A kommunisták ötvenhat után kétségtelenül ügyesen átalakították a diktatúrát. A kegyetlen megtorlás és tisztogatás után a hatvanas, majd főleg a hetvenes évek már a látszólagos szabadságról is szóltak, egy olyan barakk „belakásáról”, amely elérhetetlen volt a szomszédos kommunista, szocialista rezsimek számára. Miközben Aczélék a három T-rendszerével fenyítették, szabályozták, nevelgették, egyáltalán kezelték az értelmiséget és a művészeket, párhuzamosan felépítették a diktatúra arcait, vezető tévéseit. Majd mivel a rendszerváltás, rendszerváltoztatás úgy sikerült, ahogyan, ezek az egykori elvtársak gond nélkül átmentették magukat. De ez rendszerszerű volt: ahogyan a pufajkás külügyminiszterből demokrata kormányfő lett, úgy változtak át a rezsim vezető tévései, újságírói, hiszen ahogyan Pozsgay Imre fogalmazott: „a kígyónak is meg kell engedni, hogy levedlhesse a bőrét.
Az okosabbak már a rendszer átalakulása során elkezdték megírni, átírni a saját történetüket. A nagy magyarázkodások ugyan inkább csak a nyolcvanas évek vége felé történtek meg – utólag egyszerre szórakoztató és felháborító olvasni az egykori él-tanulókkal készített interjúkat, akik utólag mind „ott sem voltak”, esetleg nem abban a minőségükben „voltak ott” –, de már korábban is megjelentek történelem-ferdítő munkák. Azaz: beindult a legenda-gyártás.
Vitray Tamás első önéletrajzi könyvének Hivatásos sportrajongó a címe. A könyv 1981-ben jelent meg, akkor, amikor az egykori agitpropos hadnagyból lett tévés pályafutásának csúcsán volt. Ekkor nemcsak a rendszerváltásról, rendszerváltoztatásról nem sejtettünk semmit, de nyilván arról sem, hogy ez az állítólagos váltás valójában semmilyen hatással nem lesz majd Vitray pályafutására. Az amúgy nem túl izgalmas, sajátosan vitrays, késő-szocialista stílusú mű egyik legérdekesebb része az, amelyben azt próbálja megmagyarázni, miért is ő közölte a diktatúra nevében Papp Lászlóval azt, hogy nem mehet a profi világbajnoki címért.
Miről van szó?
A háromszoros olimpiai bajnok legenda amatőr pályafutása után egy összetettebb döntés következtében elszegődhetett profinak. Jórészt legyőzhetetlen világklasszisként meg is nyerte a meccseit, profi Európa-bajnok lett, de aztán bezárták az ajtókat. Hiszen éppen ez volt a diktatúra kiszámíthatatlanságának a lényege: bárkivel megtörténhetett bármi, részesülhettél külön „kegyben”, de szinte azonnal vissza is vonhatták a korábbi lehetőséget. A lényeg, hogy a hatvanas évek közepére eldöntötték, visszavonultatjuk a profi világbajnoki cím kapujában álló Papp Lászlót. Az utasítás Moszkvából jöhetett, és a Szovjetunióhoz hű rezsim, valamint személyesen Biszku Béla, Gáspár Sándor, valamint Papp László személyes ellensége, Kutas István végrehajtották a feladatot.
A profik között is veretlen Pappnak, de főként a magyar közvéleménynek természetesen a propaganda segítségével is megüzenték a döntést, a Népsportban két vezető sportújságíró írt cikket a profizmus veszélyeiről, és arról, hogy Pappnak „ideje abbahagyni”. De ezt a legszélesebb közönségnek is meg kellett üzenni, nem csupán a sportrajongóknak. Erre használták fel az amúgy is újrahasznosított (sok egykori ÁVH-s tisztből, illetve a Néphadsereg különböző politikai tisztjeiből, agitpropos munkatársaiból lett rádiós, újságíró vagy tévés, lásd A tévé megszállása című könyvemet) Vitray Tamást. A Néphadsereg korábbi agitpropos hadnagyát.
Ő volt az, aki a tévében (ekkor versenytárs nélkül elképesztő hatalma és manipulálási potenciálja volt ennek a médiumnak) felolvasta a jószándékú féltésként tálalt intelmet, saját meghatározása szerint közleményt.
