Van egy érdekes, korábban sohasem publikált történet, amely kimaradt A kultúra megszállása című könyvemből. Egészen egyszerűen azért, mert túlírtam a kéziratot, és valamit el kellett engednem. Végülis ez lett az egyik történet, amelyet kihagytunk, de már előre tudtam, itt úgyis publikálni fogom. Bár teljes egészében leginkább csak a könyvem mellett értelmezhető, azért önmagában is megáll. A közkedvelt Zorán és testvére, Dusán kevéssé ismert édesapját, illetve kommunista hátterüket mutatja be.
Az évszám: 1997. Előttünk egy lista, rajta a posztkommunista Magyar Újságírók Országos Szövetségének [MÚOSZ] tagjai. A listán több nyugdíjas „újságíró”, köztük „Sztevanovity Milutin” és „Sztevanovity Milutinné”. Bár nem közismert, a MÚOSZ közgyűlései a legutóbbi időkig könnyen összetéveszthetőek voltak egy munkásőr- és/vagy ügynökgyűléssel. A fiatalok legfeljebb azért szálltak be a buliba, mert szerettek volna valamit – mondjuk hatalmat, ahogyan a „jobb napjain” megafonnal tüntető Hargitai Miklós nevű ex-elnök –, ez jellemzően az idősebb, kipróbált újságírók terepe.
Akik ismerik az illegalitást is.
Korábban mindig megnéztem, kiket tüntettek ki az adott évben, egy-két bizonyított ügynök, titkos munkatárs általában akadt közöttük, persze a többségről csak sejthettük, hogy az volt valamikor.
De a régi nagy nevek kiöregedtek és lassan eltávoztak, Hádészt még egy MÚOSZ-os Aranytollal sem lehet lefizetni.
S ha már ügynökök – az említett „Sztevanovity Milutin /nyugdíjas” is az állambiztonságnak dolgozott korábban, a magyarországinak biztosan, a jugoszlávnak gyaníthatóan. Tény, hogy a magyar szerveknek kényszerhelyzetben, a börtönben írt alá, ahol többen elgyengültek. A vezetéknévből sejthető, hogy Milutin Sztevanovity Zorán és Dusán apja volt. Utóbbiakat keveseknek kell bemutatni. Előbbi ma is aktív énekes-gitáros, utóbbi többek között Presser Gábor állandó szövegírója volt.
A jugoszláv partizán lakása
Milutinról viszont kevesen tudják, hogy milyen fontos szerepe volt: „Ebben a lakásban kezdődött voltaképpen a magyarországi Beatles-korszak – mesélte büszkén egy régi interjúban. – Összeverődött egy zenekar, amelyben Zorán is benne volt, és akkor elkezdődött a fiam karrierje. Zoránnak nagyon jó hallása és zenei érzéke volt már egészen picike korában. Valahogy megtetszett neki a gitár, addig harmonikázott. Amikor a Beatles-hullám átjött Magyarországra, õ is vett egy gitárt, s mivel akkor egyetemre járt, maga csinált belõle elektromos gitárt.
Elkezdett a zenekar játszani a Kecskeméti utcában, ott volt egy Metró Klub a pincében. Gyorsan híre ment, hogy itt van egy zenekar, amelyik egészen más zenét szolgáltat, mint az akkori tánczene.
Két évvel később volt a Magyar Televízióban a Ki mit tud? mûsor. Először, amikor Zoránék jelentkeztek mint Metró zenekar, leégtek a szó szoros értelmében. Tehát amikor elkezdődött a számuk, rövidzárlat keletkezett, kiégtek az erősítők, és kész, vége volt az egész szereplésüknek, nem tudták folytatni, így kiestek a versenyből.
A következő Ki mit tud?-ra aztán Zorán újra jelentkezett mint énekes, a zenekar csak kísérte, mert nem lehetett kétszer jelentkezni, és győzött. Akkor lett voltaképpen népszerû. A Metró zenekar után alakult az Illés zenekar és az Omega zenekar. Érdekes, hogy nagyon jó barátok voltak akkor is. Nem konkurenseket néztek egymásban, hanem jó barátságban voltak.”
Illés, Omega, Metró. A nagy hármas. A nagy támogatott hármas.
