Megörültem ennek a megjegyzésnek, mert pont ezért utálom én is annyira ezt a dalt (ami fülbemászó és nagyon szép persze), mert annyira hazug, annyira kártékony. És akkor ott van a »Megállt egy fekete autó«. Ami valójában a Leonard Cohen-től átvett Take This Waltz, csak orrhangon elénekelve. Maga a dallam zseniális, szinte táncolna az ember a régi szép időkön búsulva, merengve, a kezében egy pezsgővel vagy egy jó pohár borral.

„És a vonatok megjöttek sorra
Néhány békeév nekünk is járt
Aztán jött az a rettegett autó
És a ház előtt halkan megállt
És a mama az ablaknál állva
Újra évekig apámra várt
Aj, aj, aj, aj

Volt egy tánc, volt egy tánc
Talán egyszer még lesz folytatás
És a brosstűből szénre már nem telt
És a harmadik tél is lejárt
És egy hajnalon csöngettek hármat
És az apám az ajtóban állt
Azt se bántuk, hogy nem volt már semmink
Mindent elnyelt a nagy zálogház
Aj, aj, aj, aj

Volt egy tánc, volt egy tánc
Talán mégiscsak lesz folytatás
Egy tánc, egy tánc, egy tánc, egy tánc
És a börtönön, magányon, reményen át
Úszik egy fehér hajó
De már szóltak a hírek s az ágyuk
Mondd, az életük miért lenne más
És mi mindent két bőröndbe gyűrtünk
De már nem ment az elindulás”.

Kulcsszó: az elhallgatás. Ez a dal a kommunista önsajnáltatás mesterműve. Kimarad a pár békeév említése közben az, hogy a papa, akit később elvittek, előbb kis csavarként maga is részt vett a kommunista diktatúrák kiépítésében. Nem takarítónőként.

[Egyik lelki-vezető kommentelőm kérdezte, hogy akkor a takarítónő is annyira bűnös mint a bankvezér Princz a Kádár-diktatúrát, illetve a lenyúlásokat tekintve? Istenem. És én ezekre válaszolok. És rengetegen írnak ilyesmit.]

Maga SZM előbb jugoszláv partizán, majd külkeres [gondoljunk az ÁVH-s „tisztjeinkből” lett külkeresekre, nemcsak nálunk ment a nyelveket beszélő, okos, bizalmi emberek újrahasznosítása, nyilván nem az agyonvert pópát küldték ki külföldre Titóék] volt, majd előbb a megszállt Csehszlovákiába, aztán a megszállt Magyarországra küldik. Így kerül ide. Politikai menedékjogot kér, ez azt jelenti, hogy a Tito és Sztálin bandaharcból a rosszabbikat, nem a honfitársait (jelentsen ez a szó Jugoszláviában bármit is), hanem a huszadik század – Hitler melletti – legsátánibb diktátorát, Sztálint választja.

Jugoszláv szempontból: hazaáruló.

A kommunista szörnyeteg nem hálás teremtmény (ahogyan Danilo Kis írta, az emse, amely felfalja saját gyermekeit is), bár Brankovék egy darabig védett életet élnek – A népirtás csöndje című könyvemben hosszan idézek attól a magyar ÁVH-s tiszttől, aki éppen őket óvta, felügyelte, vigyázta –, éppen jól jönnek a szovjet típusú, már a kommunisták ellen indított belsős leszámolásban: őket is letartóztatták a Rajk-Brankov-perben. Ekkor jön érte az az autó. Mint Dániel elvtársért A tanúban. A politikai bűnözőért, aki egy jólelkű komcsi értelmiségiként van bemutatva.
Ezért állt át SZM Sztálinhoz? Ezért.

Brankov – akivel Milutin élete végéig jóban volt, a róla szóló kései dokumentumfilmben is barátként nyilatkozott – amúgy kulcsfigura.

„A magyarországi délszláv emigráció megszervezője és de facto vezetője Lazar Brankov volt. A teljes jugoszláv emigráción belül is ő volt az egyik legtekintélyesebb vezető. Nem kis dilemmát okozott számára a Titóval való szakítás, ám ezt követően kétkedés nélkül szervezte a hazánkba menekülő jugoszlávokat politikai emigráns csoporttá. A Rajk-per 1949-ben valójában Rajk–Brankov-per volt” – írják egy tanulmányban.

