1983. Élet abban a Legvidámabban. Krassó György jó szokása szerint az ismeretlen üldözöttekről ír. Szokás szerint jelentenek róla. A spiclinek Krassó – vagy nem neki, csak a jelenlétében – egykori rabtársáról, Nagy Lajosról mesél. Nagy Lajos a nyolcvanas évek elején szabadul. De nem szabadulhat. Kitelepítik a román határ mellé, Komádiba, a Kutas tanyára.

„Egy határozatot nyomtak a kezébe – írta később Krassó a Beszélőben. – Rendőrhatósági felügyelet alá helyezik, kitiltják Budapestről, kényszerlakóhelye Komádi község Kutas nevű tanyája lesz. A határozat egy évre szól, háromszor hosszabbítható újabb egy-egy évre. Indoklás: a társadalomra veszélyes, budapesti állandó lakása és munkahelye nincsen, semmi sem köti a fővároshoz.”

Jogszabályügyileg, a gulyás-narratíva szerint csinos kis szöveg. Persze az egész hazugság.

„Volt hol laknia, de nem rendelkezett személyi igazolvánnyal, amibe bejegyezhették volna a lakóhelyét – folytatta Krassó. – Munkát is szerzett volna azonnal, de ehhez is személyi kellett volna. Budapesthez kötötte minden. Itt élt, amikor szabadlábon volt, és itt élt nővére is, unokahúga is. Jól van, mondták, jöjjön vissza másnap. Visszament. Újra, most már másodfokú határozatot, a Budapesti Rendőrfőkapitányság határozatát nyomták a kezébe. Fellebbezését – ahogyan előző napi tiltakozását nevezték – elutasítják. A határozat jogerős. Ekkor kapta meg a személyi igazolványt, belejegyezve a lakást. Komádi, Kutas tanya.”

A Kutas tanyán elmesélik az odaköltöző Nagy Lajosnak, hogy nem ő az első kitelepített ott. Egy Bojtár László nevű volt elítéltet is pont oda „raktak”. Ő 1981-ben öngyilkos lett.

A helyiek nem hitték el. Nagy Lajos sem hitte el. Volt rá okuk: éppen a szabadulása napján akasztotta fel magát.

És most a jelentésből: Nagy „írt neki [Krassónak] egy levelet, melyben közölte, hogy nem csak ő járt így, hanem egy Bojtár László nevű volt elítélt is, akit szintén ide telepítettek ki a tanyára és aki öngyilkos lett, de Nagy szerint valószínű, hogy meggyilkolták.”

A tanyasiakat nem érdekelte, hogy Nagy Lajos papíron valamiféle bűnöző. Hogy az állam ellensége. Egy tanya lakóit foglalkoztatta volna? Ki tud többet a régi idők betyárairól, a lázadásról és annak áráról? A peremen kívüliségről? A kitaszítottságról?

Nagy Lajosról írta Krassó: „Percenként futottak át a tanyasiak, úgy tűnt, mindenki szereti, tiszteli őt. Fontos ember lett a tanyán.”

Ugyanakkor: „Nagy Lajos félt valamitől. Félt, hogy valami történhet vele.

A helybeliek mesélték, hogy néhány évvel korábban ugyanide telepítettek ki egy férfit, az is börtönből szabadult, és amikor épp letelt volna az ideje, öngyilkos lett, fölakasztotta magát. A tanya lakói nem hitték el az öngyilkossági verziót. Nagy Lajos sem. Ismerte azt az embert, még a börtönből. És nem olyannak ismerte, aki öngyilkos lesz, méghozzá éppen a végleges szabadulása napján”.

Mit tudunk Bojtár Lászlóról?

„1956-ban nemzetőr volt, majd disszidált, belépett a francia idegenlégióba, onnan megszökött, hazatért, aztán többször kísérelt meg újabb disszidálást, 1968-ban kémkedés miatt 12 év börtönre ítélték, 1979-ben szabadult, ekkor jött a kitelepítése, 1981-ben halt meg, 43 éves korában” – írja az ÁBTL. Sovány, gebe mondat ez így egymagában. Megölték, vagy tényleg felakasztotta magát? Ki tudja, ezt is meg kellene nézni. Nem hagyni, hogy őt is kitöröljék a történelemből. Hogy kitöröljék, miután eltörölték.

Eszembe jut Zelei Miklós regénye, a Gyilkos idők. A kádári diktatúrának, azaz a halál országának zseniális, szókimondó, igaz leírása. Nem szépelgő. Húsbavágó. Vérünket felforraló – amilyen a mély alatt, a máz mögött, másik valóságában is volt a rendszer.

„– Ha már nem lesz senki se, aki emlékezzen arra, hogy az iskola, az iskolaudvar és az iskolakert az ő házuk, az ő udvaruk, az ő kertjük volt, akkor lesz tisztán a miénk – mondja Gristyuk Gizike Karcsi legény önakasztása után – írta Miklós a Gyilkos időkben. – Még ott az üres kukoricagóré. A galambdúc a galambokkal. Bedeszkázva a kerekes kút az itatóvályúval. Egy gazdacsalád élettere. Az iskolaudvaron.

Elvagdosni a gyökereket. Így kényszeríteni rá egyént és közösséget az öngyilkosságra. Arra, hogy már ne is kelljen kényszeríteni. Mindenki saját akaratából irtsa a kultúrájába, hagyományaiba, történetébe, helytörténetébe való begyökerezettségét. Legyen bizonytalan. Könnyen kézre keríthető, könnyen átalakítható.

Azt érezze, hogy környezetének, hagyományainak, múltjának, jelenének nem természetes része. Jövője nincs. Gyakran hallja, hogy itt élhetetlen, lakhatatlan. Menjen el! De inkább nyisz-nyasz. Vagy kötél. Viadukt. Sokadik emeletről terhesen.

Gyilkosság, öngyilkosság a tulajdon megtisztításának eszközei. A hulla a legjobb telekkönyvradír.”

„a szívünk széthasad
vagy fonnyadt vénségünkben
mint az emberiség egy elfakult könnye
a földre esik kifáradt fejünk

meghalunk
boncolás után a pokolszagu krematórium
vagy rothadás a vizek fenekén
vagy egy uj domb a füves hegyoldalak síkján
Anitra meghalunk”.

Írta sokkal korábban, még a Nagy háborúban szétrepesztett világban Tamkó Sirató Károly. Ha jól emlékszem, az iskolában olvastam ezt a verset. Nem emlékeztem a soraira, csak a címére, és arra, amilyen érzéssel feszült a szívemben.

De mi van, ha úgy halunk meg, hogy még azt sem tudja meg senki, választottuk-e ezt a ránk kényszerített véget, vagy megjelentek az egyik éjjelen azok a szürke szemű emberek. Mert nagyon nem mindegy, hogy mitől hasadt szét az a szív. Nagyon nem mindegy, ki vágta el a fa utolsó, még a földbe kapaszkodó aprócska gyökérszálát.