Olvasóim közül biztosan sokan ismerik Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című kötetét. Még ma is frissen ható szöveg. A római kor zseniális szerzője jutott eszembe akkor, amikor – a délvidéki népirtásról szóló könyvem írása közben – rátaláltam a következő cikkre. Szerzője [Fischer Jenő] két kommunista hóhér, két hírhedt főkáder életét, sorsát, bukását és öregkorát hasonlította össze. Egyiküket jól ismerjük, a másik nevét a délvidéki magyarok emlegették, pontosabban nem emlegethették, hiszen a magyarok elleni népirtás akkor halálos tabutéma volt, ma „lazább” értelemben az. A továbbiakban a remek írást idézném:
„Mintha egy tőről fakadtak volna, olyan hasonlatos Aleksandar Rankovic és Péter Gábor, a történelembe nem éppen kesztyűs kezük, nem az igazság bajnokaiként bekerült teljhatalmú rendőrtábornokok pályafutása, gondolkodási módja, tevékenysége és bukása.
Mindkettő őstehetségnek képzelte magát, iskoláztatásának költségeivel nem terhelte meg az állampénztárt, beérték a négy elemi befejezésével. Péter Gábor életrajzírói szabósegédként említik, Rankovic személyi adatai között a szabómunkás kifejezés olvasható.”
Hihetetlen nem? Korábbi bejegyzésemben írtam arról a szabómesterről, aki Péter Gábort vagy ahogyan ő ismerte, Eisenberger Bénit azért nem bújtatta el a kommunista- és zsidó-üldözések idején, mert „szar szabó” volt. Minderre Ungvári Tamás emlékezett, akinek apját megmentette az illető: Lovászy Károly. „A háború után Lovászy Károly meg nem említette volna a Gerlóczy utcai kocsmában, hogy ő hány embernek adott menedéket, de azzal nem egyszer elhencegett, hogy Eisenberger Bénit bizony úgy kirúgta, hogy annak a lába se érte a földet – írta Ungvári. –
Mindebből nem származott volna kára Lovászy szabónak, ha Bénit csak a régi nevén emlegeti, csakhogy Lovászyval, ha pálinkával keverte a bort, nem lehetett bírni, ekkor úgy szidta Péter Gábort, azaz Eisenberger Bénit, hogy a kocsmában ülőknek a haja szála is az égnek meredt.”
Péter Gáborék börtönbe is zárták, de Lovászy ott sem lankadt. Amikor Péter elvtársa, Kádár János is börtönbe került, a szabó állítólag ezt üvöltötte neki: „minek is bízott olyan szar szabókban, mint az Eisenberger Béni”!
Nem tudom, hogy Rankovic milyen szabó lehetett, vélelmezem, hogy ugyanolyan pocsék mint Péter. Vagy ugyanolyan írógépszerelő, amilyen az említett Kádár. [Utóbbi csak papíron volt az.] Aztán lehet, hogy nem, lehet, hogy tényleg értett ahhoz, ami a munkája volt.
De a kéretlen kitérő után hadd folytassam Fischer cikkét:
„Kettőjük közül Péter Gábor az idősebb, nem sokkal, három évvel korábban született Rankovicnál. Nem sokáig tartottak ki eredeti szakmájuk mellett, csatlakoztak a mindkét országban törvényen kívül helyezett kommunista párthoz, lebuktak, börtönbe kerültek. Anélkül, hogy ismerték, bármit is tudtak volna egymásról, vallatásuk és raboskodásuk alatt azonos felismerésre jutottak.
Rádöbbentek, hogy vallatóik képzetlenek, kocsmai duhajkodókhoz hasonlóan verekszenek, s ha elfárad a karjuk, beérik azzal, amit addig bevallott az előállított. A képzetlen nyomozó ütése eltalálhatja a szervezet valamelyik éltető szervét, s a következmények katasztrofálisak lehetnek, ilyen esetben a népnyelv úgy fogalmaz, hogy meghalt a hatóság jelenlétében”.
