Ó, A Szabó család. Valószínűleg sohasem fogjuk felmérni a magyar nemzetre – más szemszögből: a magyar társadalomra – kifejtett hatását. A liberális Beszélőben Révész Sándor a rádiós tele-regénnyel kapcsolatban a „lapályizmus” kifejezést használta.

Magát a témát kevesen kutatták, igen kevesen publikáltak róla, ami kifejezetten érdekes, hiszen a „hírértéke” kiemelkedő, a közel ötven égig (!) futó sorozat hatása – károkozása, létrontása – pedig – ahogyan említettem – gyakorlatilag felmérhetetlen. Első cikkemben már sokat idéztem Voloncs Laura „Rólunk szól.” A Szabó család mint a kádári Magyarország kordokumentuma című írásából. Most is ehhez fordulok.

Vigyázat, a huligánokról lesz szó!

„Az 1960-as évek elejétől kezdve a sajtóban mind gyakrabban került terítékre a huliganizmus problémája – írja a szerző. – Huligánnak a korabeli média elsősorban a szocialista erkölcs és kultúra értékeitől elforduló, fenyegetően közösségellenes magatartást tanúsító fiatalt nevezte, tágabb értelemben pedig mindazokat, akik úgynevezett galerikbe verődve követték el kisebb-nagyobb, többnyire a garázdaság körébe tartozó bűncselekményeiket, súlyosan veszélyeztetve ezzel a békés többség nyugalmát és biztonságérzetét. A közvéleményt erősen foglalkoztató kérdésről lévén szó, a huligánok A Szabó családban is rendszeres epizódszereplők voltak.

Icu a huligánnyelv használatáért megfeddi Antit, aki a »klassz« kifejezést alkalmazza. Egy este, amikor a lány azt füllenti a szüleinek, hogy Silviani Genova olasz hegedűs koncertjére megy a Zeneakadémiára, holott valójában vőlegényével egy mulatóban táncol, Halász Feri összetűzésbe kerül a gőzfürdőbe járó és csőnadrágot viselő huligánokkal, akik nehezményezik, hogy a fiú »nem kért engedélyt, hogy új tyúkot vezessen a lokálba«.

A pincérek hiába intik csendre a vendégeket, mondván, »ha egy pohár véletlenül kiesik az utcára, már itt a rendőrség«, az eset verekedésbe torkollik (A Szabó család, 1960. 01. 26. [rádiójáték], MR, 31. rész).

A kiérkező Molnár főhadnagy elvtárs végül személyesen kíséri haza a fiatalokat, és Szabó bácsinak engedélyezi, hogy »tiszta apai szeretetből és a haladó nevelési elvek teljes tiszteletben tartásával« lekenjen egy pofont a lányának, amikor a rendőr nem néz oda (A Szabó család, 1960.01.26. [rádiójáték], MR, 31. rész).

Ferkó, Laci nevelt fia, miután vér szerinti apja egy alkalommal részegen megveri, megszökik otthonról, és a galeri védelme alá kerül. A tagok fel vannak fegyverkezve, a budai hegyekben és a Duna-parton még mindig gyakran találnak puskákat. Szüleinek válópere során azután a 11 éves gyereket a részeges apjának ítélik, mivel a hatályos törvények értelmében minden nyolc évet betöltött fiúgyermeket az apának kell felnevelni (A Szabó család, 1960. 11. 05. [rádiójáték], MR, 71. rész).”

Ne is menjünk tovább. Még régen interjút készítettem a „Kalef-galeri” egyik „tagjával”, Ujlaki Dénes színművésszel. A Kalef történetéről a Kex egykori dobosa, Kisfaludy András készített még régebben remek dokumentumfilmet. Erről így írtak az akkori Magyar Nemzetben:

„Hogy mi az a Kalef, még mi, vidéken élők is tudtuk. Így hívták a Moszkva teret a hatvanas években a szabadságszerető fiatalok, akik csoportokba verődve találkoztak a téren. A Moszkva téri galeri tagjai őrizték 1956 emlékét, imádták a valódi dzsesszt és a vérbeli rockot, a periférián élték ki szabadságvágyukat, és ki nem mondták volna a tér eredeti nevét, így tiltakozva a szovjet diktatúra ellen.

