Nem is olyan régen beszélgettem egy újságíró-barátommal, aki elmesélte, hogy bizonyos körökben azt terjesztik róla: antiszemita. Valahogyan visszajutott hozzá a sugdosás. Jól ismerem az illetőt, ahogyan nekem és neked, neki is számos hibája van, de nem antiszemita. Semmilyen értelemben. Nagyon nehéz egy ilyen vádaskodás, egy ilyen bélyeg ellen védekezni. Egyrészről azt sem tudod (legfeljebb sejtheted), hogy ki terjeszti. Azt sem igazán látod hogy kinek, hogyan, mikor. Beszélgetés közben lazán megjegyzi? Megvárva a megfelelő pillanatot?
Magam is találkoztam az elmúlt években meglepett emberekkel. Akik elcsodálkoztak azon, hogy egészen »normális« ember vagyok. Voltak olyanok is, akik megsúgták, hogy miket hallottak rólam. Volt, hogy tudtam, honnan érkezett a rágalom. Nem adtam vissza. Nem azért, mert olyan »rendes« vagy »normális« ember vagyok. Egyszerűen azért, mert olyan méltatlan ez az egész. És azzal is tisztában voltam, hogy a pletykák forrása a harag, a sértettség, a fájdalom. Értettem, hogy az illető miért terjesztette. Hatását pedig érzékeltem a sokáig zárva maradó ajtók mögött.
Azt már tíz-tizenöt éve észrevettem, hogy a legtöbb szerkesztőségben – de ez nyilván szinte az összes munkahelyre igaz – vannak tipikus rágalmazók. Akiknek sokszor csak fedőmunkájuk van, mert valójában ennek a szenvedélyüknek élnek. Az egyik típusuk a buta vagy lusta munkakerülő. Általában depressziós, kiégett, sokszor teljesen alkalmatlan a feladatkörére, tengernyi idejét a pletykálkodásra fordítja.
Végigéltem ezt a Magyar Hírlapnál. Néztem, hogyan sározzák be a náluk értelmesebb, sikeresebb embereket. Néha szóltam az illetőnek, hogy figyeljen a varjaknak. Esetleg mondja el a főnöknek vagy a tulajdonosnak a saját változatát.
Aztán inkább (nemcsak ezért) elhagytam ezt a destruktívvá vált, minden ízében romboló közeget, ahol egy idő után minden arról szólt, hogy ki tudja jobban megvezetni, mézesmadzaggal etetni az erre tökéletesen alkalmas vezért.
Később is felfedeztem ezt a típust szinte mindenhol (hiába menekülsz, hiába futsz). A link, lusta kavarógépet, azt a fajta lumpenprolit vagy lumpendzsentrit, akinek a zavaros víz, a mocsár, az erjedés, a pusztulás a terepe.
Ennél veszélyesebb a másik változat. A nehezebben beazonosítható manipulátor, aki nem tehetségtelen, talán lusta kicsit, de alapjában véve okos, ügyes, sikeres is, csak szeretne még feljebb törni. Mert mindig elégedetlen, és nem sejti, vagy sejti, de nem érdekli, hogy a lépcső tetején is csak az űr, a semmi várja.
Mivel önbizalma csak látszólagos, valójában mindent sötétebbnek lát a valóságnál, hogy ne kelljen beismernie: magányos, örökké egyedül van. A lelkében lévő hiányt a sikerrel, a folyamatos lépcsőzéssel próbálja kitölteni. Ahogyan a nárcisztikus ember a saját tükörképével, az általa meghamisított víztükörrel.
A felemelkedés egyik eszköze a megkívánt sakkmezőn álldogáló rivális befeketítése. Számtalan ilyen ember lépdelését néztem végig. Lóugrásban haladnak, amíg egyszer csak az egész tábla ledől. Összedől.
Nem irigylem őket. Akinek valamennyire ismertem a magánéletét, arról általában kiderült, hogy boldogtalan, örök hiányérzettel küzdő ember. Mindegy, hogy hová került, sehol nem érezte jól magát. És maga szerint mindig mások miatt szenvedett, sehol sem értek fel hozzá, sehol nem értékelték igazán. Én is küzdöttem ezzel az érzéssel. Sokszor joggal, hiszen ez a szakma is tele van alkalmatlan emberrel. Nem arról próbálok beszélni, aki a csordaszellem, a birkamentalitás miatt menekül. Hanem azokról, akik inkább csengetnek ezeknek a birkáknak.
Ugyanakkor őket is meg lehet érteni, meg tudjuk őket látni akkor, amikor csendben vannak, s bár fel vannak öltözve, de meztelenek. Ezekben a ritka pillanatokban felfedezhető a bánatuk, a falkáktól idegenkedő pusztai farkasok magánya.
De a módszert, ezt a módszert nem tudom elfogadni. A suttogó propagandát. A diktatúrák egyik bevált eszközét. Ugyanez a suttogó propaganda megy szinte mindenhol. Ez piás, az szeretőt tart, az antiszemita, az csak a nevének köszönheti az állását, ez pedofil, az buta, és így tovább. Ez most a névtelen trollok, a Facebook igazságosztóinak a korszaka, ebben kell élnünk, de nem muszáj részt vennünk a játszmában.
Fel lehet állni az asztaltól.
De hogyan védekezzünk a suttogás ellen? Kell-e védekeznünk? Vegyük csak ezt az írást. Már ezzel elérhetem, hogy azok, akikről írtam, esetleg »beinduljanak«. Talán olyan is, akire nem is gondoltam. Mert ezt bárki magára veheti. Te is, én is szoktam pletykálkodni, olyan dolgokat mondunk másokról, amelyeket nem lenne illő. Persze nagyon nem mindegy, hogy kinek.
De nem magunkról beszélünk. Hanem a profi árokásókról.
És azt gondolom, hogy nem árt nyíltnak lennünk. Odamennünk az illetőhöz, és megkérdezni, de tényleg ezt mondtad rólam? Miért? Megismételnéd?
Nemigen tesszük ezt meg. Félünk a következménytől. Félünk a konfliktustól. Talán attól is, hogy amit terjesztenek, abban van némi igazság. Mert hibái mindenkinek vannak.
Ha én egyszer főnök lennék valahol (nem leszek), elsőként megfigyelném, hogy kik a rágalmazók, a bomlasztók. Persze ez sem egyszerű, odafigyelés, érzék is kell hozzá. Ha rájuk találtam, akkor felajánlanám nekik a változást. Valószínűleg hasztalan. Így inkább megszabadulnék tőlük.
Mert közösséget, csapatot építeni csak így érdemes. Ha másra nem, erre megtanított a sport, a történelem. Látjátok, ezért nem leszek főnök sohasem. Bármerre nézek, azt látom, ezt most a suttogók ideje. Aki nem suttog, arról suttognak. Mi meg nézhetjük, hogyan rombolják le azt, amit addig építettünk