Helmuth és John a kifosztott, megerőszakolt holttest mellett álltak. Cigarettáztak. Unottan. Arcukon nyoma sem volt érzelmeknek. A halott karján lévő karórát nézték. Ronda, szőrös, magyar keze volt a holttestnek. Fokhagymaszagú volt. Az óra márkáját, értékét saccolgatták.

Helmuth egy kósza, óvatlan pillanatra megsajnálta az áldozatot. Távolról a rokona volt. John nem ismerte. Persze Helmuth sem törődött vele túl sokat. Csak ezt a pár másodpercet. „Sváb gyüttment”, így volt ez rokon. Magyar lett ez félig már.

Aztán kiköpött. De nem. Helmuth nem köpköd, nem Kőbányáról érkezett. Csak fintorog. Finoman.

Ekkor lépett hozzájuk a kopasz emberke. Magyaros angollal, hunglish-sal beszélt. Gyorsan, pergőn, katonásan. Az üzletről mesélt. Hogy hogyan lehetne felvásárolni ezt a hullát, akarom mondani ezt az országot, a vállalatot. Állami cég. A nevét már rögtön elfelejtették. Gumikat gyártott, vagy ilyesmi. Tökmindegy, nem? A lényeg, hogy pár dollárért átvehették. Ő átadja, most ő a megbízott, korábban pénzügyes volt, az elnök illegalitásba vonult, fél kicsit munkásőr ezredes, ’94-től majd miniszter lesz. Addig majd egy francia cégnek dolgozik a volt vezető. Estin elvégezte a foxi-maxit. Le van már az az állás is zsírozva.

Az üzletet majd később lepapírozzák, magyarázta a kis kopasz. Vannak embereik a kormány környékén. Azok amúgy is barmok. Áporodott-szagú bölcsészek. Horthy ólomkatonái. „Másodosztályú társaság”, dünnyögte.

Mármint nem pár dollárért, párezerért adják majd át a céget. A pénz java zsebbe megy. Majd az ügyvédek megegyeznek. A kis kopasznak német neve volt. Helmuth tudta, hogy nem német, csak a neve németes. Azt is tudta, hogy a nagyapja éppen »ezeket« irtotta. »Félsikerrel«. Ahogyan az élő példából is kitűnt. De azért kezet fogtak. Vajon tudták egymásról? Vajon hol kóvályogtak ebben a pillanatban a nagyapák szellemei?

A pörkölt és a mellé letolt unikum ízén ez a régi gaztett nem változtatott. Még koccintottak is. Ráitták a vizezett, poshadt sört, aminek savanykás ízén a megereszkedett mellű pincérnő látványa sem javított eleget. „Das ist eine Unikum”, nevettek össze a reklámot felidézve, a hülye amerikai persze semmit sem értett, csak elsavanyodott a képe, amikor lehajtotta. „Ez nem viszki, te barom” – gondolta a kis kopasz emberke, de nyilván nem mondta ki. Már kinézte magának azt a csinos svábhegyi villát, ami végre a szeretőjének is megfelelne. „Hálátlan ribanc”, a Sztálin úti lakás – pardon, Andrássy – már nem volt jó neki. „Túl sokan nyüzsögnek. A sok proli.”

Ugyan volt már egy másik villája is a kétségtelenül ügyes pénzügyesnek, de még mindig tartott egy kicsit attól, hogy a tulajdonos egyszer visszatér, és megkérdezi, ugyan miért költözött ide be a kopasz apja ’47 után a családjával? És ugyan nem adná-e vissza? Nem. Rákosi, illetve Péter Gábor odaadta a százados papának. És ami az égben megkötetett ugyebár, azt ember, vagy jogász nem választhatja el. Áldott kommunista einstand, hogy teljes legyen a képzavar.

És közben az üzlet is megkötetett. A következő a tévé kérdése volt. Azon Helmuth összemarakodott Johnnal. Nem mindegy, hogy ki végezheti az agymosást. Elég volt Helmuthnak, hogy John és a többiek az ő agyukat dolgozzák, ha már Amerika betolta a tripperes lompost a németeknek, úgy illő, hogy Európában ők adják tovább a kórságot. Valóságsó, Amerikai nindzsa, telesóp, melrózplész és a többi.

