Már ajánlottam Donald Rayfield angol író, professzor fantasztikus és dermesztő, Sztálin és hóhérai című könyvét. Egészen elképesztő az a tudásanyag, amely ebben a műben fellelhető. Komolyan írom, ehhez képest A kultúra megszállása legfeljebb iskolai dolgozat. A következő részlet a legsötétebb sztálini terror idejére repít minket vissza, a helyszín a Szovjetunió, azon belül is Grúzia, a diktátor „hazája”. A két főszereplő a két talán legjelentősebb, legelismertebb grúz költő. Amúgy jóbarátok is.

„1937. július 22-én a kizárását tárgyaló ülésen Paolo Jasvili pisztolyt rántott, és főbe lőtte magát. Az írószövetség ezután határozatot hozott Jasvili »aljas tettének« elítéléséről és arról, hogy »mérhetetlen megvetéssel« emlékezzenek rá. Tician Tabidzét, aki kivonult az ülésteremből, dekadenciáért és a disszidens Robakidze [korábban disszidált grúz író] iránti lojalitásért ítélték el. Ő megadta magát sorsának, és egykori lírai önmagához is sikerült visszatalálnia:

 
Nemzedék múlhat nemzedék után,
A Pontus Euxinus talán kiszárad,
Fültől fülig átvághatják a torkát,
Versatomokban él tovább a költő.


Tabidzét lassan kínozták halálra.”

Ne gondoljuk, hogy túl sok magyar forrás található erről a tragikus történetről. Az egyik Zahemszky László Párttagkönyv és perverzió című írása.

„Jasvili felesége a vasárnapokat szüleinél szokta tölteni a kislányával. Ezúttal is így történt. Szombaton a költő a helyi vadásztársaságból átvitte a puskáját az írószövetség székházába, majd levelet írt feleségének, Mihail bátyjának, a kislányának, Lavrentyij Berijának [Sztálin egyik ismert „hóhéra”, az NKVD vezetője, hozzájuk hasonlóan szintén grúz.]

Vasárnap elkísérte családját a szülőkhöz, megígérte, hogy később értük megy, majd elment az írószövetségbe. Ott még részt vett az értekezleten, aztán az egyik első emeleti szobában öngyilkos lett. Késő este felesége és lánya izgatottan várta odahaza. De helyette éjfél körül az NKVD ügynökei jelentek meg – két grúz és egy orosz. Összeszedtek minden papírt, fényképet, könyvet. A legbuzgóbb az orosz volt, még a párnákat is felhasogatta… Hamarosan megjöttek Jasvili levelei.

»Ha nem így tettem volna — írta kislányának —, te még boldogtalanabb lettél volna. Halálomnak az az oka, hogy azok az emberek, akik a nép igazi ellenségei, be akarják szennyezni a nevem…«”.

Akadnak még megrázó levelek. Jasviliék barátja volt a híres orosz költő-író, Borisz Paszternak is. Ő a következőket írta Tabidze özvegyének már 1946. január 24-én:

„Kedves Nyina! Nos mi hír Ticiánról? Biztosan csodálkozik, hogy nem írok önnek. Nem tudja elképzelni, milyen sietve és milyen feszültségben írom most a regényemet, amely, hogyha sikerül, méltó lehetne arra, hogy átmásoljam az ő papírjára, és amelyet gondolatban kezdettől fogva Ticiánnak ajánlottam (csak nem tudtam, van-e jogom azt írni, hogy »Tician Tabidzénak«, vagy azt kell írnom, hogy »Tician Tabidze emlékének«)”.

Aki már évek óta halott volt. Ez volt a félelemkeltés, a terrorgépezet másik ismert eszköze, módszere, hogy nemcsak azt nem tudtad, mikor jönnek érted, de azt sem, hogy mi történt a barátoddal, a testvéreddel, a feleségeddel.

Tabidze biztos lehetett abban, hogy amikor kivonult az ülésteremből, azzal aláírta a halálos ítéletét.

Fotó: Tician Tabidze és lánya, Nita Tabidze. Forrás: Burusi.wordpress.com