Rekviem egy álomért – Szécsi Pál

Megviselt a Szécsi Pálról szóló könyv. Van pár. Ennek a címe Zenészballada. Paulina Éva írta, 1986-ban jelent meg. Egy kedves vidéki olvasómtól kaptam meg a kötetet, elküldte a századvéges címre, a nevemre, szoktak ilyen meglepetések várni akkor, amikor bemegyek.

A Magvető adta ki. A kegyetlen, gonosz Kardos Györgyről elhíresült kiadó. Emögött a kötet mögött hivatalosan akkor már nem ő állt, mert még 1985-ben elvitte az ördög. Volt miért. Kardos a Katonapolitikai Osztály politikai nyomozójaként számtalan sötét bűnt elkövetett. Olyan fertelmes bűnöket, melyeket Bosch pokoli ecsetje tudott megfesteni. Később ÁVH-s, majd kiadóvezető lett. Egy újabb átmentett ÁVH-s, lásd filmünket, az Elbocsátott légiót, vagy Moldova György Az elbocsátott légióját, amely éppen Kardos megrendelésére, az ő iránymutatásával készült el. Nem véletlenül vettük innen a filmünk címét.

Még érdekesebb, hogy kinek köszönte meg a szerző, Paulina Éva a könyvét. Berkesi Andrásnak. Kardos ördögi, sötétlelkű társának, aki ekkoriban már régóta az ország egyik, ha nem a legsikeresebb írója volt. Ügyes, az ideológiát a könnyen olvasható szövegekbe beleszövő lektűr-szerző. Kora •kereskedelmi tévéje•. A fontos dolgokat mind átbeszélték árnyékával, Kardossal/ Lásd ismét: Elbocsátott légió. Persze valójában újrahasznosított légió volt ez– ahogyan a filmünkben is elmondjuk.

Mindkettejükről írtam már eleget. A kultúra megszállásában kifejtettem legsötétebb rémtörténetüket, ártatlanok halálával, rengeteg erőszakkal és szenvedéssel, Kardos saját szerelmének feláldozásával, a végén a bibliai lezárással: Kardos fia, Kardos István az apja fegyverével lett öngyilkos.

Paulina Évának ehhez nyilván semmi köze. Azt köszönte meg a Magvető sztárszerzőjének, Berkesi Andrásnak, hogy segített kiadni ezt a kötetet.

Honnan kezdjem a második bevezetőt? Vidám, sokat nevető, rengeteget daloló gyermek voltam, majd szomorkás-vidám kiskamasz vált belőlem, miután a szüleim elváltak. Egyik meghatározó dalom az Elmegyek volt. A kilencvenes évek elején. Ki hallgatott akkoriban a korosztályomból Máté Pétert? Talán nem sokan. Volt, hogy énekeltem is. A zongora cseppenő hangjai ma is a fülemben csengenek. •Egy kispatak…•

Aztán évtizedekig nem nagyon hallgattam, legfeljebb akkor, amikor véletlenül egy rádió közelében voltam, és éppen a Szécsi Pálhoz hasonlóan túl fiatalon meghalt énekes legendás dala szólt. De volt, hogy a kocsmában azért betettem a zenegépbe, s a barátaim sem szóltak rám. Pedig inkább Led Zeppelint, meg Metallicát, Doors-t hallgatunk. De néha – pár sör és feles után – elő-előkerült ez a szomorkás dal. Régi szép idők: amikor zárásig maradunk a Boráros téri vagy kőbányai lebujban, savanyú-sörszagú krimóban, hogy hajnal háromkor a csinos lány ölelése helyett egy vadidegen alkoholista tönkrement életét hallgassuk.

Máté Péter és az LGT után jött Jim Morrison, hogy miért pont őróla írok most (hiszen érkezett más is az életembe, Hendrix – azaz Bob Dylan – Világítótornya, majd Lennon, akitől megtudtam, hogy a Zimmerman, akiben már nem hitt, az éppen Dylan), azt érteni fogjátok. Tizennyolc éves koromban magam is fordítgattam (értsétek idézőjelben, egy szótárral szerencsétlenkedtem, de már tudom, hogy Hobo is, csak jóval korábban, nagy különbség, hogy én be sem fejeztem ezeket a vázlatokat, míg ő fahangján azért megpróbálta megidézni a Gyíkkirályt) a verseit, a dalszövegeit, az egyik legkedvesebb számom (illetve albumom) a már a halála után megjelent An American Prayer volt.