Annak korábbi névadóját, Széll Kálmánt becézve nevezték Kalefnek a »finomak« találkozóhelyét.
 Kisfaludy András – többek közt a Törvénytelen Muskátli, a Radics Béla-legenda, a Scampolo alkotója – ezúttal is nehéz feladatra vállalkozott: szívós munkával legalább tizenhat egykori kalefos fiatalt keresett meg, akikkel hasonszőrű lévén könnyen megtalálta a hangot.

[…] A nagy évfordulót [’56-ét, 1966-ban – MG] gyászszalagos kokárdával tüntetve akarták megünnepelni, de lebuktak, bevitték őket a rendőrök vallatni.
Voltak a történetnek hősi halottai is, öngyilkosok, tönkretett idegzetűek, akik érezték, hogy valaki állandóan figyeli őket. A kalefosok büszkék voltak arra, hogy van közöttük egy fiú, aki pesti srácként, gyerekfejjel ott volt a harcok sűrűjében. Iszonyú trauma volt, amikor kiderült róla, hogy ő volt a csapat besúgója. Ezt a megrendítő élményt ma is eleven sebként őrzik. Ujlaki Dénes ennek a fiúnak is »köszönheti«, hogy sokáig késlekedett színművészi tehetségének igazi kibontakozása.”

Ujlaki Dénes amúgy is megjárta a „hadak útját”. Ahogyan a nekem adott interjúban is elmesélte, még gyerekként a családjával együtt kitelepítették, utána a gimnáziumból vitték el, majd két évre börtönbe zárták egy rávert és kitalált pisztolyügy miatt. Hiszen talált egy ötvenhatban eldobott fegyvert, és magánál is tartotta.

„Öt-hat órán keresztül faggattak, mondjam meg, hova törtem be utoljára, kit öltem meg, és mikor akarok disszidálni. Ezután a Gyorskocsi utcába kerültem, ahol kihallgatás kihallgatást ért, majd hónapokig egyedül voltam egy zárkában, és sírtam. Tizennégy évesen államellenes szervezkedés, fegyverrejtegetés és gyilkossági kísérletben való tevékenység miatt első fokon hat, másodfokon három évre ítéltek. Végül kettőt kellett leülnöm” – mondta erről később.

Ez az ügy került be a Szabó családba.

Engem Popper Péter vezetett el a galerik történetéhez. Persze már a halála után. Magam írtam meg először, hogy a kommunista pszichológus a hatvanas években fiatalkorú bűnözőkkel foglalkozott, sőt, állambiztonsági szakkönyveket is írt, és szakterülete éppen a galerik elleni küzdelem volt. Popper megfigyelte és megvizsgálta a letartóztatott gyanúsítottakat, akik közül sokakat teljesen ártatlanul meghurcoltak, beszerveztek vagy fegyházba, esetleg más intézetbe zártak.

Sőt: „Professzor” fedőnéven részt vett az állambiztonsági tisztek képzésében, és ezért pénzt is kapott. Írásában a galeriket agresszív hordáknak nevezte, akikre roppant mód jellemző a gyávaság: „A leginkább szembetűnő különbségre éppen a letartóztatás után derül fény. Feltűnő ugyanis, hogy amikor a csoportban rendkívül agresszív, arrogáns és hetyke galeritagot elkülönítik a társaitól, szinte tartásnélkülivé válik, konformista, meghunyászkod, sokszor alázatos magatartást tanúsít” – írta állambiztonsági munkájában.

Vajon hány megvert, megfélemlített fiatalt tudtak végül beszervezni? Vajon hányan menekültek később öngyilkosságba? Akikről a kalefosok is beszéltek…

Tény, hogy A Szabó család becsomagolva közvetítette a hatalom üzenetét. Ahogyan mindent – például a legendás szilveszteri műsorokat – ezt is gondosan ellenőrizték.

