Susa Éva antropológussal, igazságügyi tanácsossal beszélgettem a Kossuth Rádió Az este című műsorában. Egy olyan csapat tagja ő, akiket talán kevesebben ismernek annál, mint amit megérdemelnének, hiszen történelmi feladatot végeznek már harminc éve. Azonosítják és exhumálják azokat a hősöket és mártírokat, akiket megsemmisítésre és eltüntetésre ítéltek Kádárék. Akiket ki akartak törölni a történelemből. Akiket jeltelen sírokba dobáltak, arccal lefelé, állattetemek mellé. Ezért is mondja: Nagy Imrééket sem újratemették, hanem eltemették ’89-ben. Mert valójában előtte csak elföldelve voltak.

– Tudjuk, hogy Kádárék ’56 kapcsán figyeltek arra is, hogy a forradalmárokat és szabadságharcosokat, a hőseinket úgy temessék el, hogy minél nehezebb legyen azonosítani őket. Ezzel szemben mit tettek önök? Hogy néz ki egy ilyen azonosítás?

– Ott kezdeném, hogy jeltelen sírokba eltemetni embereket óriási bűn, függetlenül az adott rendszertől, és attól, hogy kivel szemben alkalmazzák. Hiszen minden ember megérdemel egy jelzett sírt, bármilyen előélete is volt. Az igazságügyi antropológus feladata, hogy ezen jeltelen sírokból az áldozatokat, a mártírokat kérésre exhumálja, azonosítsa, és a kérelmezőnek visszaadja. A kérelmező lehet családtag, lehet egy szervezet, lehet egy egyházi közösség, de lehet akár az állam is. Elég, ha Nagy Imrére utalok. Az ő exhumálása, sorstársainak azonosítása 1989 tavaszán, majd utána az „újratemetés”, a Hősök terén felállított ravatal gyakorlatilag a rendszerváltás szimbólumává vált. Ezen feladat szakembereket igényelt, és a szakemberek között volt az antropológus, az igazságügyi antropológus is, akinek az elsőrendű feladata, hogy a hatóság, az ügyészség, a rendőrség kérésére, kirendelésére végezzen szakértői munkát. De ez egy kollektív, többszemélyes csapatmunka.

– Nagy Imréék újratemetéséről beszélt, a holttestek azonosításáról, hogyan emlékszik erre?

– Nem igazán ismertem akkor a közelmúlt eseményeit, ahhoz képest, amit ugye már most tudok. Nem kell mondanom, hogy akkoriban nem igazán beszéltek, beszélhettek erről. Nagy Imréék kapcsán konkrétan egy Darázsfészek nevű dosszié tartalmazta mindazokat az információkat, amiket elzártak a közvéleménytől. Ezek rejtett, titkos adatok voltak. Tabusított téma volt ez akkoriban, 33–34 évvel ezelőtt. Én 1989-ben az exhumálások indításakor az Orvosszakértői Intézet fiatal antropológusa voltam, akkoriban indult a suttogás, a suttogó beszéd arról, hogy exhumálni fogják Nagy Imrééket. Őt és a sorstársait, Maléter Pált, Gimes Miklóst, Szilágyi Józsefet, Losonczy Gézát. Nem volt egyszerű. Minden exhumálásnak, azonosításnak az egyik alapfeltétele az, hogy minél több információnk legyen a keresett személyekről, hiszen akkor lehet őket a megfelelő módon azonosítani. És minden azonosításnak az az egyik előfeltétele, hogy a feltételezett eltemetési hely valamennyire biztos legyen. Tehát úgymond nem lehet „akárhol”, „valakiket” keresni, hanem szükséges valamilyen feltételezett eltemetési hely.

A 301-es parcelláról akkoriban azért már suttogtak, de nyíltan nem beszélhettünk erről. Azt sem igazán lehetett tudni, hogy mikor kerültek oda a holttestek, hiszen másodlagosan voltak „odatemetve”. Eredetileg a Kisfogház udvarán, a kivégzés helyén temették el őket először, utána kerültek a 301-es parcellába.

