Privatizáció – sokan rosszul lesznek már attól is, ha meghallják ezt a szót. Van miért, a rendszerváltás alatt, után sok alapvető ágazatunk összeomlott és/vagy zömmel külföldi kézbe került. Ennek jártam utána.
Nem ebben az írásban fogom feltárni az ún. „spontán”-, vagy inkább rablóprivatizáció átfogó történetét, de érdemes egy igazán húsbavágó példával bemutatni, hogy mi történt. Közismert, hogy a magyar élelmiszeripart – ahogyan sok más alapvető ágazatot – rettenetesen leépítették a kilencvenes években. Ma is forrhat a vérünk amiatt, ami az addigi egyik húzóágazattal, a cukoriparral történt. Annak története egyfajta „állatorvosi ló”. A teljes privatizálás – konkrétan az egész ágazat külföldi tulajdonba kerülése, juttatása – tulajdonképpen két részletben történt meg. Nézzük először az első lépést.
„Elsőként az osztrák Agrana jelent meg befektetőként a Petőházi Cukorgyár Rt.-ben úgy, hogy 1991 tavaszán 53 százalékos többségi tulajdont szerzett és 44 százalékos hányadra opciós jogot biztosított magának – írta a Figyelő 2017-es cikkében. – Kisvártatva ugyancsak az Agrana hasonló mértékű befolyást szerzett a Kaposcukor Rt.-ben, és itt is opciós vásárlási jogot a társaság 42,7 százalékos tulajdonrészére. Ekkortájt szintén a társaságok menedzsmentjével kötött szerződést kisebbségi hányad megvételére három további magyarországi cukorgyárra – Mátravidéki Cukorgyár Rt., Szerencsi Cukorgyár Rt., Szolnoki Cukorgyár Rt. – vonatkozóan a francia Eridania Béghin-Say (EBS). A szerződések emellett opciós vásárlási jogot biztosítottak a franciáknak a többségi tulajdon megszerzésére, s ezzel 1995-ben mindhárom cég esetében éltek is.
A legnagyobb kapacitású Kabai Cukorgyár Rt. 30,3 százalékát a Générale Sucriére és a Tate & Lyle francia-brit konzorcium által létrehozott Eastern Sugar szerezte meg. Később pedig a kabai társaság az ÁVÜ-vel [Állami Vagyonügynökséggel] való hároméves vita után többségi tulajdonba is került.
Érdekes, ugye? Mindegyik esetben mintha ugyanaz a forgatókönyv valósult volna meg.”
A „Raskó-korszak”
A történtekben kulcsszerep jutott Raskó György akkori államtitkárnak, mai nagybirtokosnak.
„A rendszerváltás első esztendeiben a magyar élelmiszeripar a legsúlyosabb válságát élte át – indokolta korábban Raskó György, hogy miért került külföldi kézbe lényegében az egész ágazat – hívta fel erre a figyelmet a Figyelő a fenti cikkben. – Ő maga 1990 júniusa és 1994 júniusa között – tehát az élelmiszeripari magánosítás »dandárja« idején – az akkori Földművelésügyi Minisztériumnak (FM) előbb privatizációs és vállalkozásfejlesztési főosztályvezetője, majd 1991-től közigazgatási államtitkára volt, valamint tagja az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) igazgatótanácsának.
Egy közéletből is ismerős, az ökogazdálkodás terén nevet szerzett agrármérnök szerint Raskó az MDF-kormány államtitkáraként az élelmiszerágazat külföldi kézre adásával fölmérhetetlen károkat okozott a magyar mezőgazdaságnak, mert kiszolgáltatott nyers anyagtermelővé degradálta a gazdákat. Jelentős jövedelemtől fosztotta meg ezzel a magyar vidéket, amely ennek következményeit a mai napig megszenvedi.”
Kemény szavak. Lehetséges, hogy Ángyán Józsefről van szó. Agrármérnök, az ökogazdálkodás révén lett ismert, és Raskóval több „sajtópárbaja” volt. De lehet más is – nem tudjuk. Az biztos, hogy maga Raskó kétségtelenül a privatizáció egyik arca volt. Egy vele készített 1992-es Magyar Hírlap-interjúban [a Hírlap ekkor még liberális, neoliberális volt, ez azért fontos, mert ennek megfelelően a privatizáció támogatója] lefektették az alapelveket:
„A magyar mezőgazdaságban, sajátosságait is figyelembe véve, a piaci igényeknek megfelelő tulajdonosi struktúra érdekében négy, egymással szorosan összefüggő, de megoldásában markánsan eltérő feladatot kell végrehajtani – kezdte a szerző a beszélgetés „szeminárium-ízű” bevezetőjében. – Elsősorban rendezni kell a földtulajdoni viszonyokat. Azaz a kolhoztípusú termelőszövetkezeteket – a magántulajdonon alapuló – valóságos szövetkezeteknek, gazdasági társaságoknak, vállalkozásoknak kell felváltaniuk.
