A Kossuth Rádió Az este című műsorában az MDF alapító tagjával, Kiss Gy. Csabával beszélgettem. Lenyűgöző tudású irodalomtörténész, volt politikus, az MTA doktora. A beszélgetés hosszú lett, így írásban ketté szedtem. A második részben Csengey Dénesről, a Legvidámabb barakk és az SZDSZ hazugságáról is beszélgettünk.

– A hetvenes, nyolcvanas években végig építették a sajtóban a Legvidámabb barakk legendáját. Pont az a média, illetve az elit-sajtó terjesztette, amely amúgy már kritizálhatott, szelepként is működött, de azért pontosan meg volt határozva, mit kritizálhatnak, és miről nem írhatnak. Például az adósságcsapdáról nem írhattak. Külföldi hitelekről nem nagyon írhattak.
– Így van.

– Ennek megvolt az ára, igazából később jelentkezett.
– Pontosan, teljes mértékben egyetértek, és hát ugye ebben a média-elitben azért nem egy olyan ember volt, aki korábban a titkosszolgálatokkal is együttműködött. Aki végzett ilyen vizsgálatokat, az pontosan tudja. Ez tényleg egy nagyon kemény helyzet volt.

Emlékszem 1990 nyarára. Az emberek vártak változásokat. Győzött az ellenzék, a Magyar Demokrata Fórum kormányt alakíthatott. És óriási volt a csalódás az MDF tagsága körében is. Én nagyon sok helyen jártam akkor, különösen a helyhatósági választások előtt, Alföldön többek között, és éreztem, hogy az emberek vártak személyi változtatásokat.

Ott volt közben az a kádári menedzser-elit, amelyről ugye mondják, hogy azért milyen pozitív teljesítményei is voltak. Egy kis igazság ebben is van. Na de ez a menedzser-elit politikailag teljes mértékben függött az úgynevezett uralkodó osztálytól, az akkori elittől.

– Eszembe jutott erről, amit mondott, hogy mennyire nehéz volt lecserélni a régi embereket, a következő történet. Amikor Bors Jenőt leváltották a Hungaroton, azaz a Hanglemezgyár éléről, akkor valóságos sajtóhisztéria indult. Egyik neves zenészünk, most hagyjuk, hogy kicsoda, tényleg elég neves komolyzenész [Kocsis Zoltán], egyenesen diktatórikus döntést emlegetett, és azt írta, hogy az MDF már diktatúra felé viszi az országot. Azért, mert leváltották a régi vezetőt, a kommunista-külkeres Bors Jenőt, aki egyébként utána alapított egy új vállalatot, ami összeállt egy amerikai céggel, és abból lett egy Quint lemezkiadó. Szóval a kérdésem: milyen volt ezt megélni, hogy teljesen jogosan váltanak le embereket, de bármit tesznek, mindig egy olyan gyűlölködés célpontjai lesznek, amit tényleg az összes napilap, a tévé, rádió is tüzelt. Tehát itt a cselekvés, a mozgástér mekkora volt?
– Nagyon szűk, nagyon szűk volt a mozgástér. A médiát tekintve ez gyakorlatilag személyes kapcsolatokra korlátozódott, tehát azért ezekben az időkben én az MDF-ben szóvivő voltam, megismertem a sajtó számos képviselőjét, és azért sokan segítettek.

Soha nem a vezetők közül, hanem a beosztottak közül. Volt egy-egy szerkesztő, egy-egy újságíró, napilapoknál, rádiónál, tévénél is voltak ilyen emberek, de nem volt döntő szavuk. Ezt természetesen én személyesen másképpen éltem meg a választások előtt és után. Amikor kiderült Antall Józsefnek ez a paktuma [amellyel „átadták” a médiát az SZDSZ-nek], akkor az engem mélyen megrázott, hiszen a demokrácia felé haladó úton egy nem igazán törvényes megoldást választott a párt elnöke.

Én akkor elhatároztam azt, hogy állami pozíciót nem vállalok. Most így visszatekintve, már évtizedek után, meg kell mondjam, hogy nem is bántam én ezt meg, hogy inkább az egyetemen tanítottam. Én ebben az értelmiségi létben, munkában sokkal jobban éreztem magamat. Tehát megrázott ez engem a választások után, amikor amúgy is elkezdődött ez az MDF-ellenes kampány is, ugye először a helyhatósági választások során, amit az MDF keményen el is vesztett.

