Történetünk egy repülőúttal kezdődik:
„1985 márciusának végén a dolgok egész más színben tűntek fel, amikor Ari Ben-Menashe [iráni születésű hírszerző és fegyverkereskedő – MG] elcsípte a Tel-Avivból London felé induló kora reggeli gépet. Miközben kóser reggelijét fogyasztotta, úgy érezte, az élet soha nem volt szebb. Nemcsak, hogy igazi nagy pénzt keresett, de sokat is tanult David Kimche [a Moszad magasrangú hírszerzője, diplomata] mellett, miközben ebben a zavaros és nehezen megérthető térségben utazgatva, fegyvert adtak el Iránnak. Időközben betekintést nyert az izraeli politikusok és a hírszerzés vezető személyiségei között zajló játékba. Ben-Menashe úgy gondolta, korábbi munkatársaihoz képest a fegyverkereskedők kórista fiúk voltak.
[…] A lényeg a pénz volt, amit keresett. Még Kimche távozásakor is azt hitte, akkor száll ki a dologból, amikor akar. Márpedig ő milliomos akart lenni. Számításai szerint az ORA [a fegyvereladásból származó dollármilliók kezelésére alapított holding – héberül „Fényt” jelent] százmilliókat ért, és ezt jórészt a londoni ház irodáján keresztül bonyolított üzletekkel érték el, ahonnan Nicholas Davies [brit újságíró] a nemzetközi kapcsolataikat irányította. Ben-Menashe tisztában volt vele, hogy Davies tovább növelte vagyonát, amely messze meghaladta a hatvanötezer fontos újságírói fizetését. Az ORA havonta utalt át neki ekkora összeget. Ben-Menashe nem bánta, hogy a »firkász« ekkora szeletet hasít ki a tortából, hiszen még bőven maradt” – írta Gordon Thomas brit oknyomozó újságíró jól ismert MOSZAD című könyvében.
Előbb a tetőt húztam fel, és csak most a falakat: a történet megértéséhez ismerni kell a hátteret.
A nyolcvanas években Izrael és a vele szövetséges Egyesült Államok Iránt támogatta az Irak elleni háborúban. Az ő szemszögükből ez win-win szituációnak tűnt: a két ország egymást pusztította, gyengítette, mialatt az amerikaiak és az izraeliek még kerestek is rajta. Természetesen titokban.
A nyílt színen Amerika „Irán-ellenes fegyverembargót” hirdetett, de a színfalak mögött zavartalanul folyt az üzlet, a fegyverkereskedelem. Ehhez volt szükség a fent említett ORA-ra és az azt irányító újságíróra, Nicholas Daviesre. Utóbbi a brit Daily Mirror külpolitikai hírszerkesztője volt.
AZ ORA SZÜLETÉSE
„Kedves, nemtörődöm stílusával Ben-Menashe közkedvelt figura volt az izraeli hírszerző körök fogadásain, ahol az idősebb politikusok szívesen anekdotáztak a férfival – folytatja Thomas. – Kevesen tudtak úgy előadni, mint Ben-Menashe. Mire Kimche beindította a csereakciót, Ben-Menashe már Jichák Rabin miniszterelnök személyes tanácsadója volt titkosszolgálati kérdésekben. [Rabin 1974-ben, a legendás Golda Meir leköszönése után Izrael miniszterelnöke lett. 1977-ben egy pénzügyi botrány nyomán lemondott, később védelmi miniszter lett, majd 1992-től újra miniszterelnök]. Kimche úgy gondolta, Ben-Menashe az az ember, akivel az általa rend kívül nagyra tartott Rafi Eitan [legendás izraeli hírszerző, akit csak „James Bondként” emlegettek] együtt dolgozhatna.
A miniszterelnök hozzájárulásával Ben-Menashét minden eddigi feladata alól felmentették, és Rafi Eitan mellé osztották be. A két férfi 1981-ben New Yorkba költözött. Céljuk, ahogy Ben-Menashe visszaidézi, a következő volt: »Teheráni barátaink nagyon szerettek volna fejlett elektronikához jutni légierejük számára. Izrael természetesen segítőkész volt a kérdésben.«
A Moszad által annyira kedvelt brit útlevéllel utaztak, és New York banknegyedében céget alapítottak. Hamarjában felvettek ötven brókert, akik felforgatták az amerikai elektronikai ipart a szükséges felszerelésért és fegyverért. Minden üzlet úgy köttetett, hogy a végfelhasználó Izrael lesz.