Most már, mivel egy könyvet is írtam erről a témáról, bizton állíthatom, és ezt dokumentumok is bizonyítják, hogy ebben a bizonyos Darázsfészek dossziéban pontosan meg voltak jelölve a helyek. Akkor, amikor 1989-ben a szakértői csapat kiment oda, még természetesen nem bocsátották rendelkezésükre ezeket a dokumentumokat, hanem a rendőrség napi információkat adott. Azt kell, hogy mondjam, hogy ezen exhumálással, vagyis amikor az akkori Magyar Nemzetben közhírré tették, hogy kit, hol temettek el, valamint azt, hogy a hozzátartozók kérhetik az exhumálásokat, akkor beindult egy óriási exhumálási kéréssor. Ennek alapján ma már kimondhatom, hogy közel száz embert sikerült azonosítanunk. Nem csak az ’56 után kivégzetteket, hanem a más időszakhoz köthető áldozatokat, mártírokat is. De akkoriban, amikor érkezett egy-egy ilyen kérés, még nem kaptunk biztos információkat, a szakértőknek úgy kellett keresgélniük, nyomozniuk, kutatniuk a levéltárakban, anyakönyveket keresni, temetői forrásokat, és még sorolhatnám. Annak alapján állítottam fel én egy adatbázist, ami alapján most, harminc év elteltével már könnyebben tudunk kutatni.

– Hogy nézett akkor ki a 301-es parcella?

– Az összes úgynevezett „grátisz temetések” is ott történtek, tehát kórházi maradványok, anatómiai preparátumok, kisállat-csontok, akár kísérleti állatcsontok is voltak ott. Sőt, az egyik sírban megtaláltuk egy nagyobb állat maradványát is. Erről most már könnyebben beszélhetek, mert kész vagyok annak az adatbázisnak az összeállításával, ami a két parcella összes sírjára vonatkozó, eddig fellelhető és összegyűjtött adatokat tartalmazza. Azt, hogy mikor nyitották, mit írtak róla, milyen írott történeti forrásaink vannak, és milyen „tapasztalati”, tehát hogy történt-e feltárás, mit találtak a sírokban. Ez közel 2000 sírnak az adattára. Ez meg fog jelenni, így széles körben olvasható lesz.

Visszatérve a kérdésre: az akkori állapotok tragikusak voltak. Ez egy elhanyagolt, besüppedt sírokat tartalmazó, nem látogatott, nem temetői képet mutató két parcella volt. Hiszen nem csak a 301-esről, hanem a mellette lévő 298-asról is beszélünk, a kettő története összekapcsolódik.

Ezekbe 1945 és ’77 között temettek, földeltek. A 301-esbe a tizenegyes sortól befelé a huszonhatodik sorig főleg az ’56 kapcsán kivégzetteket, és a börtönbüntetés alatt betegségben elhunytakat. A 298-as parcella pedig az 1945 és 51 között kivégzett mártírok nyughelye, persze a rengeteg „grátisz halott” mellett.

– Nyilván nem először hallja, de ez egy óriási teljesítmény volt, amit Önök véghezvittek. Ha megengedné, egy konkrét példát fölhoznék. Ha már itt a Kossuth Rádióban ülünk, és itt is hangzik el ez a beszélgetés. Komlós János maga is sokat szerepelt a Rádióban. Csak ugye ő az ÁVH tisztje volt korábban, Vezér Ferenc szerzetes koncepciós ügyét konkrétan ő építette föl az ÁVH-nál, és elérte azt, hogy Vezér Ferencet végül kivégezzék. A különféle manipulációival. Ez ma már kutatható, ez ma már tényszerűen kimondható, hogy így volt, tanulmány jelent meg róla. Vezér Ferencet amennyire tudom, álnéven temették el, és szintén Önök tudták azonosítani.

– Tragikus történet. 1951 augusztusában végezték ki Vezér Ferencet. Az ellene folytatott per nyilvánvalóan koncepciós volt. Hogy őt mivel vádolták, ez ma már történészi kérdés. Egy szovjet katona megölésével, felbujtással, szervezkedéssel, hozzáköltöttek sok mindent. Engem a pálos rend keresett meg, hogy keressük meg Vezér Ferencet. Róla azt tudtuk, hogy álnéven temették el. Ez is egy külön története annak az időszaknak, hogy kiket, mikor, miért, hogyan temettek el álnéven, és hogyan lehet megtalálni később még az álnév ellenére is ezeket az eltüntetésre ítélt embereket.

Büszkén mondhatom, hogy ez nem sikerült az elkövetőknek, végül túljártunk az eszükön. Ez nagyon fontos dolog: bár nem tudjuk a múltat meg nem történtté tenni, viszont felfejtjük, hogy mikor, mi történt.