Ezt próbálta meg kimagyarázni említett könyvében (Hivatásos sportrajongó), ahol visszaemlékezett arra a későbbi beszélgetésre, amelyben az Ötszemköztben Papp László tulajdonképpen szembesítette őt. Igen bátran, és egyenesen.
Vitray a könyvében leírta, hogy valójában nem is értett a bokszhoz (vagyis ahhoz a sportághoz sem, ahogyan a futballhoz sem igazán, nem beszélve állandó pesszimizmusáról, nyöszörgő közvetítéseiről), és ezt nem is ő írta egyedül, ez egy közös közlemény volt. Ezekben a fejtegetésekben (együtt írták, nem értett ahhoz, amiről beszélt) persze semmi meglepő nincsen, csak akkor szórakoztató, ha felidézzük a vele készült, amúgy gondosan megszerkesztett interjúkat. Vegyük csak a következőt, amely 2022-ben készült:
„Mindenkibe be volt építve egy öncenzor. Tudtuk, mit engedhetünk meg magunknak. Én is tudtam, hogy mi az, ami nem fér bele, tudtam, mi az, ami a küszöb alatt még befér. De, tényleg nem volt ambícióm a politikával foglalkozni. Más kérdés, hogy csak belesodródtam időnként.”
Belesodródott – szokásos szöveg ez is. Valójában mindvégig megrendelésre dolgozott, egy kegyetlen, elnyomó, az országot kiárusító diktatúra parancsait teljesítve, azzal együtt alakulva, változva, jó kommunistaként „szilárdan együtt ingadozva” a párttal.
Ez az eset azért érdekes, mert ez valamiért megmaradt az emberekben, és rossz fényben tüntette fel azt a Vitrayt, aki a kamerák előtt a művelt, jólfésült tévést alakította, akivel – ahogyan annyi mai utódjával – olyan jókat tudtak beszélni azok, akikkel a hatalom éppen olyan jókat akart beszélgetni. Valószínűleg ezért tartotta lényegesnek, hogy ebben az 1981-es könyvben is hosszabban kitérjen erre az epizódra, de gondosan ügyelve arra, hogy tartsa magát a szerepéhez: ő tulajdonképpen csak sodródott.
A lényeg: a hatvanas évek közepén eldőlt, hogy Papp László nem bokszolhat többé, nem lehet profi világbajnok, vagyis meg sem próbálhatja beteljesíteni utolsó nagy álmát. (Megpróbálhatja, hiszen arra is volt esély, hogy vereséget szenved a címért vívott meccsen, de az ökölvívó nyilván vállalta ezt a kihívást is.) A legszomorúbb, hogy a diktatúra szabályai szerint ezt neki is közölnie kellett a világgal. A bécsi Volksstimme-nek (az osztrák főváros mindig fontos összekötő szerepet – vegyük a kémeket, az üzleteket vagy a politika világát – játszott a két „világrend” között) ezt nyilatkozta:
„1965. június 30-ig még eleget teszek előírt nemzetközi kötelezettségeimnek, és akkor visszavonulok a profi ökölvívástól – mondta többek között. – Utána minden erőmet és a sportágam iránti minden szeretetemet a magyar amatőr ökölvívás szolgálatába állítom.”
Jellemző az is, ahogyan a Hétfői Hírekben üzentek:
„A magyar sportközvélemény nagy örömmel fogadja, ha Papp végre valóra váltja régi tervét, és ismét a magyar ökölvívósport rendelkezésére bocsátja nagy tapasztalatát, mert mint a tokiói olimpia is megmutatta, erre nagy szükség lenne. Papp Laci azonban a múltban már többször is tett hasonló ígéreteket, de a határidőket – sajnos – többször is kitologatta. Bízunk abban, hogy most már valóban ez az utolsó terminusa”.
Nem mondhatnánk, hogy túlságosan finomkodtak.