S arról az egyik legkedvesebb dalom Albinoni Adagio-jának feldolgozása, alatta Jim mély, éjsötét, sámán-lelkű szövegével. Én nem is a The End-del, azzal búcsúztam el magamban Jim Morrisontól. A The End-del inkább megismerkedtünk, hogy tudjuk, hogyan állunk egymással.

Kevesen tudják, hogy Morrison éppen szakított már a zenével, vagyis nem is a zenével, inkább ezzel az egész popkulturális-, vagy hippi-világgal, a sóbiznisszel, a »darálógéppel«. Aztán nem sokkal később meghalt. Ki akart szállni. Mert ő költő volt a valóságban, introvertált ember, aki egy szerepet játszott egész életében, gyűlölte azt, amit képvisel, hogy állandóan a nagy slágerekkel, főleg a Break On Through-val nyaggatják, folyamatosan, tényleg rengeteget ivott, részben azért, hogy elviselje ezt az »énjét«, önmagát, sebeit és érzékenységét, illetve ezt az egész világot. Megtört ember volt, egy elnyomó, szigorú apával. Aki befolyásos katonatiszt volt, és ugyanúgy nem volt kiváncsi a lázadó fiára, ahogyan mondjuk az öreg kommunista Földes László a mi Hobónkra. Aki sok remek saját dallal és feldolgozással vezekelt Morrison dalainak eldörmögéséért.

Szóval: Adagio. Most Szécsi Pál feldolgozását hallgatom. »Ne félj!« Szép. Hallgatva egy ártatlanabb világban érzi magát az ember.

Elolvastam a róla szóló könyvet. Átérzem rémes gyermekkorát, az édesapját már születése után elveszítette, a második világháború végén munkaszolgálatosként aknára léphetett (Szécsi testvére szerint lelőtték). A gyerekek önző, kötödésre, és kapcsolódásra képtelen édesanyjukra maradtak, akinek az apja szintén öngyilkos lett korábban. Félárván az édesanyjuknál maradtak volna. De közbeszólt az önzés, és a történelem. A mama újra és újra ellökte őket, Szécsi Katalin szerint nyolcszor (!) házasodott, a gyerekek ide-oda-sodródtak, majd egyszerűen otthagyta őket. Amerikába ment a legidősebb gyerekével (akit Bécsben már otthagyott, a lány később ment valahogy utána), Szécsi Pálék egy intézetben folytatták az életüket. Erről írtam korábbi cikkemben.

Édesanyjukról egy álomképet őriztek, egy csodálatos, szép, sugárzó nő festményét, aki a valóságban sohasem létezett. Vagyis nem az ő számukra létezett. Az énekes később végig arra vágyott, hogy újra láthassa az anyját, és megkapja azt a dicséretet és szeretetet, amelyet sohasem kapott meg.

A fiatal, »intézeti gyerek« sugárzóan jóképű és tehetséges volt, manöken lett belőle, majd vidám, humoros, mindenki által kedvelt, de örökké magányos hullócsillag.

Előttünk áll egy gyönyörű, vonzó férfit ábrázoló kép, vagy inkább egy tükörkép, nézték, csodálták, leveleket írtak neki, de azt kevesen vették észre, hogy már régen apró darabokra tört. Szécsi Pál a közeli ismerősei emléktöredékei alapján minden reggel azon dolgozott, hogy valahogy összeszedje a darabkáit, mielőtt kimegy a fényre, az emberek közé. Bőrbetegséggel küzdött, amely nyilván a nehezebb időkben eluralkodott a testén, ilyenkor alig-alig ment ki a napfényre, a színpad előtt és után visszahúzódó életet élt. Még a hajára is vigyázott, hogy fel ne lebbentse a szél, nehogy meglássák a sebhelyeket.