Vezér Ferenc Vanai Frigyes álnéven volt a temetői főkönyvekbe bejegyezve. A lényege a dolognak, hogy a 17-es sorhoz, szóval a 298-as parcella 17-es sorához volt köthető az ő eltemetése, de nem lehetett igazán biztosan tudni, hogy az egyes, vagy a kettes sírban található-e. Oda „plusz egy fő” volt betemetve. Szóval túl kellett járnunk az elkövetők eszén ezúttal is. Először is egy kutatóárok keresésébe vagy kijelölésébe fogtunk. Több sírt felbontottunk, majd a 17-es sor kettes sírjában találtunk egy csontmaradványt, amelynek az úgynevezett morfológiai vagy fizikai paraméterei alapján, tehát a testmagasság, életkor, fogstátusz szerint, amelyek mindig fontos személyazonosítási tényezők, szóval amelyet ezek alapján összefüggésbe hoztunk „Vanai Frigyessel”. Azaz: Vezér Ferenccel.

Nem volt könnyű az azonosítás, hiszen egy pálos szerzetesről beszélünk, nem voltak leszármazottak. Testvérek viszont igen, így szereztünk DNS-mintát. De azért kellett egy biztos pont, valami, ami biztosan az ő DNS-mintáját tartalmazza. Szerencsére nagyon jó kapcsolat alakult ki a pálos rend és a szakértői csapatunk között, ez is segítette a munkát. Kértem, hogy próbáljanak valami olyat keresni, ami esetleg hozzá köthető.

És mivel Vezér Ferencről tudták, hogy egy adott időszakban dolgozott, sőt, úgynevezett szakszervezeti bélyegeket ragasztgatott be a szakszervezeti könyvébe, adódott ez a lehetőség. Ez egy nagyon pici kis bélyeg volt, ha az ember nem nyalta rögtön bele abba a szakszervezeti könyvbe, akkor elveszett. Tehát feltételeztük, hogy azt más nem nyalhatta be a szakszervezeti könyvbe.

Így amikor ez a szakszervezeti könyv előkerült, meg a képeslapok, meg a levelek, akkor én mondogattam, hogy esetleg a szakemberek a megfelelő módszerekkel ki tudják nyerni a beszáradt DNS-mintát. Na most ez egy óriási dolog volt, mert ez ugye egy több évtizedes DNS-mintának az „elővarázslása” volt, de sikerült. Közel száz százalékos biztonsággal lehetett igazolni, azonosítani Vezér Ferenc holttestét, és a végén Pálosszentkúton, végre méltó módon eltemethette a rend.

Nem is újratemette, ez az újratemetés nem jó kifejezés, mert valójában most temették el őt igazán. A méltó, emberhez méltó temetése az azonosítása után történt meg.

– Ez egyszerre hihetetlen felemelő, de izgalmas történet is, mert ahogy meséli, szinte egy nyomozós, helyszínelős filmsorozatban érzi magát az ember. Viszont elég nehéz lehet ezt megélni emberként. Mindig képes „csak” szakmailag nézni ezeket a történeteket, vagy azért a nagyon sok szörnyűség miatt van, amikor azért meg kell állnia egy pillanatra, és ott megpihenni? Vagy egyáltalán megemészteni azt, amit látott vagy hallott.

– Antropológusként az ember tudja, hogy csontmaradványokkal találkozik, és azokat vizsgálja. Tehát ez nem okoz különösebb megrökönyödést.

De vegyük azt, hogy van egy sír, ahová hat ember volt eltemetve. Na most azt el lehet képzelni, hogy az gyakorlatilag egy tömegsír, ugye? Tehát hat embert egy sírba eltemetni, az egy abszolút méltatlan, galád dolog, a nevüket is elvéve ezeknek az embereknek. Szóval ez pont egy ilyen pillanat, a szakember is megáll, és azt mondja, hogy ez nem lehet igaz, márpedig igaz.

Elég sok ötvenhat utáni mártírsírt bontottuk fel, és nagyon sokszor találkoztunk hasra fektetett maradványokkal. Na most, így egy ember, egy ember nem temet el egy másik embert. Persze igaz, hogy az előbb mondtuk, hogy nem is temetésről, hanem elföldelésről beszéltünk. Tehát nem véletlenül kerültek ilyen módon belefordítva, nem hanyagságból mondjuk. Szóval igen, a szakember is megdöbben, aztán a szakma mindig felülírja ezeket az érzéseket, és tovább kell lépni, tovább kell dolgozni.