Ahogyan Sztevanovity, úgy Brankov is jugoszláv partizán volt. És most hadd beszéljek kicsit Göncz Árpádról és egy kitüntetésről.

Giorgia Meloni olasz miniszterelnök még régebben, jóval a megválasztása előtt egy Facebook-bejegyzésében azt írta, hogy „abszurd dolog tisztelegni egy olyan személy emléke előtt, aki felelős az olaszok lemészárlásáért. »Az Olasz Fivérek már régen benyújtottak egy törvényjavaslatot, hogy véget vessenek ennek a szégyennek. A Foiba áldozatai és szeretteik tiszteletet és igazságot érdemelnek: azonnal vonják vissza Tito marsalltól az Olasz Köztársaság Érdemrendjét!«” – fogalmazott. „A második világháború vége felé Josip Broz Tito partizán terroristái 6-11 ezer ártatlan isztriai olaszt is likvidáltak, köztük mintegy 50 katolikus papot. A tetemeket számtalan helyen víznyelőkbe (olaszul foiba) dobálták” – olvastam az erről beszámoló portálon.

Ezért van szó a „Foiba áldozatairól”.

Témánknál vagyunk. Sajnos. Természetesen eszembe jutott erről a Göncz Árpád Városközpont névadója, a néhai államfő. Akit az irat szerint nem besúgónak akartak a komcsik, mert abból volt elég. És eszembe jut az a beszélgetés, amelyet a délvidéki népirtás talán legismertebb kutatójával, Matuska Mártonnal folytattunk néhány éve, még a halála előtt.

Az idős, rendíthetetlen újságíró – aki ’90-ben először kezdett el publikálni erről a témáról a Magyar Szóban, így a legnagyobb magyar újságíró-hősök egyike – tekintete szó szerint elsötétült, amikor Gönczről kérdeztem, egészen pontosan arról, hogyan tüntethette ki a magyar államfő 1998-ban azt a Brankovot, akiről akkor már minden tájékozottabb ember tudhatta: személyesen is részt vett délvidéki magyarok meggyilkolásában. És nem mellesleg, cseppet sem mellesleg (!) közismerten rovott múltú sztálinista volt. Ezt minden tájékozott ember tudta, az egész életében politizáló Göncz pedig biztosan.

„Brankov – kezdte Matuska Márton. – Brankov saját kezével folytatott vérengzést Újvidéken. Göncz Árpádot minősíti, hogy egy ilyen embert kitüntetett. Hogy ő annyira buta ember lett volna, hogy nem tudja, mit csinál, azt én kétlem. Hogy miért adta mégis oda? Mert ő olyan ember volt. Elkeserítő volt számunkra [a Délvidéken, Jugoszláviában], hogy Magyarországnak ilyen államfője volt.”

Máig nem tudjuk pontosan [és már sohasem fogjuk megtudni], hogy hány magyart végeztek ki és gyilkoltak meg a Jugoszláviában a jugoszláv partizánok és a hozzájuk csapódó csőcselék ’44-’45 telén. Több tízezerrel. Írtam, beszéltem erről sokat, józan értékelések szerint minimum harmincezer emberről beszélünk, de sokan jóval nagyobb „számban” gondolkodnak. Számban…

Ez a vérengzés egy tudatosan eltervezett, ideológiailag és politikailag is megalapozott népirtás volt, egy elitmegsemmisítési kísérlet része. Ugyanúgy az elszlávosításról szólt, ahogyan a többi Titóék által elkövetett történelmi bűn, a már győztes hordák emiatt irtották az olaszokat, az albánokat, a németeket, a magyarokat is. Meg persze bosszúból. Meg egymást is. Arról is nagy hallgatás van odaát. Együtt mennek szurkolni a komcsi nevű szupercsapatoknak (partizán, meg vörös csillag, édes Istenem), de ha tudják, mit tett az egyikük nagyfaterja a másikkal, talán agyon is verné egymást a vérmesebbje. De legalábbis: fej vagy gyomor?