Hamar felismerték, hogy gyönyörű hangja van, már fiatalon hatalmas csillag lett, de hiába tűnt vidám, sikeres embernek, a valóságban mindvégig depresszióval, magánnyal, halálvággyal küszködött. A Black Dog-gal, a Fekete Kutyával, ahogyan angolul nevezik. Vagy a magyar néplélek boszorkányával, aki a mellkasodra telepszik az éjjel, és kipréseli a tüdődből a levegőt. Sokan beszéltek hangulatváltozásairól, az egyik legjobb cimborája Aradszky László volt, neki saját módszere volt arra, hogyan terelje el a sötétség mélyére hulló Szécsi figyelmét akkor, ha egy-egy találkozásuk vagy házibulik idején éppen a saját lelkét kezdte felfalni.

Nem tagadom, ismerem ezt az érzést, ma már nagyon ritkán tör rám, de voltak idők, amíg a legfényesebb pillanatban beborult az ég, holott látszólag nem történt semmi sem. Nekem is voltak olyan barátaim, akik megtanulták ezt kezelni, hagyni, hogy elvonuljak, vagy egy-egy gesztussal, mondattal visszarántani a földre. Viszont nem hazudok: olyan mélyen nem voltam, ahol Szécsi Pál volt, de olyan nyomás alatt sem álltam, közhelynek hangzik, de az érzékeny emberektől a fény kétszeresen, százszorosan is megkéri a maga árát, annyi energiát elvonhat a kedvesség, a mosolygás, a könnyedség, amelyet egyszerűen nehéz máshonnan visszaszerezni. S akkor marad a csend. A vibráló csend. A világ általános értelmetlenségének a súlya. Liheg a Fekete Kutya.

Ismerte jól ezt az állatot Morrison, és ismerjük mi is sokan. Volt, hogy fiatalon egészen, ijesztően közelről néztem a pofáját. Szóval a saját arcomat. Ezért is vonzódtam mindig a Morrisonhoz, a Szécsi Pálhoz, a Janis Joplinhoz hasonló művészekhez. Dalaik, megénekelt vagy jórészt elhallgatott (Szécsi) fájdalmaik az én terápiáim, vallomásaim, imáim is voltak. Sokunk mankója, sokunk helyett égtek el ők, hogy mi élhessünk tovább.

Nem lehettek gyermekeik, ezért mi lettünk azok, csöndben tűnődve, vagy átkozódva álltunk a sírjuknál, hogy később, lecsillapodva a dalaikat hallgatva emlékezzünk arra, amikor magunk is át akartunk törni a túloldalra.

Szécsi Pált sokan próbálták megmenteni, és sokan megpróbálták kihasználni, mindenhol az édesanyját kereste, egy valódi támaszt, egy hegyet, amiben megkapaszkodhat. Az anyjuk szép, vonzó, művelt nő volt, de a világ egyik legönzőbb teremtése, aki nyilván a saját sebei okán, de képtelen volt a gondoskodásra. Múltkori írásom alatt volt, aki azt hitte, felmenteném, miért is tenném? (Az legfeljebb Isten dolga lehet). Ő felnőtt volt, anya, az áldozatai meg gyermekek, ráadásul a saját gyermekei, én csak meg szeretném érteni a hátteret, a mintázatot. Ahhoz, hogy megszakítsd, meg kell értened.

Barátai, ismerősei szerint a fia sokszor igen hasonló nőkkel jött össze, dívákkal, szép, de maguknak való teremtésekkel, a kivétel – mindenki szerint – Domján Edit volt. A gyönyörű, vonzó, látszólag életörömmel teli, de belül szintén megtört, halálvággyal küzdő, az öregedéstől rettegő színésznő. Áldottnak tűnt az a szerelem, amely megszületett, de nem volt az. Nem menthették meg egymást. A könyvben ott van az a levél, amelyet szakításuk után Domján Edit írt »Pali« nővérének. Érzelmes, mégis higgadt, kifejezetten értelmes levél. Olyan ember írta, aki sok mindent látott, sok mindent értett, s valóban szerette Szécsi Pált.

Benne van azokban a sorokban a mélyen átélt szerelem, amelyről sejthette, hogy az utolsó és az igazi volt, a héjanász törmeléke, a féltés, hogy az énekes megint elindult azon az úton (önpusztítás, italozás, elmerülés a depresszióban), amely nyilvánvalóan a pusztuláshoz vezet. Voltak, akik megtolhatták a hegyről lefelé guruló nevető, de már haldokló követ, a színpadokon még mindig remeklő, magát képző, végig elégedetlen Szécsi Pált.