– Igen.
– És óriási lázongás volt az MDF soraiban, hogy nem történt semmi. Nem történt semmi. Itt vannak az emberek, itt vannak a vezetők az üzemekben, a gyárakban, a fontos vállalkozásokban, és ugyanazok. Ugyanazok maradtak.

De mondom, én ezt már egy kicsit kívülről néztem, én az MDF tagja maradtam még egy darab ideig, de én már nem voltam benne ebben a szorításban. Tehát igazából ezt másoknak kellett elviselniük, mondjuk például a Taxisblokád idején, azoknak a barátainknak, akik miniszterek lettek, akik ugye ott, belül átélték ezt. Őnekik ez borzalmasan nehéz lehetett.

És tulajdonképpen, ahogy az előbb [írásban az interjú első részében] említette, Antall József ezzel a pizsamás interjújával eltalált egy olyan hangot, amelyet korábban nem használt. Igazából ott valahogy belülről is átérezte ennek a súlyos helyzetnek a drámaiságát, és azért tudott olyan őszinte lenni.

Mert egyébként Antall Józsefnek a médiával való kapcsolata azért nem volt az igazi. Nemcsak azért, mert az MDF-fel szemben állt ez a média-elit, hanem azért is, mert ő egy kicsit még régebbi sémák szerint gondolta mondjuk a rádió, vagy a tévé szerepét. Ő a napi, nyomtatott sajtót fontosabbnak tartotta, és a kommunikációja sem volt mindig jó az újságírókkal.

Én emlékszem arra a sajtótájékoztatóra, ami a kerekasztal-tárgyalás fontos eseményeiről szólt. Átadtam neki a szót, és letett az asztalra egy igazolványt, hogy ő is tagja a Magyar Újságírók Országos Szövetségének. Na most ez egy kicsit olyan ellentmondásos volt.

– Csengey Dénes halálát hogyan élték meg akkoriban? Egyáltalán mit gondol Csengey Dénesről? Sokak számára ő azért a mai napig egy nagy példakép.
– Dénes nálam fiatalabb volt, ő volt a kilencfőssé bővült ideiglenes elnökségnek a legfiatalabb tagja, én is nagyszerű embernek tartottam, nagyszerű szónok volt. Néha egy kicsit úgy éreztem, hogy néha túlzásba vitte ő is, tehát amikor volt a négyigenes választás, például arról, hogy a köztársasági-elnök választás hogyan történjen, akkor ő nagyon beállt abba a szerepbe, hogy bojkottot kell tartani. Ami szerintem rossz döntés volt.

Amikor ő meghalt, azért az engem is mélyen megdöbbentett, hiszen tényleg fiatalabb volt, tényleg rengeteget dolgozott. Emlékszem a temetésére a Farkasréti temetőben, és hát kicsit olyan ellentmondásos volt. Nem akarok most neveket mondani, elég nagy tömeg volt ott az MDF köreiből, fiatalabbak és idősebbek. És azért a miniszterek néha külön autókban jöttek, nagy autókban, és valahogy nem is kapcsolódtak a többiekhez.

Dénes kicsit forradalmár-alkat volt, ugye a külsejét tekintve is. Farmerben járt, egy másik generáció volt. Megrendítő volt az ő korai halála.

– Tudjuk, hogy a történelemben nincsen ha, de nem lett volna esetleg más az út, vagy más az ösvény, ha egy forradalmár-alkat lesz miniszterelnök Antall helyett, vagy esetleg az a Csoóri Sándor, aki önhöz nagyon-nagyon közel állt. Gondolkodott-e ilyesmin? Azért ilyesmiken gondolkodik az ember.
– Igen, igen, Csoóri Sándor ragyogó jelkép is volt, nagyon erős kisugárzása volt. Abban, hogy a tábor meglegyen, neki döntő szerepe volt. Volt egy pillanat, amikor őt társelnöknek jelölte volna a párt, és előző nap meg is állapodtak Antall Józseffel és az elnökséggel is, hogy akkor ő lesz a társelnök.