„Buta, védtelen népség ez a magyar, megdolgozták őket a kommunisták, most mi következünk”, gondolhatták volna, de nem gondoltak semmi ilyesmit, mert, ha gyarmatokat szerzel, akkor cselekszel, nem pofázol.

A gondolkodást meghagyják az ócska filozófusoknak, meg a meggyalázott áldozatoknak, majd ők szedegetik össze a cserepeket, sok sikert barmok, illesszétek csak össze a félresikerült jövőtöket.

Aztán a kis kopasz emberke mellé leült egy bajszos, azt mondta, a kormánytól van, és majd engedélyezi az adásvételt, ha arra kerül a sor. Antallt, Hankisst, Gönczöt emlegette. Hogy egymás szívét melengessék. Korábban impexes volt, most államtitkár, és nem titkolja, a kapcsolatrendszerén túl teljesen hülye. Már az osztályból is csak azzal tűnt ki, hogy ő nyalt a legfeltűnőbben.

Közben nézték a tévét, szimatolták, tapogatták az abból kiömlő fekáliát, és arra gondoltak, ez jó. Trombitásból lett mulatós áramtolvaj, Sakálok közt, meg a többi, éppen megfelelő. Olyan ez, mint a teremtés. Felemeljük őket a sárból. És a sárból felemelkedő bajszos is ünnepelt. „Ennyit mi is megérdemlünk”, számolgatta a zsebébe tömött dollárt, Telesóp, Kex felügyelő, Anettka, miegymás, Csurka el, gondolhatták volna, de nem gondoltak semmi ilyesmit, mert, aki hatalmon van, az próbál megszilárdulni.

Egy a jelszó, tartós tej!

John nem értette, hogy miért az ezeréves Dallast adják le, de aztán elcsodálkozott azon, hogy a nézők szeretik, nekik ez új, felcsillan a szemük, visszatükröződik a felhőkarcolók üvegéből, és nem ismerik fel, hogy ez ugyanez a hazugság. „Same shit”, mondta maga elé a sokat látott üzletember, de Helmuth már nem is figyelt, elrabolta a sorozat, vagy éppenséggel a képernyőről visszaintegető jövő, amikor ő is szolga lesz, szolgája Johnnak, meg mindenféle átoperált embereknek, de ez a kis kopasz, meg a bajszos, legalább az ő csicskása lesz. Ez a cserekereskedelem.

„Ha már Amerika lett Moszkva után a főstrici, nem mindegy, hogy ki irányíthatja a különböző sarkokat. Én leszek az Aljas utcák Harvey Keitele!” Ezen is tűnődhetett volna Helmuth, de nem tűnődött, mert sosem látta az Aljas utcákat, viszont rájött, hogy berúgott. Sok volt az a hat vagy hét vagy nyolc unikum, amit a kopasz, meg a bajszos is, ezúttal együtt, eggyé magyarodva egymás után simán letolt. Végül már Cseh Tamást énekeltek, ő meg németül danolászott mellé. A kis kopasz egy tisztább pillanatában felháborodva ismerte fel, hogy a tajt részeg Helmuth már a Horst Wessel dalt fütyüli.

„Bírják a szeszt, az biztos,” és ezt Johnnak is tetszett valahol, „csak azt nem látják, hogy ugyanazt játsszuk velük, mint az oroszok”. Csak a vörös lett zöld, a becsomagolt, de belül rothadt eszméből lett sima üzlet, birtoklási vágy.

Szolidaritásból nem lesz szalonna. Vagy mégis? Főleg, ha akciós.

„Same shit”, mondta a kopasznak, de az már félrészegen csak annyit súgott vissza, hogy „business is business”, szóval így esett, hogy a teljes állami vállalatot tulajdonképpen átadták, gumistul, gépestül, emberestül, mindenestül.

És ennek a mesének nincs lezárása, nincs megkönnyebbülés, mert nincs a végén semmi, csak a megerőszakolt nő, akit a végén még ki is fosztottak. Másodszor, vagy harmadszor, erről diskurálhatunk.

„Danke schön”, mondta még a bajszos, mielőtt hányás közben főbe lőtte magát.

Bitte.