Szóval inkább lapítanak a történészek, lapít a politika, ott nincs ilyen megosztás mint itt, nincs ez a természetesen is kialakult, de mesterségesen is militarizált „két tábor”, senkinek sem érdeke a múlt feltárása, a másik történelmi titkainak megírása.

Ezért sem szeretnek a többiek (a mieink) legyilkolásával foglalkozni, mert akkor kiderülne, hogy jó ideig úgy ölték, mészárolták egymást, mintha nem lenne holnap. De lett holnap. És akkor rájöttek, hogy mind szlávok, mind jugoszlávok. Aztán arra, hogy szerbek.

Visszatérve a sötét időkre: a beazonosítható Brankov-áldozatok közé tartozik Andrée (Árvay) Dezső, neves vajdasági újságíró, aki haláláig a magyarság ügyét képviselte a szülőföldjén, és ezért az életével fizetett. Kevesen tudják, de így van, nagyon nehéz egy-egy áldozatot beazonosítani. Aztán pereskedhetsz, jogászkodhatsz a hatalommal, hogy talán kimondják, jó, nem volt háborús bűnös.

Bocsánatkérés nincs.

Sok-sok kutató évtizedeket dolgozott azért, hogy minél több történetet, minél több nevet megismerjünk. Meg írók, Cseres Tibortól Domokos Lászlóig. A legnagyobb érdem Cseresnyés Magdolnáé, a Keskenyúton Alapítvány vezetőjévé. A legtöbb könyvet ők adták ki erről a tabutémáról. Sokan áldják a nevét Délvidéken, sokan Fentről és persze sok ellensége is van.

De nézzük Árvay történetét:

„A Hírlapnál előbb kezdte meg dicséretes munkáját Újvidéken a Délbácska, amelyet Fáth Ferenc apátplébános és dr. Wilt Vilmos főorvos alapítottak – írták róla és társairól a Sorsunkban. – Első szerkesztője Toman Sándor volt, most pedig Andreé Dezső irányítja. A lap magyar és hangsúlyozottan keresztény célokkal indult, s erősebb katolikus jellege volt, mint a Hírlapnak. Ugyanazt a munkát végezte, mint a Hírlap és ugyanolyan súlyos üldöztetéseknek volt kitéve. A Délbácska ellen is több támadást intéztek a túlzó szerb ifjúsági szervezetek, sőt az Orjuna emberei bombamerényletet is megkíséreltek a szerkesztősége ellen. Nem egyszer az újságírók egyesülete volt kénytelen tiltakozni a kisebbségi újságírók üldözése és zaklatása ellen.”

Hát ezért kellett őt is meggyilkolni. Ezért is. Minden fontosnak tartott magyar férfival megpróbáltak végezni. Jogászokkal, orvosokkal, volt falubírókkal, papokkal, mindenkivel, aki összeköthette, óvhatta a magyar közösséget. Hogy ne maradjon kovászember.

Hogy beolvadjon, meghúzza magát a magyarság. Számos vegyes-házasság lett, rengetegen elfelejtettek, vagy nem is tanultak meg magyarul. Tito terve? Sikerült. Hány magyar délvidéki véleményvezér beszélt erről? Hallottátok az edzőzseni Rátgébert, a zseniális Lajkót vagy Rúzsa Magdit erről nyilatkozni? Hány emberhez jutott volna el ez a hír, ha ők megteszik?

Gondolati zárójel bezárva. Persze még nem késő. Még megtehetik. Csak egy szép poszttal. Voltak embermentő szerbek is. Lehet szép történetről is írni.
Vissza Brankovhoz. Az általunk később meginterjúvolt idős kutató-publicista, Csorba Béla így írt a sztálinista gyilkos múltjáról: „A százéves korában jobblétre szenderült L. Brankov életrajzból kimaradt néhány számunkra fontos részlet.

Mindenekelőtt az, hogy nem közönséges partizán volt, hanem a bácska-baranyai katonai bíróság egyik rettegett vérbírája.

