A tiszt mogorván ül az asztalnál. Unott arckifejezése mögött ott bujkál a megszokás, végtére, ez is csak egy munka.

„Hozzátok”

Két erősebb legény bevonszolja a csúnyán megvert férfit. Lenyomják a székbe.

„Na, hogy is volt az a vicc?”

A férfi gondolkodik, feldagadt fejével körbenéz. A szemei csak a vékonnyá szűkült, véres, piszkos résen keresztül látszanak.

„Mondjad, vagy folytatják a fiúk, amit éppen csak elkezdtek.”

Nekiveselkedik.

„Úgy kezdődik, hogy Sztálin meghalt, és akkor felmegy a Mennyországba. Bekopog a Szent Péterhez, az megkérdezi, hogy hová szeretne jutni Joszif, a Mennyországba, vagy a Pokolba?”

Kicsit megáll. Elbizonytalanodik. A tiszt lassú, kimért mozdulattal előveszi a nadrágja zsebéből az aranyozott cigarettatárcáját, kivesz belőle egy szálat, komótosan rágyújt, majd így bátorítja a rabot:

„Folytasd, te kis mocsok, úgy, ahogyan a kocsmában mesélted.”

Mondata közepén a rab arcába fújja a füstöt. Lassan, szándékosan, cinkos kis élvezettel.

„Hát akkor, kérem, Sztálin megkéri Szent Pétert, hogy mutassa meg mind a kettőt. Először a Mennyországot mutatta meg, ahol az angyalok imádkoztak. Hát ez Sztálin… elvtársnak ugye nem felelt meg, ezután a Pokolt mutatta meg, ahol meztelen nők, pezsgőzés, dáridózás folyt. Hát, teccik tudni, hogyan.”

„Nem teccem, te kis mocsadék, de azért csak folytasd”.

Közben a füstöt letüdőzi, majd ismét megkínálja vele a rab átformált arcát.

„Hát, a Sztálin erre azzal válaszolt, hogy inkább a Poklot választom. És hát erre… És hát erre Szent Péter behívott két ördögöt hogy dobják a tűzbe szegény Sztálin elvtársat, és akkor Sztálin kiabált, hogy nem ebbe egyeztek meg, amire Szent Péter azt mondta, hogy hát az csak propaganda volt.”

A végét, az utolsó mondatot elhadarja, majd gyorsan elhallgat, az arca nem is lehetne szenvtelenebb.

Nem is őt nézi a tiszt, hanem az egyik őrt, akinek az arcán már-már mosoly bújkált. Tényleg csak bújkált, a háttérben somfordált, de a tiszt már látta azért, azelőtt látta, hogy megszületett.

„Szóval a Sztálin kiabált, amire Szent Péter meg azt mondta, hogy hát az csak propaganda volt” – ismétli meg a tiszt a csattanót, majd nyugodtan hozzáteszi:

„Tulajdonképpen jó vicc.”

Majd egy még nyugodtabb mozdulattal kihúzza a pisztolyát az asztalon heverő pisztolytáskából, és gyorsan, határozottan arcon lövi a rabot.

Ismeritek-e a lövés utáni csend fojtogató zaját?

Egykedvűen nézi az egyre terebélyesedő vértócsát. Az egyik őr alig láthatóan kissé megremeg. A tiszt bámulja a padlót beterítő vörös vért, majd azt veszi észre, hogy már a bíbor függönyt látja maga előtt. Az őrök és a holttest is eltűntek, kint növekszik a zaj, készül a közönség. Már nem ül, hanem áll. Hátrasimítaná a haját, de csak kopasz feje búbját érintheti.

Kicsit izgul, szereti ezt az érzést, az előadás előtti mély, nyugtató levegővételt. Kint megszólal a konferanszié, éppen őt mutatja be. Zúg a taps, teltház van megint. Eljött a Népszabadság kritikusa is, az a kis mitugrász ügynök, a perverz. Már előre tudja, mit fog róla írni. Mindig dicséri. Nem meri nem dicsérni.

Széthúzza a függönyt. Bezsebeli a tapsot, meghajol, vigyorog, széttárja a kezét. Pontosan tudja, melyik viccel fogja kezdeni.

Varsó, 2023.

PS: Ez az írás részben fiktív, részben igaz. A szöveget Komlós János humorista, volt ÁVH-s képével illusztráltam. Ez nem véletlen. Ha arról nem is tudunk, hogy bárkit személyesen megölt volna [főleg nem egy viccért], az tény, hogy Vezér Ferenc szerzetes halálában vezető szerepet játszott. Később pedig a Mikroszkóp Színpad szelepe, szelepkezelője lett. Az írást az a Sztálin-vicc ihlette, amelyről egy jelentésben olvastam. Ott egy pincér mesélte el. További sorsáról nem tudunk.