmas lepel színe, amely a próbákon még bíborvörös volt, a bemutatóra fehérre változott. Ha elhessegetjük magunktól azt az alig valószínű feltételezést, hogy időközben a történettudomány feltárta, hogy Koppány krónikus fehérvérűségben szenvedett, úgy a négyfelé tépett lepel látványos kifehéredésében annak minden kételyt eloszlató bizonyítékát kell látnunk, hogy legalább a rendező képes volt saját programja megvalósítására: diszkréten „tudatosította magában a történelemből leszűrt általánosítható tapasztalatokat”. 

Végül a negyedik történelmi lecke: Istvánt megkoronázzák és ugyanaz a tömeg, amely az előbb még Koppányt éltette, most önfeledt hálaadó énekre fakad:

„Felkelt a napunk, István a mi urunk. Árad a kegyelem fénye ránk, hálás a szívünk, zengjen az örömünk, szép Magyarország, édes hazánk.”

A háttérben félkilométeres trikolór kél, petárdák robbannak, lézersugarak villódznak, s felhangzik a rockosított Himnusz, amelyet időnként több mint tízezer néző énekelt együtt a színészekkel. Voltak olyanok is, akik Koppányt éltették. Néhány tucat konok kézben pedig minden alkalommal kigyúltak az emlékezés gyertyái.

Végül is Koppány és forradalmaink kérdésére – „Rabok legyünk vagy szabadok?” – az előadás azt a választ adta, hogy „szabadok ugyan nem lehettek, de hálásak igen, mert árad a kegyelem fénye reátok, s ráadásul még magyarnak is érezhetitek magatokat, na persze módjával, és szigorú rendőri felügyelet alatt.”

Ez utóbbi szó szerint értendő: minden előadás alkalmával ugyanis több száz rendőr és ifjú gárdista ügyelt arra, nehogy a túltengő nemzeti érzület megengedhetetlen hevülést – pl.: szabadságvágyat – váltson ki a nagyérdemű publikumból. Ez az előadásból kicsendülő válasz a kádárizmus „szentistváni gondolata”.

Ifjúgárdisták. Forrás: Magyar Rendőr/Fortepan

Ám az előadásnak ennél több érdeme van. A szerzők és a rendező szándéka szerint kortalannak tekintett történelmi tapasztalatok Kádár és a Kádár-rendszer apologetikáját szolgálják. Ennek érdekében lényeges különbségeket kellett nem-létezőnek tekinteniük.

A darab Istvánja, aki a legendák Szent Istvánjára inkább hasonlít, mint a történelem egykor élt szereplőjére, csupa olyan tulajdonsággal rendelkezik, amelyekkel a pártpropaganda igyekszik tisztára mosni Kádár 56-os szerepét.

Hatalomvágy nem hevíti, csak az ország sorsát félti, felelősségérzete és a helyzet szülte kényszer szorítja arra, hogy az ország jövőjét „felelőtlen” szabadságvágyukkal kockára tevő „lázadókkal” leszámoljon. A megtorlást is kényszer hatása alatt, mintegy vonakodva vállalja, ám az eredmény önmagáért beszél: megteremti a békés országépítés feltételeit, s egyúttal az ország függetlenségét is.

„Törvényeid elfogadtam, de más szolgája nem leszek… Veled Uram, de nélküled” – énekli István a fináléban.

Olyan kép ez, amellyel a Kádár-rendszer szívesen azonosul, nemcsak azért, mert saját propagandájának visszhangja kedvesen cseng a fülében, hanem azért is, mert a nemzeti érdekvédelem mint legitimizációs elv ezer évet áthidaló kontinuitást teremt számára, amelyen át még a nemzet Pantheonjába is beférkőzni reménykedhet.

Mégis rosszhiszemű ellenzéki túlzásnak tűnhetne ehelyütt János királyról írni, ha a szocialista valóság elevensége felül nem múlná mindennemű földhözragadt okoskodás vízióját. Úgy szól a fáma, hogy a budapesti pártbizottság első titkára – hála neki is – személyesen fogadta a darab alkotóit, hogy maga, valamint Kádár elvtárs nevében gratuláljon a jól sikerült produkcióhoz, s összekacsintva hozzátegye, hogy „János király” is megértette ám a célzást – bravúr! –, sőt ő még azt is meg tudná mondani, hogy kit jelképez Koppány, ha a hely szelleme – s itt kezével a lehallgató berendezésekre utaló mozdulatot tett – nem késztetné még őt is hallgatásra.

[Kádár János, forrás: Fortepan]

Nos, kérdezhetnéd ezek után nyájas olvasóm, mi okunk akkor a zsémbeskedásre? Végül is kivégzésének 25. évfordulóján sor került, ha nem is rehabilitálására, de legalább Nagy Imre szellemének megidézésére egy „áltörténelmi misztériumjáték” keretében.

Ám aggodalmunkat eme beazonosítási játék izgalma sem tudja teljesen eloszlatni, hiszen rögtön azon kezdhetünk tépelődni, hogyan kell vajon érteni akkor Istvánnak apja, Géza sírjánál tett fogadalmát:

„Míg élek folytatom a művedet?”