„1962-ben nekem már kocsim volt, a húgom küldött Nyugat-Németországból. Zorán telefonált, hogy papa, nagyon kérlek, menj el a Metró Klubba, a dobfelszerelést tedd be a kocsiba, és vidd el a Villányi útra, mert az Omega ott játszik, és nem tudom, mi történt, mert nincs se dobos, se dobfelszerelés. Mit csinál az apa? Odamentem a Metró Klubba, a dobfelszerelést a kocsiba tettem. Az utcán már vártak az Omegások, hogy jaj, Mile bácsi, köszönjük, köszönjük, gyorsan fölszerelték és kész.”
„Légelhárító brigád” – a partizán múlt
„Mile bácsi” a főszereplője az Igaz Szó 1967-es cikkének is:
„1945 őszén a szomszédos Jugoszláviában választásra készülődött az ország. A reakció azonban még sok helyen erős volt, a kommunistáknak és a demokratikus erőknek meg kellett küzdeniük vele. A jugoszláv hadsereg, a háborúban oly hősiesen harcoló partizánok készen álltak arra, hogy már békés eszközökkel, de ugyanolyan keményen, mint a háború alatt, megverekedjenek a hazai ellenséggel is.
»Légelhárító brigádok« alakultak, s ezek éppen azokban a falvakban-városokban táboroztak, ahol a reakciósok a választáson zavart akartak kelteni. Segítségükkel biztosították a szavazás zavartalanságát.
Semski Karloc [mi hívjuk nyugodtan magyarul Karlócának – MG] szállodájában (gimnáziumáról híres kisváros a Duna partján, itt élt és itt is halt meg a szerb romantikus költészet legnagyobb alakja, Diceric) tanyázott ezekben a napokban családjával együtt a helyi »légelhárító brigád« irodájának vezetője, egy bizonyos Sztevanovity Milutin nevű fiatalember.
Egy szeptemberi vasárnap nagy ijedelem támadt a szállodaszobában: eltűnt a nagyobbik fiú, a hároméves Zorán. Keresték mindenütt, csak ott nem, ahol kellett volna, végül aztán véletlenül akadtak rá.
– Zorán az étterem asztalán állt, körülötte a törzstisztek – meséli budai lakásukban a ma is fiatal apa – és éppen énekelt. Az akkori slágereket, partizándalokat.
– Hogyan alakult tovább az életük?
– Budapestre költöztünk, Zorán a Gorkij iskolába [eredetileg a szovjet – megszálló – kolónia használta, majd ide kerültek a gyakran magyarul sem tudó „kádergyerekek] került. Ott dobos volt és énekkari szólóénekes, őszintén szólva hobbynak tartottuk a zene iránti vonzódását, illetve vonzódásukat, mert Zorán öccse, Dusán is megtanult gitározni.
A múltról szóló beszélgetésünkbe ekkor betoppant a jelen: hazaérkezett Zorán.”
Jókor. A kulcsesztendő: 1945. A helyszín: Jugoszlávia. A főszerepben a „Légelhárító brigádok”, amelyek „biztosították a szavazás zavartalanságát”. Az egyik irodavezető: Sztevanovity Milutin.
Ez már a legsötétebb terror ideje. És szó sem volt valódi választásról.
„Jugoszláviában 1945. november 11-én tartottak szabad választásokat, itt csak két lehetőség volt: a Népfront kommunista programjának elfogadása vagy elvetése. A választáshoz az is hozzátartozott, hogy az ellenvéleményt külön urnába kellett bedobni, így nem meglepő, hogy a Népfront 90,48 %-kal győzött”.
Milyen bátorság kellett ahhoz, hogy valaki a másik urnába dobja a papírt? És mit reagáltak erre a légelhárító brigádok?
„Az eredmény csak részben magyarázható a megfélemlítéssel és visszaélésekkel, például azzal, hogy a választópolgárok csak a Népfront listájára szavazhattak, illetve amennyiben ezzel a lehetőséggel nem kívántak élni, akkor egy külön urnába dobhatták elutasító szavazataikat. Tagadhatatlan tény ugyanakkor, hogy az új hatalomnak az egész országban jelentős támogatottsága volt” – írják megengedőbben egy másik tanulmányban.