Az árut Izraelbe szállították. Ott, anélkül, hogy levámolták volna, azonnal átrakodták egy Írországból bérelt chartergépbe és tovább küldték Teheránba. Az ír pilóták kiválasztása szintén Rafi Eitan ötlete volt. Ahogy növekedett a New York-i üzlet volumene, szükségessé vált egy holdingot létrehozni a fegyvereladásból származó dollármilliók kezelésére.”
Ez lett az ORA.
Már csak egy európai menedzserre lehetett szükség.
„1983 márciusában Rafi Eitan azt javasolta Ben-Menashénak, hogy Nicholas Davies-t csábítsa el az ORA-hoz – írja Thomas. – Az idős hírszerző valószínűleg a Moszadon keresztül szerzett tudomást Davies-ről. Még ugyanabban a hónapban Ben-Menashe találkozott Davies-szel, London Churchillről elnevezett szállodájának halljában. Mikor elbúcsúztak, Ben-Menashe már tudta, Davies az ő emberük. Másnap együtt ebédeltek Davies otthonában. Jelen volt Davies felesége, Janet is. Ben-Menashe rögtön megérezte, hogy Davies mennyire szereti a feleségét és mennyire fél, hogy elveszítheti őt. Ez jó volt. Sebezhetővé tette a férfit.
– Megállapodtunk, hogy ő lesz a londoni összekötőnk, az iráni és más üzletek irányítója. Az otthoni címét az ORA használná, és a közvetlen irodai számán – 822-3530 – pedig az iráni partnerek kereshetnék.
Davies cserébe mintegy 1,5 millió dollárt kapott, amit a Kajmán-szigeteken, Belgiumban illetve Luxemburgban helyeztek el a számára. A pénz egy része sajnos a válás költségeire ment el. Janet egy 50 ezer dolláros csekket kapott. Davies lekopaszította az összes számláját és vásárolt egy négyemeletes házat. Ez lett aztán az ORA európai főhadiszállása.
Telefonszáma a fegyverkereskedők számára publikus volt, és ettől kezdve ezek az emberek élete részévé váltak. Mint külföldi hírszerkesztő, ellátogatott az USA-ba, Európába, Iránba, és Irakba. Ezeken az utakon már mint az ORA képviselője mutatkozott be.”
ÉS BELÉP MAXWELL
„Szép idők voltak – folytatja a szerző. – Robert Maxwell [a kárpátaljai születésű izraeli-brit médiacézár] limuzint küldött Ben-Menashe-ért a repülőtérre, amitől a férfi megint csak azt érezhette, hogy fontos ember lett. A kocsiban vele tartott Nahum Admoni is, a Moszad igazgatója, aki egy órával a British után, az El A1 járatával érkezett. Míg Admonira várt a Heathrown, Maxwellen gondolkozott.
Maxwell Simon Pereszszel való jeruzsálemi találkozója után, önként ajánlotta fel szolgálatait, röviddel azután, hogy Peresz koalíciós kormányt alakított 1984-ben. Peresz egyik tanácsadója úgy jellemezte a találkozót, mint amikor egy egoista beszélget egy megalomániással. Maxwell azt hajtogatta, hogy milliókat szándékszik befektetni Izrael gazdaságába.
– Újjáélesztem Izraelt – mondta. Olyan volt, mint aki egy elnökválasztási kampányban indul. Peresz csak ült és mosolygott eszkimó mosolyával.”
ÉS BELÉP CSEBRIKOV
„Mivel Peresz tudomást szerzett arról, hogy Maxwell az utóbbi években mekkora befolyásra tett szert Kelet-Európában, találkozót szervezett a sajtómágnás és Admoni között – írja Thomas. – A találkozóra a Dávid Király Hotel elnöki lakosztályában került sor, Jeruzsálemben. A két férfi közös kelet-európai gyökerei miatt [Admoni szülei lengyel zsidók voltak] hamar megtalálta a hangot. Maxwell Csehországban [valójában Kárpátalján, amely akkor Csehszlovákiához tartozott] született, és mindketten elkötelezett cionisták voltak. Hittek abban, hogy Izraelnek istentől kapott joga van a túléléshez.