Másodsorban gyorsítani kellene az állami mezőgazdaság és az élelmiszeripar privatizációját.
Mindezek azonban olyan megoldást igényelnek, hogy folyamatosan megmaradjon az ágazat működőképessége, biztosított legyen a lakosság árban és minőségben jó színvonalú ellátása, és nem utolsósorban őrizzük meg az ágazat exportorientált jellegét. E kérdésekről beszélgettünk Raskó Györggyel, a Földművelésügyi Minisztérium közigazgatási államtitkárával.”
Önmagában sokatmondó ez az oktató stílus, a Tájékoztatási Hivatal az újság elmondja, mire van szükség, miről szólhat a következő három- vagy ötéves terv. Az új kulcsszó: „gyorsítani”.
Gyorsítani és kielégíteni
Raskó az interjúban a cukoriparral kapcsolatban ezt mondta: „A cukoriparban, az édesiparban és a dohányiparban az eredményeket kielégítőnek minősítjük. Az édesiparban például 97 százalékos külföldi tulajdonba került (NESTLÉ) a Szerencsi Csokoládégyár. A cukoriparban kilenc gyárban szereztek 30 százalékos részesedést a Tate Lyle, a Beghin Say és az Agrana cégek. A Pécsi Dohánygyárban egy angol cég szerzett részesedést a vagyonügynökség jóváhagyásával, az Egri Dohánygyárat a Philip Morris vásárolja meg”.
Kielégítő – mondta arról, hogy az ismert és patinás, 1923-ban (!) alapított Szerencsi Csokoládégyár 97 százalékos külföldi tulajdonba került. Ahogyan azt is „kielégítőnek” találta, hogy a cukoriparban „kilenc gyárban” 30 százalékos részesedést szereztek a nyugati cégek. És persze azt is, hogy a két dohánygyárat is eladták.
De ez csak a folyamat kezdete volt, hiszen ahogyan a cikk végén fogalmaztak:
„Az egyéb élelmiszer-ipari ágazatokat tekintve az eddigi előkészítő munka várhatóan további vegyesvállalatok alapítását eredményezi, de mindenképpen indokoltnak tartja a tárca e folyamat gyorsítását”.
Gyorsítás, gyorsítás, gyorsítás. Írtuk, hogy ez lett az új jelszó. De mielőtt továbblépnénk, nem árt bemutatni egyik főszereplőnket.
Marx Károly, Agrimpex, stb.
Raskó György pár éve azzal került a hírekbe, hogy a Momentumot támogatja. Amúgy gazdag „zöldbáró” lett, miután otthagyta a politika és a privatizáció területét. Báróságát ő maga sem titkolta. Egy vele készített „baráti” interjúban az újságíró a következő álnaív [mert nem gondolom, hogy kollégám ennyire rácsodálkozó vagy ostoba lenne a való életében] kérdést tette fel:
„Érdekes az élet. Az agrárértelmiséget kollektíven megbélyegző, zöldbárózó politika híve volt. Napjainkra önből lett zöldbáró, elegánsabban szólva agrártőkés.
– Abszolút büszke vagyok erre. A mezőgazdaságban csak azokat tisztelem, akik a saját méretükben profi módon gazdálkodnak. Az agrárvilágban nagyon komplex agyra van szükség a boldoguláshoz. Ezért vélem úgy, hogy a mezőgazdálkodás minden gazdasági vállalkozások csúcsa”.
„Érdekes az élet”.
Az interjú 2008-ban jelent meg a Szabad Földben, a riporter T. Dögei Imre, az állattenyésztőből lett újságíró volt. Aki azért a politikába is belekóstolt: 1993-ban rövid ideig a Földművelésügyi Minisztérium sajtófőnökeként dolgozott. Igen, akkoriban, amikor Raskó is igen fontos szerepet játszott ott.
Ennek megfelelően még érdekesebb az a kérdés-felelet, amellyel Raskó röviden lezárta akkori tevékenységét:
„– Magyarország uniós előcsatlakozási szerződését még az Antall-kormány idején írták alá, de ezzel egyidejűleg módszeresen tönkretették a jól működő nagyüzemeket is. Hogyan emlékszik erre az időre?
– A rendszerváltó kormány tudatosan ment neki a téeszeknek. Ez politikai döntés volt, a szakmai érveket félredobta a politika. Az FM szakmai államtitkáraként két dolgot tehettem: vagy tudomásul veszem az intézkedéseket, vagy lemondok. Maradtam”.