De menjünk előre 1967-be, és folytassuk a cikket. Szóval megérkezik Zorán, aki „Bonyhádon járt, amatőr zenekarok vetélkedőjére hívták meg zsűritagnak. Az első pillanatban azt hitte, a táncdalfesztiválon játszott számaik után érdeklődöm, s már sorolta is: három számmal szerepeltek: az Ünneprontó vagyok, a Csak az a baj és a Végre itt van az óra kezdetűekkel. De inkább a pol-beatfesztiválról kérdeztem.
– Schiffer Pál rendezett egy kisfilmet, a címe Tiltakozó ének volt. Ebben két számmal szerepelünk. Több pol-beat-számot egyelőre nem tanulunk. Úgy érzem, amelyek a fesztiválon szerepeltek, azok között túl sok volt az »üvegházi növény«. Velem egy idős és még fiatalabb fiúk-lányok írták azokat. Sokat kell még dolgoznunk hogy igazán jó számok szülessenek. És még valamit: nálunk nem olyan átütően forradalmiak, olyan merészek ezek a dalok, mint ott, ahol tiltják. Vietsongot énekelni Amerikában bátorság, börtön járhat érte.”
[Ebben a fiatal Zoránnak teljesen igaza volt. Mert nálunk ugyanez: sima politikai propaganda volt.]
„— Ez igaz, viszont nálunk is akad probléma, amit nem árt dalban is kifejezni.
– Lehet is. Ott volt a Karrier, meg a Disszidensek…
[Utóbbi a már elfelejtett Gerilla együttes hírhedt, az emigránsokat lejárató „dala”. Írta a szintén a Gorkij iskolába járt Haraszti Miklós – egykori maoista, későbbi SZDSZ-es politikus – és az a Vámos Tibor, aki később Vámos Miklósként lett ma is ismert író.
Csak egy részlet: „Itt jön nyilas testvér, elégedett / Fenn a várban ebédezett, / Lenézett a Duna-partra, / Régen szórakozott arra. // […] Unokái Töhötömnek, /
gyalog mentek, kocsin jönnek. / Ec-pec kimehetsz, holnapután bejöhetsz. / Ec-pec kimehetsz, holnapután bejöhetsz”]
Sztevanovity Milutin szintén nem kocsin, hanem vonaton ment el azért az elektromos gitárért, amelyet az NSZK-ban élő sógorától „rendelt meg”.
Elektromos gitár az NSZK-ból
„Akkor volt egy olyan vámrendelet, hogy fiatal házasok a házasságuk megkötésétõl számítva egy éven keresztül kaphattak ajándékot külföldről vámmentesen. Most már nyugodtan lehet mondani, hogy kijátszottuk a vámhatóságot, mert Katymárban, egy Baja környéki faluban összeházasodott két ismerősünk. Ugyanakkor az én sógorom [nyilván az említett húga férje – MG] zeneszerző, a komolyabb könnyűzene embere, a stuttgarti rádió karmestere. Írtunk neki, ha lehet, küldjön nekünk egy elektromos gitárt, de ne Zoránnak, hanem ennek a házaspárnak.
Megjött a levél Katymárról, hogy megérkezett a gitár. Akkor még az autóm nem volt meg, Bajára még akkor gyorsvonat nem is ment, csak személyvonat, felszálltam a személyvonatra, elmentem Bajáig, onnan autóbusszal Katymárig. Fogtam a gitárt, ugyanazzal az autóbusszal visszajöttem Bajáig, onnan személyvonattal megint, és megérkeztem Budapestre.
Akkor már játszott a zenekar, a Nyugati pályaudvar alagsorában egy klubhelyiségben. Mit csinált a papa? Bementem oda, felemeltem a gitárt, és a nagy tömegen keresztül elindultam a zenekar felé. Abban a pillanatban megállt a zene, és mindenki csak nézte, hogy megy egy gitár a fejük felett a zenekar felé.
Nagy, gyönyörû gitár volt. Zorán a nyakamba ugrott, szünetet tartottak, mert a gitárt hangolni kellett. ”
A Békegyűlésen már nem ő volt a csillag
„Dusán is nagyon szerette a zenét, és nagy vágya volt, hogy bekerüljön a zenekarba, kísérõ gitárosnak. Õ is kapott egy gitárt a húgomtól, és bekerült a zenekarba. Így kezdődött a két testvér együttműködése, ami a mai napig is tart, azzal a különbséggel, hogy zenekar már régen nincs, hogy Zorán szólóénekes, Dusán szövegíró.