[…] 1985. március 15-én, egy évvel később, újból találkoztak. Se Admoni, se Ben-Menashe nem tudott előre arról, hogy rajtuk kívül más is lesz a találkozón Maxwell londoni irodájában. Mint egy bűvész kalapjából a nyulat, úgy kapta elő és mutatta be Maxwell Viktor Csebrikovot, a KGB vezető-helyettesét, aki egyben a világ egyik leghatalmasabb titkosügynöke is volt.
[Hogy maga Csebrikov ott lett volna Londonban? Első látásra azért meredeken hangzik. Az biztos, hogy kapcsolatban voltak, nem véletlenül kereste meg a Newsweek 1991-ben Csebrikovot, aki azt mondta, még csak nem is hallott Menashe-ékról.]
Maxwell kényelmes bőrfoteleiben elhelyezkedve, Admoni és Menashe vitték a szót. Azt tudakolták, hogy ha komoly összegeket utalnának át szovjet bankokba, vajon a pénz biztonságban lenne-e? A szóban forgó pénz az ORA profitja volt, amely az Iránba irányuló amerikai fegyvereladásból származott.
Csebrikov rákérdezett, mekkora ősszegről van szó? Ben-Menashe válaszolt: – Négyszázötvenmillió amerikai dollárról. És még további, hasonló nagyságrendű összegről. Egymilliárd, vagy még több. Csebrikov Maxwellre nézett, mintha azt kérdezné, jól hallotta-e az összeget? Maxwell lelkesen bólogatott. – Ez az igazi peresztrojka!”
A BUDAPESTI SZÁL
„Ben-Menashe számára a dolgok ilyen egyszerű intézési módja lenyűgöző volt – jegyzi meg Gordon Thomas. – Semmi mellébeszélés, semmi alkudozás a részesedésekről. Maxwell részvétele az üzletben biztosíték, hogy az oroszok nem lopják el a pénzt.
Megállapodtak, hogy az első 450 millió dollárt egy svájci bankszámláról a magyarországi Budapest Bankba utalják. A magyar bank majd innen küldi tovább a megadott szovjet blokkbeli országok bankjaiba. Maxwell jutaléka nyolcmillió dollár. Az üzletkötést kézfogással pecsételték meg, és Maxwell Oroszország kapitalizálódására emelte poharát. Aztán a vendégeket Maxwell helikoptere kivitte a Heathrow repülőtérre. […]”.
Budapest Bank [BB] – így a lefordított szöveg. Lehet, hogy félrefordítás a budapesti bank helyett? A BB indulását 1986 végén jelentették be. A találkozó elvileg 1985-ben történt meg.
MAXWELL, A MINDENES
Thomas műve szerint Maxwell a Moszad mindenese lett: „A Moszaddal való kapcsolata elején megállapodtak abban, hogy rutin feladatokra nem kérik fel soha, ahhoz túl drága az ideje. Egy ügynök szerint: – Maxwell volt a Moszad magas rangú mindenese. Ő nyitotta meg az ajtókat az igazán fontos hivatalokhoz és személyekhez. Elnökök és miniszterelnökök készen álltak őt bármikor fogadni. Úgy tárgyaltak vele, mintha maga is legalább államfő lett volna. Maxwell nagyon értett a kérdezés művészetéhez. Bár nem mi képeztük ki, nagyon profi volt.”
[Ugye másnak is eszébe jutott Armand Hammer, róla ugyanezt mondták: mintha államfő lett volna. Vagy annál is több.]
– A szellem kiszabadult a palackból. Még mindig Londonban voltam, amikor Davies üzent, hogy Maxwell látni akar. Ugyanabban a szobában találkoztunk, ahol beleegyeztem az ő nyolcmillió dolláros jutalékába, ha elrejti a pénzt a Vasfüggöny mögött.”
Mi igaz a történetből? A legfontosabb tanú Ari ben-Menashe volt, akit 1988-ban tartóztattak le az Egyesült Államokban azzal a váddal, hogy amerikai gyártmányú C-130-as óriás katonai szállítógépeket akar eladni Iránnak.