Tagja volt annak a háromtagú testületnek is (Pavle Gerenčevićtyel és Bosa Klarićtyal), amely 1944. december 29-én népellenségnek nyilvánította és halála ítélte Andrée (Árvay) Dezsőt, az újvidéki Reggeli Újság főszerkesztőjét és tizenegy magyar nemzetiségű társát – valamennyiüket még aznap agyonlőtték.”
Majd: „Visszaemlékezők és történészek (pl. Pavle Šozberger, Mészáros Sándor) szerint a rögtönítélő bíróság, melynek Brankov egyik megkerülhetetlenül fontos láncszeme volt, előszeretettel ítélt halálra vagyonos újvidéki polgárokat nemzeti, faji és vallási megkülönböztetés nélkül.”

Pénz, ideológiai, politika. Brankov a magyarországi börtönévek után – szerintetek milyen áron élhette túl a pert Rajkkal szemben? – a kommunisták egyik kedves menekülőhelyére, Párizsba költözött, ahol kényelmesen éldegélt. Elképzelem, ahogyan ez a szennyes múltú alak a Szajna partján kávézik, és írogatja a memoárját. Amíg mi itthon nézzük a Lindát és a Gorenje-hütőről álmodunk.

Az öreg sztálinista a kilencvenes évek elején került újra reflektorfénybe, amikor elkezdett interjúkat adni, és egyfajta fővezére lett annak a történelem-hamisítási folyamatnak, amellyel a délvidéki népirtás valóságát igyekeztek letagadni.

„Újrafelhasznált kommunista” lett. Az átmentett magyarországi sajtónak és az évtizedek óta tartó tabusításnak [’90 előtt Tiltott, utána Tűrt, de Nem Javallott téma maradt] köszönhetően a magyar média is leközölte a különböző hazugságait.
Negyvennéggyel kapcsolatban azt a régi megbélyegzést hangoztatta, hogy az áldozatok mind háborús bűnösök voltak. Ezzel küzdenek ma is a halottak leszármazottai. Brankov álnok szavaira leginkább a délvidéki sajtóban feleltek, ahol egyre-másra megjelentek a válaszcikkek, amelyekben szétszedték a hazugságait. Persze ki tudott Magyarországon erről? Erről akkoriban nálunk nem volt divat írni. A Mester Ákosék, Aczél Endrék, Gyárfás Tamásék sajtóvilágában az volt az általános üzenet, hogy a magyar volt az utolsó csatlós. Mindent a Holokausztról, de minimálisat a kommunizmus bűneiről. Péter Gábort lehetett rugdosni, de arról írni, hogy Vásárhelyi Miki bá’ vele ment Pócspetrire? Dehogy.

Nagyon kevés hazafias vagy egyáltalán objektív lap akadt, és a délvidéki népirtásnál nagyobb tabu a kádárizmusban kevés volt. Az iskolákban, de az egyetemeken sem tanították. Hideg napok? Orrba-szájba. Persze hamisan (nem arra fókuszálva, hogy megtörtént a felelősségre-vonás a magyar hadseregnél, ami példátlan, ismétlem, példátlan volt akkoriban háborús helyzetben).

Nem véletlenül nem tud róla a történelem-szakos (és tudja rosszul), nem véletlenül nem tud az egészről a tájékozott újságíró (és ír hülyeségeket), nem véletlenül nem tudtam én sem. Fogalmam sem volt az egészről tíz évvel ezelőtt. Hiszen természetesen csak a Hideg napokról hallottam. Beszélgettem olyan szakértővel, akinek ez a szakterülete és a saját egyetemista diákjai sem hallottak erről. Harmincból kettő. Nagyjából azok, akik a Délvidékről származtak, vagy nagyon-nagyon sokat szeretnek olvasni.

Hogy lássátok, hogyan ment ez: 1992-ben nagyinterjú jelent meg Brankov elvtárssal a Köztársaságban, amelyben ’44-ről persze nem sokat, de a későbbiekről igen hosszasan mesélt. Arról, hogyan is küldte Tito Magyarországra, hogy mi volt a szerepe a perben, de arról is, milyen jóban lettek Péter Gáborral. „Meg kell mondanom, hogy már 1945-ben, amikor elhagytuk Debrecent és Budapestre jöttünk, kapcsolatot teremtettünk az MKP KV-val és ezen keresztül a magyar állami szervekkel is” – nosztalgiázott.

