Felsóhajtott, lassan, mély zúgással, folyók vad haragját idézve, ahogyan a próféták üvöltötték dühüket, fájdalmukat a Nap és az emberek felé. Leszállt a lováról. Testén látható és láthatatlan sebek, volt, amit katonaruhája eltakart, de az arcán lévő hosszú vágás mintha üzenet lett volna Isten felé. Elhagytál minket, Uram. Lassú, fájdalmas mozdulattal, amelybe mind szíve, mind elméje beleremegett, előhúzta a kardját. Megcsillant rajta a Nap, mintegy utolszor. Fogta a kardját, és egy gyors, visszavonhatatlan, örökké fájó mozdulattal kettétörte.
Akkor halt meg valójában. Világosnál, 1849-ben.
A lóra már egy halott ember szállt vissza, szép, szomorú, meggyötört arca már nem arc volt, hanem maszk, halotti maszk, két szeme két örökre kihunyt fekete égitest. Ismerte történet nélküli jövőjét, de a könnyek nem ezért, nem önmagáért bújtak elő a szeme sarkából, hanem hazája, nemzete, az örökre elveszített szabadság miatt. Ő nevét, múltját dobta oda a hullahegyekre, majd mielőtt valóban megszakadt volna a szíve, csendesen a lova fülébe súgott, s ő lassan poroszkálva elindult az idegen, az idegen föld felé.
Mostantól már ő, most már ő maga lesz az Idegen, egykori nevét leláncolt országa földjéhez szegezte, a legyilkolt szabadsághősök el sem mondhatott utolsó imái mellé.
A határon lépve mégegyszer visszanézett Magyarországra. Úgy elnehezült a szíve, hogy azt sem próféták, sem költők nem tudnák elüvölteni, tudta, hogy utoljára, utoljára látja a hazáját, tudta, hogy sohasem ülhet úgy egy folyó partján sem többé, sohasem figyelhet egy lány beszédére sem úgy, sohasem mulathat, a holnappal nem törődve, sohasem olvashat, lázadhat, tanulhat, élhet már ugyanúgy, mert tényleg, valóságosan, visszafordíthatatlanul meghalt.
Senki más, csak egy szellő kísérte, a tiszai szellő, amely mintha, mintha egy régi dalt, egy siratószerű gyönyörű balladát suttogott volna a hamarosan ólommal kiöntött, nemsokára süketté váló fülei mélyébe. Egy utolsó dalt még a minden megszürkülése, elsötétedése előtt.
„Hmmmmmmümmmhmmmmmmümmm-napszentület felé, úgyse jövünk többet soha visszafelé, hmmmmmüümmmmhmmmmmmümmm, szép szülőhazámat nem látom meg többet”
Körbenézett, de nem látta, hogy ki énekel. Talán a fák, talán a levelek, talán a folyó, talán maga a föld, ez a fekete, sűrű, oly édes anyaföld. Nem tudta, honnan bújt elő ez a dal, de azt hallotta, hogy a szíve az újabb és újabb sorokba belereped. A dallamra kiszáradt, megtöredezett, a gyász aszályként végzett vele.
„fúdd el jó szél fúdd el hosszú útnak porát
hosszú útnak porát fakó lovam nyomát
jó ló volt a fakó jó a viselete
áldja meg az isten aki felnevelte
porladozik csontja fekete főd nyomja
az én bús szívem is csak a bú rongálja
árva vagyok árva mint réten a tarló
kinek ékességét elvette a sarló
az idegen földön olyan beteg vagyok
szomszédim házáig alig elámbolygok
szomszédim azt mondják talán meg is halok
én is azt gondolom meg sem is maradok
idegen országban idegen emberek
járok az utcákon senkit nem ismerek
szólanék hozzájuk de ők nem értenek
ezen az én szívem de nagyon kesereg
fordulj kedves lovam napszentület felé
úgyse jövünk többet soha visszafelé
messze földre megyek elbujdosok innet
szép szülőhazámat nem látom meg többet”
Mire véget ért a dal, már halott volt. Élt még harminc évet, nevetett, sírt, szeretett, álmodott, de ha igazán mélyen belenéztél a szemeibe, onnan két örökre kihunyt fekete égitest nem nézett vissza rád.
–
A festmény Cheolhee Lim alkotása. A címe: Stranger.