„Ben-Menashét végül is felmentették, de a per sajátos tanulságokkal szolgált: a vádlott nem kevesebbel védekezett mint azzal, hogy a tervezett szállításokat az izraeli és az amerikai kormány hagyta jóvá – írta 1991-es cikkében az Új Magyarország. –
Izrael először tagadta, hogy egyáltalán ismerik ben-Menashét, az után az általa felmutatott, a jeruzsálemi kormánytól származó ajánlólevelek hamisításával vádolta. Utóbb elismerték, hogy a levelek valódiak, de azt állították, hogy a vádlott csak beosztott fordító volt a hírszerzésnél és titokban, »másodállásban« kezdett fegyverkereskedelembe.
Viszonzásul ben-Menashe árulással vádolta kormányát és kezdett kipakolni arról: hogyan hagyta jóvá a Reagan-kormány titokban több százmillió dollár értékű amerikai hadianyag titkos szállítását Iránnak – izraeli közvetítéssel. Azaz: a boldogtalan ügynök egyik kulcs-szereplője volt az Irangate-botránynak, amelynek vizsgálata máig folyik Washingtonban.”
A SÁMSON-AKCIÓ
Az igazán nagy botrány akkor tört ki, amikor a világ egyik legismertebb újságírója, Seymour Hersch megjelentette A Sámson-akció című könyvét. Ez 1991-ben történt, ekkor írta meg a fent már idézett cikket az Új Magyarország külpolitikai tudósítója, Heltai András – „Hercegh” fedőnéven ’90 előtt az állambiztonság embere –, aki Hersh-sel is elbeszélgetett.
Akit amúgy Robert Maxwell és kulcs-újságírója, Davies is perrel fenyegetett:
„Seymour Hersh 54 éves, szemüveges, professzoros külsejű férfi, nem emlékeztet holmi száguldó riporterre. Legfeljebb zaklatottsága, amint a szüntelenül csengő telefonok között, a jegyzethalmok »tetején« ücsörög. A könyv, mondja, máris nagy siker: egyszerre jelent meg New Yorkban és Londonban; az első angol nyelvű kiadásból 130 ezer példányt nyomtak, s a kötet hamarosan megjelenik németül, franciául, olaszul és svédül.
Az idegesség egyik oka talán az, hogy a könyv (aligha váratlanul) nemcsak érdeklődést, de vihart is kavart: a szerzőt beperelte Robert Maxwell, a brit sajtómágnás, akiről azt írta, hogy kapcsolatai vannak az izraeli titkosszolgálat vezetésével és arra utasította egyik brit lapját, hogy kenje el a valóságot az izraeli atomfegyverek ügyében. Perel Nicholas Davies, az egyik Maxwell-lap külpolitikai szerkesztője is, akiről az olvasható Hersh könyvében, hogy a Moszad – az izraeli kémszervezet – megbízásából fegyvereket szállított Iránnak, majd elárult a Moszadnak egy izraeli atomtechnikust, aki kipakolt az atomfegyvergyártásról.
– Mit vár a pertől? – kérdem az ideges szerzőt, aki e kérdésre immár megnyugodva válaszol:
– Nem hiszem, hogy lesz per, egyelőre csak keresetet adtak be a londoni bíróságon. Tanulságos módon nem kérték a könyv terjesztésének megakadályozását, így, gondolom nem igazán akarnak perelni.
– Azért, mert tudják, hogy amit írt, igaz?
– Persze, hogy igaz! Nem tudom elképzelni, hogy alá tudják támasztani a cáfolataikat…”.
Nem akarok nagyon előreszaladni a történetben, de egy apróságot megjegyeznék: az Új Magyarország cikke november 5-én jelent meg. Aznap, amikor Maxwell állítólag meghalt.
„Ezt azért nem gondoltuk volna! – írta másnap [november 6-án] a napilap. –
Robert Maxwell brit sajtómágniás eltűnt – adták hírül a világhírügynökségek. Azon a napon történt az eset, amikor lapunk egy teljes oldalon foglalkozott a Maxwell múltját – izraeli titkosszolgálati kapcsolatait — leleplező Pulitzer-díjas újságíró szenzációs kötetével”.
Akkor – szerdán – még csak annyit lehetett tudni, hogy a médiacézár eltűnt a hajójáról. Aztán kiderült, hogy meghalt. De ez már egy másik történet, addig még sok minden lesz hátra.
Folytatom.