És a valóság? Hadd idézzek N. Pál József irodalom-történész igaz sorait:
„Nekik – a forradalom sokkja után – csak a hatalom stabilitása számított, semmi más, ennek rendeltek alá mindent, az ideológiát s a pragmatizmust, az életszínvonal-politikát s a terrort, az engedékenységet s a tiltást egyaránt. Jókora paradoxon, de mégis igaz lehet: Papp László letiltásának oka (és célja!) ugyanaz volt, ami Marosán György »jószívűségéé« egykoron [a hírhedt„BuciGyuri” – nem a zsemle kicsi, hanem a pofátok nagy – támogatta a vezető politikusok közül leginkább Papp László profi karrierjét – MG]. Akkor »nyitottsággal« s »nagylelkűséggel« üzentek a fölbolydult s haragvó népnek, most 1964-65-ben, a lassan országossá terpeszkedett megelégedettség idején – jól megrágott, de mégis határozott óvatoskodással.”
Ehhez nincs mit hozzátenni. Papp László fia (ifjabb Papp László) még 2010-ben így beszélt erről a döntésről a Magyar Nemzetnek (a Prés alattban én is elbeszélgettem vele):
„Nem akarok senkit sértegetni, de Biszku neve hallatán ökölbe szorul a kezem, mert ő volt az a cinikus kommunista vezér, aki valószínűleg egy kollektív döntést közölt édesapámmal, nevezetesen, hogy 1965-ben be kell fejeznie profi ökölvívó-pályafutását és nem vívhat meg a világbajnoki címért, amely akkor valódi világbajnokságot jelentett, mert csak egy profi szövetség működött még a világon.”
Adódik a hasonlat: a „cinikus” „tévés vezér” pedig a tévében közölte a kollektív döntést…
De a legérdekesebb az, hogy ezt később hogyan beszélték meg az Ötszemköztben, azaz a műsor egyik 1973-as adásában. Mivel abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az M5 munkatársaként archív anyagokba is könnyedén belekukkanthatok, végig tudtam nézni az említett műsort.
A körítés meglehetősen furcsa. Vitray szokása szerint jókedvű, tegezi Papp Lászlót, mintha barátok lennének. Az előzményeket ismerve, joggal kételkedhetünk ebben. Utóbbi végig erősen izzad, folyamatosan törölgetnie kell az arcát egy zsebkendővel, Vitraynak nincs ilyen gondja. Vélelmezem, hogy ebben a világításnak is szerepe lehet. Ha így van, ha nem, már ez is üzenetértékű: izzad bajnok.
Ugyanakkor hihetetlenül összeszedett és őszinte is, Vitrayval ellentétben szimpatikusan természetes. Bár a riporter furcsa kérdésekkel nyit (veri-e a gyerekét?; mikor verekedett utoljára civillel?), Papp László nemcsak állja a sarat, de kétségtelenül megnyeri ezt az ütközetnek is beillő beszélgetést.
Mert kétség ne legyen: Papp László pontosan ismerte Vitray szerepét, ha hátterét nem is, azt tudta, hogy korának talán legbefolyásosabb tévése, aki egy mondatával dönthet sorsokról. És azt is tudta, hogy Vitray is eljátszotta jelentékeny szerepét ebben a méltatlan propaganda-hadjáratban. Nem gondolnám, hogy különösebben szívelte ezért.
Vitray a műsor második részében vesz erőt magán, és próbálja – nem hiszem, hogy lelkiismeret-furdalásból, ekkor (ahogyan N. Pál József is írta) egyszerűen már megint fordult a rendszer, talán nem ártott megmagyarázni, hogy mi is történt – tisztázni magát. Mert ez a cél, ahogyan majd az 1981-es könyvben is.
De hadd idézzem a kijegyzetelt sorokat:
„– Na mostan itt egy pillanatra megszakítanám a történetet, és ha személyes dolgok is következnek, már rám vonatkozó személyes részek, ez csak azért van, mert tulajdonképpen a pályafutásoddal, hacsak nagyon perifériálisan is [figyeljük a finom kihátrálást, csak „perifériálisan” – MG], de összefügg. Itt a Magyar Televízió akkor ezt a mérkőzést filmről adta [a dán Chris Christensen elleni második meccset – MG]. Nem tudom, tudod-e.
– Igen, tudom.