„A belügyben különösen jó kapcsolatom volt Péter Gáborral, aki mindent elkövetett, hogy a jugoszláv szervek a Magyarországon bujkáló háborús bűnösöket megtalálják. Együttműködés jött létre a jugoszláv és a magyar belügyi szervek között, s Péter Gábornak nagy szerepe volt ebben.”

Igen, ekkoriban raboltak el Magyarországról – Rákosiék és Péter Gáborék segítségével – sok-sok teljesen ártatlan magyar embert, köztük volt országgyűlési képviselőket. Erről is írtak már sokan, érdemes elolvasni Botlik József művét: Eltitkolt népirtás Délvidéken.

De mit írtak erről akkoriban? Említettem, hogy a kilencvenes évek közepén még alig-alig volt olyan lap, amely jobboldalinak volt nevezhető, és mivel a baloldaliak (liberálisok) még véletlenül sem akartak semmi ilyesmiről sem írni [lerombolni azt a sokáig épített »képet«, hogy mi megérdemeltük, amit történt velünk? ugyan már!], ezért inkább csak a hazugságok jelentek meg. Az akkor még igen liberális Magyar Nemzet például egy jókora cikkben ünnepelte Brankovot.

Ilyesmit ma már egyetlen lap sem tehetne meg, hál’ Istennek és a változásnak. Na meg az internetnek.

A szerző Kiss György volt: „A megtorlás 1944 őszén a fegyvertelen, hátrahagyott magyar kisebbségre sújt le. Zavarosak a hatalmi vákuum első napjai, ártatlan vér folyik a Bácskában. A katonai igazgatás nehezen érvényesíti akaratát a fegyveres alakulatok körében. Brankov parancsnok az első pillanattól a törvényességen őrködik.”

Látjuk: őrködik. És hány ilyen történelem-hamisítást olvashattunk akkoriban? Őrködik a gyilkos, őrködik Péter Gábor barátja.

Nos, őt tüntette ki Göncz Árpád 1998-ban. Az a Göncz Árpád, akinek remek tanácsadói voltak. Aki remek fordító volt, író, miegymás, művelt ember. Meg persze ugyanaz, aki annak a volt katpolos hóhérnak dolgozott, aki ’47-ben még őket hallgatta ki, hogy leszámoljanak azokkal a kisgazdákkal, akikhez Göncz elvileg tartozott (írásom itt). És valójában hová is tartozott?

Ne legyünk ostobák. Ha ő nem (ezt szinte lehetetlen elképzelni egy ilyen tájékozott, a börtön egyetemét is megjárt olyan emberről, aki számos nagy kommunistával igen jóban volt), a tanácsadói pontosan tudták, hogy kicsoda Brankov. Egy sztálinista hóhér, Péter Gábor és Sztevanovity Milutin elvtársa.
Tudjátok, hogy mi a legszörnyűbb?

Az is kimaradt Zoránék dalából (igaz, azt nyilván nem is tudhatták), hogy az apjuk besúgó volt. Még a börtönben szervezték be börtönspiclinek. Kint viszont kihátrált a szolgálatból (ebből a szempontból mindig érdemes eltűnődni azoknak a sorsán, akiket idő előtt kiengedtek, ezt persze nem azt jelenti, hogy mind besúgóként jött ki).

„Milutin Stevanovićet eredetileg zárkaügynökként alkalmazták, feladata rabtársai, Ozren Krstonošić, Savo Novaković, Svetina Albert és a szintén beszervezett Branislav Doroslovački megfigyelése volt, majd szabadulását követően a jugoszláv követség felé kívánták foglalkoztatni – találtam rá egy régebbi tanulmányban. – Feladatát megközelítőleg öt hónapig »pontosan és kifogástalanul« végezte, 1955 júliusában azonban két hónapig megszakadt összeköttetése tartótisztjével. 1955. szeptember 29-én, mivel a »megváltozott helyzet kizárttá teszi az ügynöki feladatot«, maga kérte kizárását, amelyre október 21-én sor is került.”