Ami engem a most már több mint harminc éve történő munkám és kutatásom alatt megdöbbentetett, azok azok a tragikus történetek és borzalmak, amelyeket a családtagoktól tudok. A családtagoktól, akik megkeresnek, vagy akár ott is vannak, hiszen mi úgynevezett kegyeleti régészeti feltárásokat végzünk, és együtt gondolkodunk, lélegzünk a családtagokkal. Szóval ott vannak és elmesélik, hogy mit éltek át ezen időszak alatt, mit tudtak és főleg mit nem tudtak. Mi itt a hivatal része vagyunk, de mégis, mégis közel kerülünk a családtagokhoz, akik olyan dolgokat is elmesélnek, olyan dolgokba is beavatnak, ami sokkal többek annál, mint amit a történelemkönyvek írnak.

Ezek az én életemhez is rengeteget adtak, adnak, és azt gondolom, hogy a mi munkánk pedig a történelemtudomány számára szolgál rengeteg adalékkal. Mert lehet az adatokat, évszámokat, borzalmakat egymás mellé rakni, sorolni, de itt tényszerűen látszik az, hogy hogyan próbálták eltüntetni ezeket az embereket.

– Tényleg mindent elkövettek azért, hogy ne csak megsemmisítsék az ellenfeleket, vagy nem is ellenfeleket, hanem ellenségeket, szóval ne csupán megsemmisítsék, el is tüntessék őket. Megpróbálni kitörölni őket a történelemből. Néhányszor ez talán sikerült is. Na, de Önök nagyon sokat tesznek azért, hogy ne sikerüljön. Ez milyen érzés, még számomra is egyértelműen felemelő érzés egyáltalán az, hogy beszélek, beszélünk erről, és azt gondolom, hogy annak a feltáró csapatnak is az. És egyáltalán lezárul ez a folyamat? Az ’56-osok ügyében a 301-es parcella ügyében ez lezárult még, vagy még tart?

– Nehéz erre válaszolni. Én mindig eseti kéréseknek teszek eleget. És az, hogy közben cikket írok, vagy előadást tartok, vagy hogy ezt az adattárat, amit az előbb említettem, szóval azt rakom össze, illetve a két parcelláról írok, az megint egy más folyamat. De azt gondolom, ez nem zárult még le.

Bármikor felbukkanhat egy unoka, akiknek eszébe jut, hogy megkeresné a nagypapát. Mert lehet, hogy az illető felesége még azt gondolta, hogy ne bolygassuk meg a sírt, de ő már máshogy látja. Érdekes ez a kérdés is, mert egyáltalán nem kéri mindenki, ez nem egy általános döntés, hogy az összes mártírt „hozzuk a felszínre”. Mindig kérelem alapján történik ez, van, hogy valaki kéri, van, hogy valaki nem kéri, mert belenyugszik abba, ami történt. Esetleg többé-kevésbé sejti, hogy hol lehet a hozzátartozója, de nem lép tovább, nem teszi meg a következő lépést. És ez nagyon egyedi. Nagyon egyedi, egyéni döntés.

Lehet, hogy éppen a bontás ad egy megnyugvást valakinek, másnak meg lehet, hogy a „nem továbbkérdezés”.

De most eszembe jut Tihanyi Árpád, ő egy sopronkőhidai mártír. Ismert hőse ő ötvenhatnak. Egy fiatal tanárember volt. Ő például írt egy levelet a családjának. Sok levéllel találkozom, de ő nagyon szépen, nagyon erősen megfogalmazta az utolsó kérését. Valahogy úgy, hogy ha egyszer mód lesz rá, vitesd haza a holttestemet. Ezt írta a feleségének.

Tehát a mártír önmaga kéri, kérte, mert tudja, tudta, hogy valami olyan fog vele történni, ami nem emberhez méltó, amit ő nem érdemel meg, és egy ilyen kéréssel fordul a családhoz. Szépen, gyönyörűen írt a feleségének és a gyerekeinek, és közben megfogalmazta ezt a kérést.

Vagyis tulajdonképpen maguk a mártírok kérik. Ők kérik, hogy eltemessük őket.

Fotó: Magyar Hírlap