De most térjünk rá arra, miért is hamis az apologetikus szándékból készült „kortalan történelmi párhuzam”.

Az előadás egésze azt sugallja, hogy történelmünk során a központi hatalommal szembeszegülő szabadságvágy /„lázadás”/ mindig az ország függetlenségét és a haladást veszélyeztette. Ez igaz volt mindaddig, amíg Magyarország független államként létezett; de nem volt igaz Mohácsot követően, amikor a központi hatalmi törekvések rendszerint idegen hatalmak részéről jelentkeztek.

Azóta szabadságmozgalmaink a nemzeti fejlődés független és önálló kereteinek a helyreállítását is célozták. Így volt ez a Rákóczi-szabadságharc idején, így volt 1848–49-ben és így volt 1956-ban is.

Hamis az a szemlélet is, amely egy politikai korszak „eredményét” azonosítja a korszak meghatározó politikai személyiségének a szándékaival, azt állítván, hogy ami történt, az azért történt úgy, mert az illető úgy akarta.

Ugyanolyan hiba volna az István-mítoszban István király szándékainak testetöltöttségét felfedezni, mint a jelenlegi magyar viszonyokban valamiféle, a nemzet megmentésére irányuló – egyébként soha nem létezett – „56-os Kádár-terv” megvalósulását látni.

Szomszédainknál kedvezőbb jelenlegi helyzetünket elsősorban azoknak a felismeréseknek köszönhetjük, amelyeket az ötvenhatos forradalom mártírjainak helytállása súlykolt a »normalizálás« szovjet és magyar kivitelezőinek a fejébe. Az a történelmi lecke pedig úgy szólt, hogy ez a nép, ha felbőszítik fittyet hány minden államrezonnak, s még a túlerőt sem tiszteli. Jó lesz tehát csinján bánni vele. Ehhez aztán kedvező külső körülmények is társultak: a hidegháború az utolsókat rúgta és küszöbön állt a keleti-nyugati kapcsolatok fellendülése. Ennyi és nem több a kádárizmus »sikerének« a titka.

István királynak Kádár személyével való azonosítása is teljességgel megalapozatlan és történelmietlen. Istvánnak ugyanis megvolt a választási lehetősége Kelet és a nyugati kereszténység között, míg Kádárnak ilyen választási lehetősége Kelet és Nyugat között nem volt.

Nem is lehetett és nem csak azért, mert a politikai feltételek nem voltak azonosak, hanem azért is, mert míg István a saját belső helyzetének megszilárdítása végett hívott be külső segítséget, addig 1956-ban a külső hatalom keresett és talált – Kádár személyében saját befolyásának megőrzésére vállalkozó személyt.

István korában a magyar társadalom nyugati orientációja a bizáncinál fejlettebb és életképesebb nyugat-európai feudalizmus átvételét jelentette, ami ötszáz évig a független és önálló keretekben végbemenő fejlődés lehetőségét eredményezte.

Ezzel szemben 1956. november 4-én – akárcsak 1948-ban – megszakadt a magyar társadalom demokratizálódásának alig megindult folyamata, s a bekövetkezett egy fejletlenebb gazdasági-társadalmi modellhez való visszaigazodás, amely közel ötszáz éve tartó függő helyzetünk szomorú folyamatosságát jelentette.

Végül István király Koppányt mint politikai ellenfelét négyeltette fel, nem úgy mint Kádár, aki Nagy Imrének és forradalmár társainak a kivégzésével saját elvtársainak a likvidálására vállalkozott, olyanokra, akik – vele együtt – az MSZMP alapító tagjai voltak.

Bárki bármint vélekedjék is, Nagy Imre gyilkosának nincs helye a nemzet Pantheonjában.

Az odavezető út irányjelzői: Nagy Imre rehabilitálása, az 1956-os forradalom követeléseinek és vívmányainak elismerése, egy legalább demokratikus berendezkedés, amelyet a nemzet érdekeinek védelmére magát elkötelezett politikai vezetésének kellene megkötnie az öntudatára ébredő társadalommal és elfogadtatnia a Szovjetunióval.

Nem könnyű út, és nem is mindenki számára járható. De tudnunk kell, hogy a válságból, amelyben most élünk, egyre mélyebbre süllyedünk, csak ez az egyetlen út vezet a nemzet megmaradásához. Minden más csak a nemzet önpusztításának, lelki és szellemi sorvadásának egyre mélyebb bugyraiba. Ha létezik az István-i gondolatnak korunkra érvényes „reálpolitikai” megfogalmazása, úgy minden bizonnyal ez az.

A politikai vezetésnek nemcsak Kádár 56-os szerepét a „kortalan párhuzamokkal” elkenő és személyes érdemtelenséget a történelmietlen általánosítás révén érdemmé felmagasztaló analógiák miatt tetszhetett az „István, a király” rockopera.