De valójában ez: bent beszervezték, kint kihátrált, tulajdonképpen még semmi. Nem ez vele a fő problémánk demokrata emberként. Ki tudja, hogy mit tettek, mivel fenyegették a saját elvtársai.

Valójában sokkal fontosabb, hogy kiszabadulva a diktatúra – mint kommunistát – visszafogadta a kebelére. Propagandista maradt. Végül egészen magasra jutott: „76-tól a Magyar Nyelvű Szovjet Lapok Olvasószolgálatát vezettem. 1983-ban nyugdíjaztak”.

Ez is kimaradt a dalokból, hogy a Kádár-diktatúra alatt a megszálló nagyhatalom itthon megjelent propagandáját felügyelte. Kedves olvasóim, az nem ártatlan munkakör. Az nem egy takarítói állás. És nem is egy sportújságírói munka valahol.

A címben feltettem egy kérdést: akkor is engem támadnátok, támadnának, ha arról kellene írnom, hogy Zoránék apja a Hitlerjugend tagja volt?

Lezárás előtt.

Természetesen leírom itt is, mert fontos: senki sem tehet az apja múltjáról. Senki sem felelős azért, mert élt azokkal a lehetőségekkel (zenélt a külföldről behozott hangszereken, zenélt egy államilag igencsak támogatott bandában), amit jórészt a kapcsolatrendszerének, apja kommunista hátterének is köszönhetett. Nem ezzel van a gond. Az évtizedek óta tartó hazugságokkal. A kicsi és a nagy hazugságokkal. Az andalító nagyapóként lefestett kommunista partizánokkal.

És a csenddel. Leginkább a csönddel. A népirtás csöndjével.

Magam annyit tehettem, hogy egy könyvben megírtam a délvidéki népirtás történetét. Mások elképesztő és elképesztően bátor régebbi kutatásaira, cikkeire, könyveire, interjúira, kutatásaira alapozva. Ez A népirtás csöndje.

Valamint több éve folyamatosan forgatunk. Persze időszakosan. Saját zsebből, a ti támogatásotokból is. Már rengeteg interjút felvettünk, van sok archív anyagunk. Vannak interjúk, amelyeket előre megvágtunk, feltettünk a Polip nevű csatornánkra.

El a kezekkel Zorántól! Nincs vele, velük ezentúl semmi bajom. Hallgattam a zenéjüket. Ők segítenek. Miért írok Zoránról, Bródyról? Mert így azok is elolvassák, akikhez amúgy nem jutnának el ezek a szavak. Az a célom, hogy minél többen megtudják, mi történt. Több ellenséget szerzek ezzel, mint barátot, higgyétek el. De nem érdekel. Azt akarom, hogy tudjátok, volt egy népirtás, amit most már közel száz éve igyekeznek elhallgatni. Több tízezer, többségében teljesen ártatlan magyar ember halálát.

Befejezésül hagy zárjam egy másik hozzászólással:

„A nagymamám elmondta, hogy az apja nem várta meg a partizánokat, felakasztotta magát a gerendára. Az anyja és ő mindent ( házat, jószágot, bútorokat stb.) hátrahagyva egy – egy batyuval jöttek át a határon, hogy mentsék az életüket. Közölték velük, hogy ha nem takarodnak el az országból, bárki szabadon lelőheti őket, mert magyarok”.

Tudjátok hány ilyen üzenetet kapok?

Akkor is engem támadnátok, ha arról kellene írnom, hogy Zoránék apja a Hitlerjugend tagja volt? Tudjátok mit jelent egy magyarnak az a két szó, hogy „jugoszláv partizán”? Jó, egy öntudatos magyarnak.

Azt írja az újságíró-kolléga, hogy szerinte a „2. világháború idején jugoszláv partizánnak lenni nem volt bűn”. Visszakérdezek udvariasan, hallott-e a délvidéki népirtásról, egy mondatban összefoglalom, miről van szó. Azt válaszolja, igen. Megkérdem, hogy akkor is úgy gondolja, amit írt? Erre még várom a választ. Talán ide, komment formájában megérkezik.