Domján Edit – és mások szerint – egy bizonyos X. fontos szerepet játszott az énekes tönkremenetelében, főleg miután az énekes beleszeretett X. feleségébe. Ez az X. újra és újra előkerül könyvben, sokan beszélnek róla, de egyszer sincs megnevezve. Domján Edit szerint szinte behálózták Szécsit. Fogalmunk sincs arról, hogy mi történhetett, nekem biztosan nincs, de úgy lebeg ez az alak a szövegben, mint a Zenészballada Luciferje. Talán mert mindig szükségünk van valakire, akire rámutathatunk: miatta!

Ez az X. a korszak ismert szövegírója, a hatalomhoz jól bekötött S. Nagy István volt. A felesége pedig Csongrádi Kata. Szécsi Katalin Palika című könyvében sem nevezi meg őket. Ott „mester” S. Nagy „fedőneve”. Szécsi testvére szerint Csongrádi Katalin a férje tudtával lett az énekes szeretője, és érzése szerint mind Domján Edittől, mind tőle ők „marták el” Szécsi Pált. Szerinte manipulálták. 

Tény, hogy Domján Edit és Szécsi Pál kapcsolatát akkoriban sokan megszólták, hiszen akkor sem volt fontosabb a szocialista erkölcsnél, és az énekes jó pár évvel fiatalabb volt a színésznőnél. Még akkor is, ha az ismerőseik szerint Szécsi más értelemben »öregebb« volt a színésznőnél. 

Végül 1972 őszén szakítottak, karácsonykor Domján Edit megölte magát. Előtte még írt egy gyönyörű, Szécsi Pált féltő levelet Szécsi Katalinnak.

Borzalmas olvasni a következő sorokat.

„December 25-én, a születésnapján végzett magával. Biztosra akart menni, imádott kutyáját elaltatta, Szécsi nála maradt holmijait egy kofferben a Dunába dobta, otthonában felvágta az ereit, gyógyszereket vett be, majd felkötötte magát a fregoli zsinórjára.”

Az olvasó szíve szinte megáll. 

Szécsi Pál természetesen összetört, ami a tükörből megmaradt, az széthullott darabokra. Egyre többet ivott, volt a furcsa disszidálási kísérlete – vagyis engedély nélkül tovább kint maradt az NSZK-ban –, amit egyik legnagyobb csillagának megbocsátott a rezsim, mégis, már képtelen volt felállni. Persze az őt lejárató cikkek sem segítettek. Paulina Éva megemlített egyet a könyvében. Óvatosan, név nélkül. A legfontosabb újságban, a párt újságjában, a diktatúra fő szócsövében, a Népszabadságban jelent meg. A cikk arról szólt, hogy bár az újságíró megértő lenne Szécsivel, sajnos a közönség nem az.

„Történetesen ott ültem a nézőtéren, a magam részéről örültem is a magyarázatnak, akár kismadarat lehetett volna velem fogatni, amiért az a bizonyos turné happy enddel végződött, s megint itthon köszönthetjük a művészt, ám fel kellett figyelnem a közönség egy részének másfajta reagálására. Ugyanis tőlem jobbra, balra, valamint elöl kifejezetten morogtak, zúgolódtak, némelyek egyenesen gúnykacajra fakadtak. A hátam mögött nem, igaz, hogy utolsó sorban ültem.”

Leborulunk a szerző gigantikus poénja előtt. A felvetésre éppen Szécsi egyik szövegírója, a kommunista újságíró, Vándor Kálmán felelt a könyvben, aki ügyesen lefordította a korszak ismert olasz dalait – és élt meg ebből –, s mint a propaganda meghízható munkatársa természetesen elütötte a dolgot.

„Állítom, hogy azokat a cikkeket, amelyek őt bántották, csak azért írták, hogy örömünkben ne csináljunk már nemzeti hőst, abból, aki fütyült arra, hogy mikor kell hazajönnie, és fél évet késett... De őt ez is bántotta, mert úgy érezte, hogy ezek az írások árthatnak neki, gátolhatják a sikeres visszatérésben.”