„Meghalt a hatóság jelenlétében” – jellegzetes kelet-közép-európai, huszadik századi szöveg.
„Nem így kell csinálni – ismerte fel az orvostudományban teljesen járatlan Aleksandar Rankovic és Péter Gábor –, a szervezet érzékeny pontjaira kell mérni az ütést, s a műhiba elkerülése céljából a vallomás kicsikarásánál legyen jelen orvos, s a letartóztatott bevallja azt is, amit el sem követett. Péter Gábor rendőrségén a szakember szerepét dr. Bálint István orvos töltötte be. Rankovic rendőrségére vonatkozó okmányok jó része még ma is államtitok, ezért sok mindent a közvélemény nem tudhat, így azt sem, hogy melyik orvos volt jelen a vallatószobákban.”
Ezek szerint akkor ebben jobban állunk.
„Azt már harcostársaik azonos visszaemlékezései alapján egyértelműen állíthatjuk, hogy mind ketten arról álmodoztak, hogy rendőrök lesznek, s a háború után vágyuk teljesült is. Aleksandar Rankovic mint belügyminiszter közvetlenül irányította a titkosrendőrség, az UDBA megszervezését, majd a Szovjetunióval való kapcsolatok megromlása után a tényleges vagy vélt ellenfelek elkülönítésére, megtörésére szolgáló Goli Ótok [börtönsziget] létrehozását.
[…] Az abban az időben készült fényképek egy része Aleksandar Rankovicot és Péter Gábort rendőrtábomoki egyenruhában örökítette meg, s ízlésükben nem nehéz kimutatni a hasonlóságot. Kedvelték a vállban kitömött, derékszíjjal szorosra húzott, bugyros nadrágú uniformist, s mindketten hosszúszárú, fekete csizmát viseltek.
Közös a sorsuk abban is, hogy mindketten megbuktak, és soha többé nem tértek vissza sem a rendőrség kötelékébe, sem a politikai életbe. Rankovic menesztésének oka mind a mai napig nem teljesen tisztázott: 1966-ban a legfelsőbb pártvezetőség tagja, az ország alelnöke, Tito helyetteseként és utódjaként emlegették. Abban az évben a JKSZ KB brioni plénuma minden tisztségétől megfosztotta, kizárta a pártból, s nyugdíjazták.
Miért lett kegyvesztett? A korabeli sajtó azt írta, hogy lehallgató készüléket helyezett el még Tito hálószobájában is. Más forrás szerint kiépítette a hálózatot, amelynek vezetésével a hatalom átvételére készült.”
Péter sorsát jobban ismerjük. Jött az ötvenhármas váltás, amikor Sztálin halála után először ő és az ÁVH lett a legfőbb bűnbak [hogy a párt mossa kezeit], majd „ügyét a bíróság 1957-ben újratárgyalta, s mint a titkosrendőrség vezetőjeként elkövetett bűneiért 14 évi börtönbüntetésre ítélte, 1960-ban kegyelemben részesült, nyugdíjaztatásáig könyvtárosként dolgozott.
Semmit sem tudni, miként töltötte nyugdijasnapjait Aleksandar Rankovic és Péter Gábor, annyi biztos, hogy kerülték a nyilvánosságot, egyetlen nyilatkozatot sem adtak, nem készítettek feljegyzést, nem írták meg emlékirataikat, s ezzel egy olvasmányos, számos titkot felfedő forrásmunkától fosztották meg az utókort.
Mintha összebeszéltek volna.”
Omertá. De volt azért különbség is:
„Ezzel pontot is tehetnénk a két hasonló életrajz vázlatos ismertetésének végére, ha Rankovic 1983. évi temetése nem robbant ki tömeges megmozdulást. Több tízezren kísérték útjára, s nem tudni, hogy a tömeg az elhunyt iránti tiszteletét nyilvánította-e ki, vagy az akkori rendszer ellen tüntetett, vagy egy ébredező nacionalizmus próbálgatta erejét.”
Én biztosan nem tudom a választ. Azt igen, hogy Péter csendben ment el. S csak 1993-ban.