Ismét Voloncs Laura nagyszerű tanulmányából idézek:

„A sorozat stratégiai fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az adások kéziratát – egyfajta főszerkesztői funkciót ellátva – a rádió mindenkori elnöke hagyta jóvá. Major Anna visszaemlékezése alapján pontosan rekonstruálható ez a folyamat:

»Akkor szombaton még dolgoztunk, pénteken kellett vinnem hozzá az anyagot, és szombat reggelre elolvasta. Szombat reggel 9 órára mentem a kéziratért. Voltak megjegyzései. Ilyenek például, hogy megbeszéltük, Icuka ne nyafogjon annyit, és nehezményezte, hogy továbbra is nyafogott az Icuka, de ezek nem voltak lényeges dolgok. Egyszer írt egy anyagba pár mondatot, mert a Gács újságíró is volt. Hammarskjöld ENSZ-főtitkár gépét 1961-ben Afrika fölött lelőtték. A Szabó bácsi, mint régi munkásmozgalmi ember, mindig olvasott újságot. Ezt nem írtuk bele, más híreket olvasott a Mamának.

»Figyelj, Mama, felolvasom neked…« – és oda Gács beírta ezt a tényt, hogy lelőtték a gépet. Szóval ennyire szóltak bele. Viszont mindig megmutattam neki a kéziratot. Valamelyik interjúban elmondtam, hogy talán senki annyit a Gáccsal nem találkozott, mint én. Mert ő sokszor a Köztársaság téren volt a pártházban, neki valamiért oda kellett mennie péntekenként. Én ott a pártházzal szemben a Köztársaság téren leültem egy padra, és vártam, hogy mikor lép ki, és a kezébe nyomtam, amit másnapra elolvasott«”.

Szép szöveg. Persze nyilván nem hihető. Kontraproduktív lett volna Major Annának úgy tenni, mintha nem ellenőrizték volna a szövegkönyveket – ez nyilván köztudott és rendszerszerű volt –, de azért igyekezett elvenni az egész élét: annyira azért nem szóltak bele. De folytassuk csak a tanulmányt:

„Ezen túlmenően a dramaturgnak az adott rész által felvetett összes témát egyeztetnie kellett az illetékes szerkesztőségekkel. Ha a huliganizmus állt az epizód középpontjában, az Ifjúsági Osztály vezetőjének is hozzá kellett járulnia a felvételhez, ha a mezőgazdaságról tettek említést, a Mezőgazdasági Rovat vezetőjének is jóvá kellett hagynia a műsort, ha sportról volt szó, Szepesi György olvasta el az anyagot.”

Miért volt fontos a galerik ellen való küzdelem? A huligánok stigmázása – aki rendszerellenes volt, vagy kicsit lázadó, rögtön huligán lett? A diktatúra paranoiája miatt.

A Kádár-diktatúra – és személyesen annak gyáva vezetője – 1956 után leginkább a forradalom megismétlődésétől, illetve a csoportosulásoktól, ezen belül a fiataloktól, a fiatalok lázadásától félt. Nagyon sok minden – a rock elleni küzdelem, Erdősék játszmáival, a szurkolótáboroktól való félelem – visszavezethető erre.

A nyílt eszközökkel (tömeges börtönbüntetés, internálás, kulákverések, stb.) ekkoriban már kevéssé, illetve ritkábban élt a hatalom, bár az ötvenhatosokkal szembeni megtorlás kegyetlen volt, az új „célpontokkal” szemben inkább a „finomabb”, láthatatlanabb eszközökhöz nyúltak. Ha szükséges volt, akkor koncepciós perekhez nyúltak, de minden lázadót ekkor már nem lehetett börtönbe zárni.

Mivel minden csoportosulás veszélyforrásnak számított, ezért amit (akiket) lehetett, megfigyeltek, bomlasztottak.

„A III-as Főcsoportfőnökség a legkisebb megmozdulásra is azt írta, hogy lázítás, államellenes összeesküvés – mondta erről Csatári Bence történész még régen a Nullahategynek. – Ezek a százfős csoportok tényleg nevetségesen hangzanak, valószínűleg itt néhány szakmunkásképző osztályt láttak nagy galerinek egy iskola mellett… Ha elment néhány fiú a Duna-kanyarba, azt huligán találkozóknak aposztrofálta az állambiztonság.”

A belügy nagyjából az ötvenhatosokkal való leszámolás végén, 1961-től fordult nagy erőkkel a „galerik” ellen. Év elején, januárban nyitották meg azt az objektumdossziét („Budapesti galerik”), amely egy korábbi tanulmány szerint a rendszerváltozáskor megsemmisült. (Vagyis inkább megsemmisítették).