Ez az 1990-es választások után történt az egyik országos gyűlésen, csak másnap tartott Antall József egy a Bánk bánt idéző beszédet, és abban ő bemutatta a dráma szereplőit, átvetítve az akkori helyzetre, és Petur bánt bírálta a legjobban, hogy az mennyi kárt okozhat Bánk bánnak. Na most, Csoóri Sándor úgy érezte, hogy ezt a Petur bánt, ezt Antall róla formázta, úgyhogy azonmód visszavonta a társelnöki fölkérésre szóló ötletet.

Hogy aztán Antall ezt előre megtervezte, hogy így fog történni, mert ismerte Csoóri Sándort, azt nem tudjuk. Egyébként Csoóri Sándornak köszönhetően lett Antall József a Magyar Demokrata Fórum elnöke. Na most, én nagyon jónak tartottam Antall József politikai képességeit. Én is úgy gondoltam, hogy ő ismeri a politikai cselekvés technológiáját, tehát alkalmas erre, nagyon komoly közjogi ismeretei voltak, ismerte jól a külpolitika történetét. Ő azért kiemelkedett ebből a mezőnyből, mindenképpen úgy érzem. Nyilvánvalóan a nyugaton élő barátaitól is kapott jó tanácsokat. Összességében Németországtól azért persze nem érkezett meg a nagy anyagi segítség, amire Magyarország számíthatott volna, hiszen én is fordulópontnak tartom az NDK-s menekülteknek a kiengedését.

Azt látom, hogy Magyarországon a magyar társadalom nem ment keresztül azon a folyamaton, amit ugye Bibó István úgy írt le, hogy egyszer föl kell állni egyenes gerinccel. Ez a magyar társadalom esetében nem következett be 1990-ben, ’89-90-ben, és hát ennek a nyomai utána is érezhetők voltak nagyon. Én ’90 nyarán már meg voltam száz százalékig győződve arról, hogy a ’94-es választást el fogjuk veszíteni.

És én úgy gondoltam, hogy arra a vereségre kell fölkészülni. Ezt igazából senki nem értette meg az MDF vezetői közül, talán Lezsák Sándor volt az egyetlen, aki ennek a tudatában volt.

– Utólag mit gondol, hogy miért nyert egyébként az SZDSZ ellen az MDF ’90-ben?
– ’89 nyarán, a felmérések szerint 4-5 százalékon állt az SZDSZ támogatottsága. Na most, az SZDSZ támogatottsága azzal fordult meg, hogy kitalálták a négyigenes népszavazást. Nem csupán kitalálták, egy óriási kampányt csináltak, és ugye úgy, mint az egyetlen igazi antikommunista párt. Így szerepeltek ezzel, ami egy hazugság volt, ezt a későbbi történésekből tudjuk. Tehát az MDF sikertörténete tulajdonképpen akkor bicsaklott meg, ezen a négyigenes választáson. Én később gondolkodtam azon, hogy mi lett volna a jobb megoldás. Hát a bojkott határozott kihirdetése nem volt jó lépés. Antall József is azt mondta az elnökségi ülésen, hogy a magyarok természetéhez közel áll ez a bojkott.

– Igen.
– Hogy most nemet mondok. Ez egy teljesen rossz húzás volt szerintem, és azzal nőtt föl az SZDSZ, és lett egyáltalán ellenfél, nem ellenség. Én ezt azért hangsúlyoznám, hogy nem ellenség volt. És valójában azért a választások második fordulójában kiderült, hogy az MDF-nek azért nagy volt az előnye. És tulajdonképpen a nagy váltás időszakában azért végre tudott hajtani több mindent, hogy Magyarország politikai szerkezete átalakuljon, tehát létrejöjjön egy többpárti demokrácia. Sok területen viszont voltak hátramaradt dolgok. A legnehezebb volt ugye a gazdasági átalakulás területe, hiszen az 1988 októberében született privatizációs-törvény lehetővé tette azt, hogy a kommunista elit, azaz az új menedzser-elit nagy részének kulcsszerepe legyen a gazdasági átalakulásban.

Olyan interjú volt ez, amit a végtelenségig folytattam volna, de az időnk lejárt a Kossuthon. Majd legközelebb!

Fotó forrása: Mandiner