Gátolhatták, Vándor elvtárs? Gátolták. Állítom, hogy ezeket a cikkeket megíratták ezekkel a munkatársakkal, hogy tanuljon belőle a többi művész: a kintmaradás leköpködéssel jár. Semmi sincs ingyen Aczél kalács-korbács-birodalmában.

Régi olvasóim jól ismernek, természetesen megnéztem a szerzőt, nem is csalódtam: Árkus József. A később »cicikirályról«, a külföldről koppintott, amúgy színvonalas – és tökéletes szelep – Parabola nagy nevettetőjéről magam írtam meg, hogy a Néphadsereg politikai tisztjeként kezdte, elvakult kommunista volt, majd ugyanúgy a médiába »spriccelték« , ahogyan Vitray Tamást, vagy Lakatos Ernőt, az agitprop-királyt. Érthető, hogy Vándor őt – illetve a cikkét – még 1986-ban sem akarta kritizálni – egy oldalon álltak és maradtak. Vándor magát egy cikkben később úgy nevezte, ő volt a párton kívüli bolsevik. Ha azt hitte, ettől különleges, nem volt az. Ez rendszerszerű volt. Jancsónak személyesen Aczél szólt, hogy inkább ne lépjen be.

De Szécsinek fájhattak ezek a kritikák, a fullánkok, egy érzékeny művészt könnyen a szakadék felé sodorhat egy-egy sokszázezer ember által olvasott írás, a Népszabadság esetében konkrétan a diktatúra dörmögése, nem kell messzebb mennünk Latinovits Zoltánnál, és a róla kegyetlen cikket író fő-kritikusnál, a perverz besúgónál, Molnár Gál Péternél. Akinek tanítványa, Csáki Judit még ma is uralkodó a kritikusok között.

Közben Szécsi adósságokba is keveredett, nyilván paranoiássá vált, vagy már azelőtt is az volt, üldözési mániában szenvedő üldözött, hiszen Aczélék besúgó-rendszere őt is megfigyelte. Szorongása teljesen eluralkodott ezen a sebezhető léleken. A sorokat olvasva világosan látni, hogy minden nappal lépdelt a halál felé. Szélsőségesen élt, néha még nagyon vidám napjai, órái, percei voltak, de aztán újra és újra ráhullott a fojtogató lepel. Azt is elmondták róla, hogy mindig csak boldog dalokat akart énekelni, mi ez, ha nem tudatos törekvés a bánat és a szorongás elkerülésére, szomorú és nyilván önsorsrontó elfojtás, a kevés kivételek egyike a csodálatos Bús szívből volt.

Amikor a kedves, sármos szépfiú kinézett a szétsírt bohócmaszk mögül.

Életében már több öngyilkossági kísérlete volt, ezek részben jelzések lehettek, hiszen mindig telefonált valakinek, és mindig megmentették. Egyszer nem. A nővére szerint a telefonnal a kezében találtak rá. Lenyelt egy levél gyógyszert és megivott rá egy üveg cseresznyepálinkát.

A vonal végén nem maradt senki. Máig hallani a telefon búgását.

Szécsi Pál több akart lenni egy táncdalfesztiválosnál. Egy idolnál, egy modellnél. Fejlődni akart, szeretni, élni. Önállóvá válni. A Ne félj! szövegét is ő írta.

„Két fénylő szemed látom,
oly szép ez, mint egy álom.”

Hinni szeretné az ember, hogy egyszer még elénekelhette Domján Editnek.

Én ezt hallgatom ismét. S azon gondolkodom, hogy vajon ki lehetett ez az X? Rajta kívül mindenkit megneveztek. Nincs szükségünk bűnbakokra, de mégis jó lenne tudni, biztosan megírták már mások.

Majd egyszer megnézem, ha lesz erőm folytatni ezt a szöveget. Nehéz érzés volt Szécsi Pálról és Domján Editről írni. Ő volt a mi Rómeónk, és Domján a mi Júliánk. Egy másik, párhuzamos valóságban megmentik egymást, gyerekeik lesznek, és kitöltik egymásban az űrt. Ezen a Földön hiába nyúltak egymás felé. Elégtek, akár Jim, József Attila és annyian.

Nyugodjanak békében!