Én már odáig jutottam, hogy nem õk a fiaim, hanem én vagyok az apjuk. Emlékszem, hogy tartottam egyszer egy gyűlést Újszentivánon.
Békegyűlés volt, én voltam a fõszónok. Amikor a Hazafias Népfront ottani elnöke azt mondta, hogy üdvözlöm a fõszerkesztõ elvtársat, akkor még csak kis taps volt, utána mondta, hogy a Zoránnak meg a Dusánnak az édesapját, erre olyan viharos taps volt, hogy azt sem tudtam, merre nézzek, hova menjek. Hát nem úgy jöttem mint az õ édesapjuk, hanem mint fõszerkesztõ, politikai beszédet tartani.
De nem bánom, örülök neki, hogy így van. A Sztevanovity név manapság Magyarországon – nem miattam, a fiaim miatt – ismert.”
„Ott tartottunk, hogy ebben a szobában kezdődött az új zenei élet. Itt kezdte pályafutását Koncz Zsuzsa, Zalatnay Sarolta, Kovács Kati. Tehát ezek mind itt voltak, itt gyakoroltak. Sokszor már féltünk, hogy az alsó, felső, oldalsó szomszédok mit szólnak, de mindig nappal csinálták, nem este, tehát amikor az emberek dolgoztak, nem nagyon zavarta őket. A pincében egyszer akartak próbatermet csinálni, de beton volt, és annak a hangzása borzasztó volt. Hallották valahol, hogy tojásos-dobozokkal ki kell tapétázni, akkor jó lesz.
El tetszik képzelni, hogy hány doboz kellett ide, míg ezt a pincét szépen végigtapétázták? Két hónapig ott gyakoroltak, aztán vége lett, mert nem volt levegő. Nagyon sok sikertelen próbálkozás volt. A gyerekek mellett mi is mindig fiataloknak éreztük magunkat, mert velük voltunk körülvéve mindenhol.”
„Milu bácsi” ekkor elvileg már nem volt az állambiztonság ügynöke. Korábban még fogdaügynöknek, kevéssé szépen: börtönspiclinek szervezték be.
Partizánból fogdaügynök
„Milutin Stevanovićet eredetileg zárkaügynökként alkalmazták, feladata rabtársai, Ozren Krstonošić, Savo Novaković, Svetina Albert és a szintén beszervezett Branislav Doroslovački megfigyelése volt, majd szabadulását követően a jugoszláv követség felé kívánták foglalkoztatni.
Feladatát megközelítőleg öt hónapig »pontosan és kifogástalanul« végezte, 1955 júliusában azonban két hónapig megszakadt összeköttetése tartótisztjével. 1955. szeptember 29-én, mivel a »megváltozott helyzet kizárttá teszi az ügynöki feladatot«, maga kérte kizárását, amelyre október 21-én sor is került.”
Maga kérte kizárását. S „habár a Belügyminisztérium III/II. Csoportfőnökségét később is foglalkoztatta Stevanović esetleges újbóli felhasználása, B-dossziéját tanulmányozás, illetve tanulmányozás és adategyeztetés céljából 1971 júliusában és 1972 januárjában is felvették; alkalmazásától végül mindkét esetben eltekintettek.”
De miért került börtönbe? Egyáltalán hogyan került Magyarországra a jugoszláv partizán?
A híressé vált gyerekek miatt a történet rövid változatát újra és újra publikálták a sajtóban. Nagyjából a következőt: „Diplomata édesapját 1948 őszén vezényelték Budapestre, ekkor került Zorán és nála három évvel fiatalabb öccse, Dusán is Magyarországra. Apja szoros kapcsolatban állt Lazar Brankov követségi ügyvivővel, aki a Rajk-per harmadrendű vádlottja lett. Zorán apját is perbe fogták, tíz évre elítélték, és csak az 1955-ös perújrafelvétel nyomán szabadult.”
Ennél persze sokkal érdekesebb a történet. Sztevanovity Milutin nem egyszerű diplomata volt – a diktatúrák korában nem léteztek „egyszerű diplomaták” –, hanem az említett sztálinista politikus, Lazar Brankov bizalmi embere. Eleinte mindketten a baráti Jugoszláviát képviselték Magyarországon, egészen addig, amíg a Szovjetunió és déli szomszédunk látványosan szakított egymással, így a szovjet csatlósállamokban a titoistákra, ott meg a sztálinistákra vadásztak.