Ennyi: maradt. Vagy lemond vagy marad. Maradt. [„Egy igazi hős, a kurva életbe egy igazi hős” – énekelhetné Menyhárt Jenő a fülünkbe.] De hogyan került oda?
Nincs szükségünk arra, hogy kiegészítsük „hivatalos”, parlamenti életrajzát. Abból kiderült, hogy Raskó „’71 és 1976 között elvégezte a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemet. […] Első munkahelye az Agrimpex Külkereskedelmi Vállalat volt, ahol piackutatóként dolgozott. 1977-ben az Agrárgazdasági Kutatóintézet tudományos munkatársa lett. 1979-ben a Finn Agrárgazdasági Kutatóintézet ösztöndíjasa. […] Bár a tervgazdálkodást bíráló cikkei miatt munkahelyi főnöke megrótta, 1982-ben bekerülhetett a világbanki agrárhitelprogramok megalapozásához létrehozott kutatócsoportba. 1983-ban FAO-pályázat útján az Algériai Állami Mérnöktovábbképző Intézetben vállalati gazdaságtant és számviteli ismereteket oktatott.
1984-1985-ben a magyar és a mexikói kormány tudományos-technológiai együttműködése keretében a Mexikói Mezõgazdasági Minisztérium (SARH) Mérnöktovábbképző Intézetében ugyancsak a vállalati gazdaságtan és könyvvitel tanára. Ezzel egyidejűleg Veracruz szövetségi államban a Világbank által finanszírozott Iparszerû Kukoricatermelési Program pénzügyi szakértője.
1986-ban rövid idõre visszatért az Agrárgazdasági Kutatóintézetbe, majd 1987 januárjától kilenc hónapon át a Magyar Hitelbank üzletpolitikai osztályvezetője. 1987 októberétõl ismét külföldön dolgozott: Kolumbiában és az északkelet-brazíliai Bahia és Pernanbuco államokban a Világbank által támogatott öntözési program végrehajtásában vett részt. 1989 októberében tért haza, ekkor a Vízépítő Tröszt kereskedelmi és vállalkozási igazgatója lett. 1990. július 15-én közszolgálatba lépett, elvállalta a Földművelésügyi Minisztérium Privatizációs és Vállalkozásfejlesztési Fõosztályának a vezetését.”
Röviden összefoglalva: a nagy dobbantó, a Marx Károly után impex, majd Finnország, Algéria, Mexikó, Világbank, Kolumbia, Brazília – mindezt a rendszerváltás, rendszerváltoztatás előtt. Ide-oda, szabadon.
Közben rövid epizódok: Magyar Hitelbank – az átalakulás, átmentés egyik kulcsvállalata, vezetőjével, néhai Demján Sándorral együtt [lásd: könyvem] –, majd a Vízépítő Tröszt. Aztán az MDF kormány kulcsembere lett a privatizáció területén.
És áramlik a tőke
S most vissza az élelmiszeriparhoz és a cukoriparhoz. Raskó György 1992 decemberében is optimista volt: „Megtörik a veszteséges folyamat a mezőgazdaságban és élelmiszeriparban – állította Raskó György, a Földművelésügyi Minisztérium államtitkára tegnap Nyíregyházán […] Az élelmiszer-ipari privatizációnál – növényolaj-, cukoripar – jelentős tőke áramlott be az ágazatba. Raskó György közölte: a további privatizációnál számítanak a hazai termelők bevonására.”
Úgy fest ez a nyilatkozat, mintha a megszólaló kételkedne a privatizációban? A „jól működő nagyüzemek” tönkretételében [ahogyan az FM egy évvel később belépő sajtófőnöke kérdezte később]? Nem igazán. Hiszen „jelentős tőke áramlott be”. Sőt, feltűnik egy reménysugár is: már a hazai termelők bevonására is „számítanak”.
Nem véletlen megjegyzés. Eddigre a féktelen privatizáció – hiába támogatta lelkesen a sajtó jelentős része, ennek hátterét majd egyik következő cikkemben részletezem – már országos botrány lett.
Pedig az ÁVÜ – ne feledjük, Raskó ott is igazgatósági tag – változatlan hévvel hirdette a gyorsítást: „Gyorsítani kellene az élelmiszeripari vállalatok privatizációját — állapította meg Rácz Ernő, az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) igazgatója azon a fórumon, amelyet az Élelmiszeripari Dolgozók Szakszervezeteinek Szövetsége (ÉDOSZ) rendezett gazdasági és szakszervezeti vezetők részére – írta 1992. október 9-én a Népszava. – A kínálat azonban ma már nem olyan vonzó, mint akár fél évvel ezelőtt volt, mert a legjobb vállalatok, a növényolaj, a hűtő-, a szesz-, a sör-, az édes-, a dohány- és a cukoripar »elkeltek«.