– Nem tudom, tudsz-e arról, hogy utána én közvetítettem, hát én mondtam a szöveg alá a kísérő, illetve a film alá kísérő szöveget. Tudsz-e arról, hogy akkor utána mondtam én egy ilyen kommentár-félét arról, hogy hát nem volna-e jobb abbahagyni a hivatásos pályafutást és visszajönni, és abbahagyni, mert a világbajnoki címért menni nagyon kockázatos, Amerikában nagyon sok a maffia szerepe benne. Tudsz róla?
– Tudom.
– Mi volt a véleményed rólam?
– Hát, mi volt a véleményed? Az én véleményem az volt, hogy ezt biztos neked el kellett mondani. [Azért ezt nem volt egyszerű 1973-ban így kimondani – MG].
– Már úgy, hogy valaki rám parancsolt?
– Hát nem parancsolt, hanem azt mondták, hogy kérem, ezt tessék elmondani, nem parancsképpen mondom. [Papp László óvatossága nyilván érthető. Azt nem mondhatja ki, hogy ráparancsoltak – MG].
– Hááát [ezt nagyon elnyújtotta – MG], azért, ha rámszólnak én is katona vagyok.
– Az biztos, de nekem az volt a véleményem, hogy valószínűleg azt mondták neked, hogy ezt el kell mondanod.
– Hát én elmondhatom itt a nyilvánosság előtt, hogy nem. [Az 1981-es változat már azért más lesz – MG] Lehet, hogy nem volt igazam. Én kész vagyok megváltoztatni a véleményem. De akkor meggyőződésből mondtam, mert az volt az érzésem, én ugyan tizedannyit sem szagolhattam bele a profi bokszba, ezt nem kell különösebben bizonygatnom. De valahogy az volt a benyomásom, és ebben nem voltunk egyedül. Lehet, hogy valaki fújta a harsonát. [Például maga Vitray Tamás. Ő fújta aztán igazán – MG.]
– Igen.
– Ezt neked jobban kell tudni [hiszen Vitray független riporter, valóságos kívülálló, fogalma sincs, hogyan működött a rendszer… – MG], hogy mennyire, hogyis alakult hivatalosan a te profi pályád?
– Sajnos jobban nemigen tudok, és sokkal többet nem tudok mondani, mindenesetre egy volt furcsa. 1962-ben, mikor megnyertem az Európa-bajnokságot, utána még kétszer megvédtem a bajnoki címet, akkor hívattak be az MTS-be [a Magyar Testnevelési és Sporthivatal – MTSH – MG], és azt mondták, hogy kerek-perec befejezni a pályafutást és abbahagyni.
[…]
– Laci, biztos milliószor végiggondoltad ezt azóta, mert hiszen azért ez még ma is foglalkoztat, ezt a szemeden is látom.
– Hát nem csak engem, nagyon sokakat foglalkoztat. Majdnem minden nap téma.
– Tényleg? Mai napig is?
– A mai napig is.
– Szerettél volna a világbajnoksággal megpróbálkozni.
– Igen.
– És hiszed, hogy sikerült volna?
– Igen. […]
– Szóval a mai napig is fáj.
– Igen. Fáj.”
Az egész beszélgetés érdekes és elemzésre érdemes. Vitray valójában egyetlen mondatában tűnt őszintének: „Azért, ha rámszólnak én is katona vagyok.” De minden másban terelt. Egyrészt nem ismerte el, hogy így vagy úgy, de parancsot teljesített, ha le volt írva, ha nem. Egy olyan ügyben, amely egyértelműen politikai döntés volt, és az ukáz túlmutatott a Magyar Népköztársaságon.
Aztán azt mondta: lehet, hogy valaki fújta a harsonát. „Valaki”, képtelen lenne kimondani, hogy ő is, és az ő hangja jutott el a legtöbb emberhez.
De a legérdekesebb, hogy nem tette meg az egyetlen emberi dolgot, amivel bebizonyíthatta volna, hogy több tévés propagandistánál, kádárista tévésnél: nem kért bocsánatot. Nem, ez szóba sem került, szóba sem kerülhetett.
Ez a legfurcsább az egészben. De ha valaki jobban megnézi Vitray pályafutását, megnyilatkozásait, akkor látni fogja, hogy az önkritikát – a negédes és nyilvánvalóan célzott és hazug álszerénységén túl – még hírből sem ismerte.
Pedig legalább utólag lehetett volna őszinte.