A hölgy a Pallas Lapkiadónál ismerte az öreg Sztevanovity Milutyint, szerinte „példás magyarnak és szerbnek nevelték Zoránt es Dusánt a Gellért téri lakásban feleségével, a kapcsolatukról született két szép balladaszerű dal is. Az Apám hitte és a Megállt egy fekete autó… Mert az akkori ötvenes évekbeli Mo-on a »Tito, a láncos kutya« egykori Jugoszláviájának itteni volt lakosait is üldözték.”

Számos hiba van ebben a szövegben. Nem azért idézem, hogy bántsam őt, ezért nem is nevezem meg, mert jószándékkal írt, és évtizedek óta tartó elhallgatás, múlthamisítás, múltferdítés eredménye ez. Nagyon sokaknál. Talán én is leírhattam volna ezt a szöveget tíz éve.

Posztoltam már arról a történelem-szakon végzett hölgyről is, aki nekem esett azért, mert megírtam ezt a partizán-múltat. Az egyik fő érve az volt, hogy az öreg Milutyin (Milutin) nem lehetett rossz ember (senki sem állította, hogy milyen, arról sem írtam, hogy mit tett, mert nagyon kevés az információ), mert az Apám hittében olyan csodálatos. Komoly érv, nem igaz?

Megörültem ennek a megjegyzésnek, mert pont ezért utálom én is annyira ezt a dalt (ami fülbemászó és nagyon szép persze), mert annyira hazug, annyira kártékony. És akkor ott van a »Megállt egy fekete autó«. Ami valójában a Leonard Cohen-től átvett Take This Waltz, csak orrhangon elénekelve. Maga a dallam zseniális, szinte táncolna az ember a régi szép időkön búsulva, merengve, a kezében egy pezsgővel vagy egy jó pohár borral.

„És a vonatok megjöttek sorra
Néhány békeév nekünk is járt
Aztán jött az a rettegett autó
És a ház előtt halkan megállt
És a mama az ablaknál állva
Újra évekig apámra várt
Aj, aj, aj, aj

Volt egy tánc, volt egy tánc
Talán egyszer még lesz folytatás
És a brosstűből szénre már nem telt
És a harmadik tél is lejárt
És egy hajnalon csöngettek hármat
És az apám az ajtóban állt
Azt se bántuk, hogy nem volt már semmink
Mindent elnyelt a nagy zálogház
Aj, aj, aj, aj

Volt egy tánc, volt egy tánc
Talán mégiscsak lesz folytatás
Egy tánc, egy tánc, egy tánc, egy tánc
És a börtönön, magányon, reményen át
Úszik egy fehér hajó
De már szóltak a hírek s az ágyuk
Mondd, az életük miért lenne más
És mi mindent két bőröndbe gyűrtünk
De már nem ment az elindulás”.

Kulcsszó: az elhallgatás. Ez a dal a kommunista önsajnáltatás mesterműve. Kimarad a pár békeév említése közben az, hogy a papa, akit később elvittek, előbb kis csavarként maga is részt vett a kommunista diktatúrák kiépítésében. Nem takarítónőként.

[Egyik lelki-vezető kommentelőm kérdezte, hogy akkor a takarítónő is annyira bűnös mint a bankvezér Princz a Kádár-diktatúrát, illetve a lenyúlásokat tekintve? Istenem. És én ezekre válaszolok. És rengetegen írnak ilyesmit.]

Maga SZM előbb jugoszláv partizán, majd külkeres [gondoljunk az ÁVH-s „tisztjeinkből” lett külkeresekre, nemcsak nálunk ment a nyelveket beszélő, okos, bizalmi emberek újrahasznosítása, nyilván nem az agyonvert pópát küldték ki külföldre Titóék] volt, majd előbb a megszállt Csehszlovákiába, aztán a megszállt Magyarországra küldik. Így kerül ide. Politikai menedékjogot kér, ez azt jelenti, hogy a Tito és Sztálin bandaharcból a rosszabbikat, nem a honfitársait (jelentsen ez a szó Jugoszláviában bármit is), hanem a huszadik század – Hitler melletti – legsátánibb diktátorát, Sztálint választja.

Jugoszláv szempontból: hazaáruló.