[Aczél György /Fotó: Fortepan]

Kiváló lehetőséget kínál a darab arra is, hogy a vezetés kipróbálja: a nacionalizmus szelepének kiengedése alkalmazható-e az olyan társadalmi feszültségek levezetésére egy olyan időszakban, amikor az életszínvonal tovább nem növekszik, sőt csökkenőre fordult.

Az életszínvonal-növekedésnek, a rendszer korábbi egyetlen igazi sikermutatójának és legitimációs elvének kiiktatása elkerülhetetlenül szükségessé tesz más sikermutatók, illetve legitimációs elemek bekapcsolását. Úgy tűnik, hogy erre a nacionalizmus, illetve az ugyancsak nemzeti trikolórba bugyolálható „nemzetmentés” kategóriája lett kiszemelve. Nem véletlen az sem, miért kellett tíz év ahhoz, hogy a rockopera megvalósulhasson. Tíz éve még nem léteztek a vezetés számára a mai kényszerek és feszültségek nem volt szükség levezető csatornára sem.

Most viszont – mint Koltay Gábor a műsorfüzetben elmondja – az előadást támogatta az MSZMP Budapesti Bizottsága, a Művelődési Minisztérium, a KISZ KB és az Állami Ifjúsági Bizottság.

A himnuszos-trikolóros-petárdás-lézereffektusos nemzetmentő magyarkodás szerepében a kádárizmus legalább olyan komikusan fest, mint a Bach-huszárok egykor a zsinóros nadrágban.

Azonkívül ez a talaj ingoványos a rendszer számára – bármilyen óvatosan lépkedjen is rajta. Hiszen mihelyst erre az útra lép, számon lehet kérni rajta a környező országokban élő magyarság sorsának elhanyagolását, a hazában élő magyarság nemzettudatának elsorvasztását és újabb keletű identitászavarainkat. Csupa olyan dolgot, amelyről a rendszer egyre kevésbé szeretne hallani manapság.

A rockopera egy régi Illés-számmal kezdődik: „Te kit választanál?” Szörényi, Bródy, Boldizsár és Koltay ezúttal bebizonyították , hogy ők is – akárcsak a darabban felbukkanó köpönyegforgató „magyar urak” – „mindig a győztes mellett álltak”. Nekik legyen igazuk, ne irigyeljük tőlük választásukat. De idézzük fel Szörényi Leventének és Bródy Jánosnak egykori nótájukat: »El ne hidd, hogy mindig mindent megbocsátunk, El ne hidd, hogy megtagadjuk minden álmunk«. [Az eredetiben: Azt hiszed, hogy mindig mindent megbocsátunk – MG]

Az ambiciózus fiatal rendezőnek, Koltay Gábornak nemigen vethetünk mást a szemére, mint hogy nem volt elég következetes önmagához. Ha valóban »kellő összefüggés-rendszerben« kívánta volna oktató célzatú történelmi tapasztalatát bemutatni, úgy frappánsabb befejezést is találhatott volna. Mondjuk a következőt: István megkoronázását követően a Magyar Feudalista Jobbágypárt [MFJP] kongresszusán külföldi vazallusainak egyike, Vecellin – esetleg Hont vagy Pázmány, ahogy tetszik – így szónokol: „Koppány leverésével történelmi győzelmes arattunk. Megkezdjük a feudalizmus alapjainak a lerakását, örök szövetségben az ideiglenesen hazánkban állomásozó keresztény hadakkal. Éljen a király! Éljen társadalmunk vezető ereje, a nemesség! Éljen a feudalizmust építő jobbágyság!

Beszéde után jön a finálé, a volt Köztársasági induló egy kis változtatással: »Elnyomás, szolgasors, ez lesz a rend ezer évig. Győzött a nép legjobb ereje.« /Da capo al fine, azután függöny./

No sebaj, Koltay elég fiatal még ahhoz, hogy ezt a bosszantó kis műhibát kiküszöbölje. Ezt könnyebben megteheti, ha következő filmjével közvetlenebbül politizál. Talán már címe is feldereng benne: »János, a király«. [Érdekes, hogy Koltay később rendezett egy darabot, János, a vitéz címmel, a címadása nem tetszett Szörényi Leventének, mert érzése szerint ezzel az István, a király-t is „lehúzta – MG].

Forgatókönyvet sem kell sokáig keresnie hozzá, „János király” kisebbik legendája szerencsére már elkészült, szerzője Gyurkó László. Forduljon hozzá bizalommal.

S végül az utolsó történelmi lecke: a választás. Mindig voltak, s ma is vannak olyanok, akik a kegyelem állapotánál kívánatosabbnak tartják a szabadság állapotát. Választani a kettő között mindig mindenkinek lehet.

Még a történelem zsákutcáiban is. S hogy képesek legyünk választani, nem szabad elfelejtenünk emlékezni. Emlékezni a szabadság mártírjaira. Emlékezni a szabadságra. Konok kezünkben gyertyát tartva.

Emlékezzünk!

Emericus

„Más itt e nép meg nem ért, csak túlerőt.”