Vannak tökéletes címek. És tökéletes borítók. A múltkor a könyvesboltban képtelen voltam ott hagyni Dee Brown könyvét. A címe: Wounded Knee-nél temessétek el a szívem. Fülszövege „A Vadnyugat története indián szemmel”. Sokan így ismerhettétek, ez a könyv régi magyar címe is, hiszen már a szocializmusban is megjelent, Tandori Dezső szokásosan remek fordításában.
Nagy fejtörést nem okozhatott a kiadása: nem a leghízelgőbb képet festette le az akkori fő-ellenségről, az Egyesült Államokról.
Nehéz könyv, súlyos könyv, nem könnyű olvasmány. Indián szemszögből kísérhetjük végig kultúrájuk, népeik pusztulását, illetve azt, ahogyan a „fehérek”, egészen pontosan az amerikai kormány újra és újra átveri, kihasználja őket. Leegyszerűsítve: visszaél azzal, hogy nekik még ér valamit az adott szó. Ráadásul nem tekinti őket embereknek, ez is ismerős, mind a nyilas, mind a kommunista korszakból. Hogy a Habsburgokig nem is menjünk vissza.
Mert magyarként nem nehéz beleélni magunkat az indiánok szerepébe. Még régi hadi-taktikánk is hasonló volt, visszavonulást színlelni, magunk után csalni az amúgy erősebb ellenséget. Ráadásul a néhol látszólag egyezkedő, barátságos, tárgyaló, üzletelő, de valójában mindvégig elnyomó, kiszipolyozó idegen hatalom, a hazánkat sáskákként megszálló seregek – ez a kép túlontúl ismerős. Törökök, mongolok, németek, s így tovább.
A könyv olvasása közben értettem meg a szocializmusban olyan fontos indián-mozgalmat, ami leginkább talán Cseh Tamás miatt olyan ismert. És azt is, milyen veszélyt fedeztek fel ebben a mi elnyomóink, a kommunistának, majd szocialistának nevezett hatalom.
Idézek egy megrázó levelet. A kivégzésére készülő Rda-in-jan-ka írta apósának, a főnök Vabasának, aki rávette őt, hogy ne meneküljön el az ellenálló Kis Varjúval, hanem bízzon a fehérek igazságtételében.
„Vabasa! Rászedtél. Az mondtad nekem, ha követjük Sibbey tábornok tanácsát, és megadjuk magunkat a fehéreknek, minden jóra fordul, az ártatlanokat nem éri semmi baj. Én nem öltem meg fehér férfit, én nem öltem meg egyetlen fehéret sem, nem sebesítettem meg senkit, senkinek sem ártottam. Nem vettem részt a fehér települések kifosztásában, ma mégis úgy döntöttek, megölnek, és pár nap múlva meg kell halnom, míg mások, akik valóban vétkesek, fogságban maradnak csupán.
Feleségem és gyermekeim a legdrágábbak nekem a világon. Ne hagyd, hogy gyásszal teljék életük. Mondd meg nekik a bátor harcosnak mindig készen kell állnia a halálra; én is készen állok majd, ez illő egy dakotához.
Vejed, Rda-In-Jan-Ka.”
Olvasása közben egyrészt kirázott a hideg (most is), másrészt eszembe jutott egy másik levél. Annak szerzője jóval később, nagyon távol született és halt meg. Tihanyi Árpádnak hívták, tanárember volt.
Mi volt a „bűne?”
„1956. október 25-én ismerősei és tanítványai kérésére elszavalta a Nemzeti dalt a győri autóbusz-pályaudvarnál zajlott tüntetésen. Másnap, a mosonmagyaróvári sortűzről értesülve a győri küldöttséggel a helyszínre sietett, hogy segítsen a rendet helyreállítani és a további vérontást megakadályozni. Beszélt is a tömeghez, a felelősök törvényes eljárás keretében történő felelősségre vonását tűzve ki célul. Győrbe visszatérve másnap részt vett a pedagógusok vezetőségválasztó gyűlésén, majd október végén Budapestre ment tájékozódni. November 2-án a Dunántúli Nemzeti Tanács tagjaként Ausztriába utazott, hogy tárgyaljanak az osztrák parasztszövetséggel. Bécsben november 4-én társaival felkereste az amerikai nagykövetséget is, hogy a forradalom támogatását kérje, végül november 17-én utazott haza. Letartóztatására 1956. december 27-én került sor.”
Az áruló nagyhatalom itt is megjelenik: az Egyesült Államok. Ugyanúgy hitegettek minket, ahogyan az indiánokat, és ugyanúgy nem értünk nekik semmit. Simán otthagytak nekünk a másik gigász, a szovjetek koncának. Most sem vagyunk igazán fontosak, annyit érünk, amennyit, a történéseket pontosan látni az elmúlt évekből, illetve az ide küldött ügynökök és bábok középszerűségéből.
De hadd idézem a szovjetek és a kommunisták által meggyilkolt Tihanyi Árpád búcsúlevelét:
„Édes, drága kis Máriám és drága Gyermekeim, Árpika és Lacika! Utolsó soraim, amelyeket Hozzátok intézek. A haláltól nem félek, hat hónap alatt a halálos cellában… sok sok kivégzett az itt létem alatt, kb. 40-45 személy kivégzése megismerkedtetett és hozzászoktatott a halálhoz és annak gondolatához… Körülöttem pedig aratott a halál.
Tudjátok, az igazságért meghalni dicsőség. Krisztusnak is azért kellett meghalni, mert az igazságot hirdette a zsarnokság, a gazság felett…
Mindenszentekkor valahol égessetek értem gyertyát, s pár szál virágot tegyetek a sírra. Ha egyszer mód lesz rá, vitesd haza holttestemet. Édes drága kicsi Mária, Gyermekeim! Szerettem volna élni, szerettem volna, mert Benneteket itthagyni szörnyű. Elválni azoktól, akik nekem az életet jelentették…
Legyetek büszkék rám, mert a mi vérünknek és áldozatunknak gyümölcsét Ti fogjátok learatni és élvezni…
Bátran, felemelt fejjel és büszkén halok meg. Ezzel az utolsó szóval: Éljen Krisztus Király és a haza! Isten veletek, imádkozom értetek, utoljára ölel, csókol Benneteket a Ti forrón szerető Apátok.”
Vannak párhuzamos történetek, életrajzok. És vannak olyan mártírok, akik nem is ismerték egymást, de ha módjuk van rá, biztos lett volna mit mondaniuk egymásnak. Az egyikük a Nagy Szellemhez szólt, a másikuk Jézushoz. És mindketten hittek a szabadságban.