Ezek csábítóak voltak a külföldi befektetők számára, mert jól működnek, biztos piaccal rendelkeznek. A növényolaj- és a cukoripar privatizációja ugyan hazai körökben sok vitát és ellenérzést váltott ki, de állami szempontból ezek a privatizációk megnyugtatóan alakultak, továbbra is munkahelyet biztosítanak, és a cégeknek van jövőjük — mondta az igazgató.”
Rácz Ernő is gyorsított volna, de kicsoda ő? A Kurír így írt róla 1996-ban, amikor már Rácz is otthagyta a politikát:
„Rácz úrról a háta mögött azt beszélik, olyan, mint Tímár Mihály, az aranyember, s hogy
kétes ügyletekből lett sok pénze, és azt próbálgatja most forgatni, több arany legyen abból, amiből aztán akár jótékonykodni is lehet. Persze rossz nyelvek mindent beszélnek, még a fehéret is feketére festik. Beszélik azt is, Rácz Ernőnek, miután a KISZ KB-től megvált, újabb jó lehetőségei adódtak. Végkielégítésekből is lehetett legálisan sok pénze, hisz az ÁVÜ és a Konzum Bank vezetői székéből is távozni kényszerült.
Akit viszont manapság jó helyről küldenek el, az nem veszi lába közé a mindenséget üres tarisznyával. A magas pozícióban lévőkről sokat lehet tudni. Rácz Ernő egy húsipari trösztnél volt beosztottja Bartha Andrásnak, majd együtt lettek sárkányológusok. Közösen írtak egy könyvet, illetve Rácz csak afféle konzultánsa, lektorféléje volt a műnek: a Kézikönyv a nők elsárkányosodásáról címűnek.”
A vicces terepről térjünk vissza a valóságba. Hogy kétes ügyletekből vagy sem, azt nem mi fogjuk most megerősíteni, sem megcáfolni, de tény, hogy Rácz elvtárs is figyelemre-méltó karriert épített. 1999-ben így írt róla a még mindig liberális és ellenzéki Magyar Hírlap [ezek nem minősítő jelzők, csak segítenek az elhelyezésben]:
„A Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány kuratóriuma a Hunguest Vagyonkezelő Rt. Igazgatóságának elnökévé választották. Szakmai pályafutását 1975-ben az Állatforgalmi és Húsipari Tröszt kereskedelmi-fejlesztési előadójaként kezdte. 1981-től a Mezőgazdasági Fiatalok Tanácsának titkára. 1986-tól az Országos Tervhivatal főosztályvezető-helyettese, ahol az élelmiszergazdaság fejlődésének éves és középtávú tervezésének összehangolása volt a fő feladata. [Emberes csúsztatás és elhallgatás – vagy tudatlanság –, ekkor a KISZ KB-nek dolgozott.]
1990-től az Állami Vagyonügynökség főtanácsosa, majd igazgatója, ügyvezető igazgatóhelyettese az Egzisztenciahitel működési feltételeit dolgozta ki. 1991-ben kidolgozták a privatizáció új modelljét a decentralizált privatizációt. 1995-től a dr. Rödl & Partner Kft. privatizációs vezetője. 1997-től az esztergomi székhelyű Uniker Rt. elnök-vezérigazgatója.”
S honnan jött? A nyolcvanas években Rácz még a KISZ KB egyik arca, állandó nyilatkozója volt. A „KISZ KB Ifjúmunkás és Mezőgazdasági Fiatalok Tanácsa titkárságának helyettes vezetőjeként” adott interjút az Ifjú Kommunistának [„Ifjúsági kollektívák kezdeményezték”], máskor ugyanennek a propaganda-lapnak a kedvéért tollat is ragadott [Rácz Ernő: A KISZ lehetőségei és feladatai a termelési szerkezet módosításában]. Vagy éppen átadta a „Vörös Zászlót” az arra érdemes fiatalembernek.
„Ezek után Rácz Ernő, a Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottságának osztályvezető-helyettese emelkedett szólásra, és vázolta azokat a társadalmi, gazdasági és politikai körülményeket, melyek között a mai fiataloknak, s így a Nagyalföldi Kőolaj- és Földgáztermelő Vállalat ifjúkommunistáinak is élniük, dolgozniuk kell. Az adott körülmények és viszonyok, természetesen a megfelelő, marxista alapozottságú és mélységű elemzéssel, egyben már mutatják a feladatokat is,
hiszen nyilvánvalóan a jelen ellentmondásainak feloldásáért, megszüntetéséért kell közösen küzdeniük.”
A jelszó: közösen. Ebből lett majd: békésen [átmentve]. S végül: gyorsítva [privatizálni].
A cukorgyárak eltűnésének történetét következő cikkemben folytatom.