„A magyarországi délszláv emigráció megszervezője és de facto vezetője Lazar Brankov volt. A teljes jugoszláv emigráción belül is ő volt az egyik legtekintélyesebb vezető. Nem kis dilemmát okozott számára a Titóval való szakítás, ám ezt követően kétkedés nélkül szervezte a hazánkba menekülő jugoszlávokat politikai emigráns csoporttá. [Tehát Sztálint választotta.] Brankov története a hazai történettudományban régóta jól ismert […]
a Rajk-per 1949-ben valójában Rajk–Brankov-per volt. De nem ő volt az egyetlen, akit perbe fogtak és elítéltek. Annak ellenére, hogy az emigránsok hithű sztálinisták voltak, Tito ellen Rákosiék szövetségesének számítottak és komoly politikai szolgálatokat tettek, a magyar vezetés nem bízott meg bennük. Okkal vagy ok nélkül azt gyanították, hogy a jugoszláv állambiztonság, az UDB kémei lapulnak meg közöttük.
A gyanú nem mindig volt alaptalan, de az egész történet inkább az ötvenes évek hisztérikus, ellenségkereső légkörére mutat rá.”
Nem volt alaptalan – írta a szerző. Máshogy ismerjük az akkori rendszereket, szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy a jugoszláv követség munkatársai ne dolgoztak volna hazájuk titkosszolgálatának. Nem beszélve arról, hogy Milutin külkeresként kezdte.
Természetesen nem célom könyvemben, illetve ebben a cikkben feltárni a Rajk-, avagy a Brankov-Rajk-per szövevényes történetét. Akit érdekel a téma, nyugodtan ajánlhatjuk Zinner Tibor átfogó munkáját.
Brankovék történetét amúgy a fontosságához képest nem is kutatták sokan, de igen sokatmondó az a megjegyzés, amely egy recenzióban olvasható:
„A távolságtartáshoz tartozik talán az is, hogy a szerző olyan kultúrtörténetileg ismert tényt sem említ meg, hogy könyve egyik fontos (ha nem is fő-) szereplője, Milutin Stevanović gyermekei közül ketten országos ismertségre tettek szert. (Sztevanovity Zorán és Dusán a magyar könnyűzene ikonikus alakjai közé kerültek.)”.
Távolságtartás – hívjuk akkor így. Hasonló „távolságtartást” tapasztalhatunk, ha Zorán vagy Dusán, esetleg Koncz Zsuzsa családi háttere a téma. Kitűnő eszköz ez a történelem-hamisításhoz, mégcsak meg sem kell másítanunk a tényeket, egyszerűen rövidítjük, illetve azt emeljük ki, amely a narratívánknak megfelel.
Egy szokásos példa: „Belgrádban született 1942. március 4-én, szerb családban. Diplomata édesapját, Sztevanovity Milutint 1948 őszén vezényelték Budapestre, s ekkor került a hatéves Zorán, s nála három évvel fiatalabb öccse, Dusán is Magyarországra.
A család szoros kapcsolatban állt Lazar Brankov követségi ügyvivővel, a későbbi Rajk-per harmadrendű vádlottjával. 1949 elején az apa a Nase Novine, a magyarországi délszlávok lapjának főszerkesztője lett. A koncepciós per során ót is perbe fogták, tíz évre elítélték, s csak az 1955-ös perújrafelvétel nyomán szabadult. Erre a korra reflektál a Volt egy tánc című Zorán-dal.”
Koncepciós per – tényszerűen igaz. Apró részletkérdés, hogy ezt éppenséggel már kommunisták indították kommunisták ellen, és fő célpontja két mindenre elszánt politikai-bűnöző volt: Rajk László és Lazar Brankov.
Nagy szerencsénk, hogy Brankovékkal kapcsolatban létezik egy rettentően érdekes forrás is, Kiss József volt ÁVH-s tiszt memoárja. Miért érdekfeszítő? Mert éppen Brankovék mellé volt beosztva. Ráadásul több ismerős névvel is találkozhatunk.
Ezzel folytatom a 2. részt.