A benne található jelentések végül a beszervezett ügynökök munkadossziéjában maradtak fent – már amelyik fennmaradt, illetve kutatható.

Nagyban „játszmázott” a hatalom, az MSZMP végrehajtó bizottságának 1961. december 22-i ülésén azt mondták, hogy csak Budapesten 104 galeri működött 1020 fiatallal. Ezután a rendőrség és az állambiztonság országszerte több száz galerit felszámolt, rengeteg embert letartóztattak, pszichiáterek, pszichológusok, rendőrök és állambiztonsági tisztek vallattak őket, egy részük besúgó lett.

Ebben az aljas hadjáratban játszott vezető szerepet Popper Péter, és erről terjesztettek hamis meséket a kádári propagandában, így a Szabó családban is.

Hogyan is fogalmazott Popper Péter az általam már publikált „szakmai” írásában:

„A galeri aktivitásában igen magas intenzitású az indulati motiváltság, és tevékenységének lényege éppen az agresszív kiélés – lamentált. – Ugyanilyen jelentős eltéréseket észlelhetünk, ha a galeritagot hasonlítjuk össze akár egy bűnszövetség résztvevőjével, akár egy magányos fiatalkori bűnözővel.

A leginkább szembetűnő különbségre éppen a letartóztatás után derül fény. Feltűnő ugyanis, hogy amikor a csoportban rendkívül agresszív, arrogáns és hetyke galeritagot elkülönítik a társaitól, szinte tartásnélkülivé válik, konformista, meghunyászkod, sokszor alázatos magatartást tanúsít.

A csoporttal ismét összekerülve – pl. a bírósági tárgyaláson – azonban visszatér biztonságérzete, és ezzel együtt agresszív, fölényes viselkedése.”

Tudom, egy részét már idéztem. De: hetyke. Csengjen a fülünkbe sokáig ez a szó.

Mennyire figyelt a diktatúra, sőt, maga a diktátor a Szabó családra?

„Mikor Peti az elvhű és igen szigorú Solti miniszterhelyettes elvtársnak »Dicsértessék a Jézus Krisztus«-sal köszön, Bandi ereiben megfagy a vér. Csakúgy, mint amikor fia a Parlament épületét templomnak hiszi, és a vörös szőnyegen féltérdre ereszkedve keresztet vet. Az eset a sorozatbeli karakternek és a valóságos alkotóknak egyaránt az állásába kerülhetett volna.

Liska Dénes – a sorozat egyik írója – a József Attila Színház dramaturgjaként olykor találkozott a Kádár házaspárral. »Kádárné színházjáró volt, ezért tudta a Dénes, hogy a Kádárné hallgatta a műsort, aki révén nyilván értesült a dologról a Kádár” (Major-interjú, 2009: 24). Mindenki meglepetésére végül az MSZMP KB első titkára tetszéssel fogadta az események ilyetén alakulását. Talán Szabó néni is hozzájárult ahhoz a folyamathoz, amelynek eredményeképpen 1964-ben Magyarország és a Vatikán között megegyezés született a katolikus egyház helyzetéről” – írta Voloncs Laura.

Az általánosnak hazudott amnesztiát már 1963-ban meghirdették – fő cinkos-társ: az ENSZ –, Vatikánnal is megszületett a megegyezés, folytatódhatott az ifjúság, az antikommunisták, a lázadók elleni kíméletlen háború. Gobbi Hildáék hangján. A Szabó családdal.

Fontosabb források:

Médiakutató, 2010/ 1. szám. Voloncs Laura: „Rólunk szól.” A Szabó család mint a kádári Magyarország kordokumentuma

Mozgó Világ, 1993/5. szám. Révész Sándor: Szabó néni átvitt értelme, avagy a lapályizmus diadala (114. oldal)

Kisfaludy András: A Kalef – A Moszkva téri galeri

Fotó: A Magyar Rádió stúdiója, kerekasztalbeszélgetés, balról jobbra Dr. Popper Péter pszichológus, Dr. Kun Miklós az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet főorvosa, Dr Mátrai László filozófus, Dr. Eke Károly riporter. Fortepan, ad.: Szalay Zoltán