A kommunista szörnyeteg nem hálás teremtmény (ahogyan Danilo Kis írta, az emse, amely felfalja saját gyermekeit is), bár Brankovék egy darabig védett életet élnek – A népirtás csöndje című könyvemben hosszan idézek attól a magyar ÁVH-s tiszttől, aki éppen őket óvta, felügyelte, vigyázta –, éppen jól jönnek a szovjet típusú, már a kommunisták ellen indított belsős leszámolásban: őket is letartóztatták a Rajk-Brankov-perben. Ekkor jön érte az az autó. Mint Dániel elvtársért A tanúban. A politikai bűnözőért, aki egy jólelkű komcsi értelmiségiként van bemutatva.
Ezért állt át SZM Sztálinhoz? Ezért.

Brankov – akivel Milutin élete végéig jóban volt, a róla szóló kései dokumentumfilmben is barátként nyilatkozott – amúgy kulcsfigura.

„A magyarországi délszláv emigráció megszervezője és de facto vezetője Lazar Brankov volt. A teljes jugoszláv emigráción belül is ő volt az egyik legtekintélyesebb vezető. Nem kis dilemmát okozott számára a Titóval való szakítás, ám ezt követően kétkedés nélkül szervezte a hazánkba menekülő jugoszlávokat politikai emigráns csoporttá. A Rajk-per 1949-ben valójában Rajk–Brankov-per volt” – írják egy tanulmányban.

Ahogyan Sztevanovity, úgy Brankov is jugoszláv partizán volt. És most hadd beszéljek kicsit Göncz Árpádról és egy kitüntetésről.

Giorgia Meloni olasz miniszterelnök még régebben, jóval a megválasztása előtt egy Facebook-bejegyzésében azt írta, hogy „abszurd dolog tisztelegni egy olyan személy emléke előtt, aki felelős az olaszok lemészárlásáért. »Az Olasz Fivérek már régen benyújtottak egy törvényjavaslatot, hogy véget vessenek ennek a szégyennek. A Foiba áldozatai és szeretteik tiszteletet és igazságot érdemelnek: azonnal vonják vissza Tito marsalltól az Olasz Köztársaság Érdemrendjét!«” – fogalmazott. „A második világháború vége felé Josip Broz Tito partizán terroristái 6-11 ezer ártatlan isztriai olaszt is likvidáltak, köztük mintegy 50 katolikus papot. A tetemeket számtalan helyen víznyelőkbe (olaszul foiba) dobálták” – olvastam az erről beszámoló portálon.

Ezért van szó a „Foiba áldozatairól”.

Témánknál vagyunk. Sajnos. Természetesen eszembe jutott erről a Göncz Árpád Városközpont névadója, a néhai államfő. Akit az irat szerint nem besúgónak akartak a komcsik, mert abból volt elég. És eszembe jut az a beszélgetés, amelyet a délvidéki népirtás talán legismertebb kutatójával, Matuska Mártonnal folytattunk néhány éve, még a halála előtt.

Az idős, rendíthetetlen újságíró – aki ’90-ben először kezdett el publikálni erről a témáról a Magyar Szóban, így a legnagyobb magyar újságíró-hősök egyike – tekintete szó szerint elsötétült, amikor Gönczről kérdeztem, egészen pontosan arról, hogyan tüntethette ki a magyar államfő 1998-ban azt a Brankovot, akiről akkor már minden tájékozottabb ember tudhatta: személyesen is részt vett délvidéki magyarok meggyilkolásában. És nem mellesleg, cseppet sem mellesleg (!) közismerten rovott múltú sztálinista volt. Ezt minden tájékozott ember tudta, az egész életében politizáló Göncz pedig biztosan.

„Brankov – kezdte Matuska Márton. – Brankov saját kezével folytatott vérengzést Újvidéken. Göncz Árpádot minősíti, hogy egy ilyen embert kitüntetett. Hogy ő annyira buta ember lett volna, hogy nem tudja, mit csinál, azt én kétlem. Hogy miért adta mégis oda? Mert ő olyan ember volt. Elkeserítő volt számunkra [a Délvidéken, Jugoszláviában], hogy Magyarországnak ilyen államfője volt.”

Máig nem tudjuk pontosan [és már sohasem fogjuk megtudni], hogy hány magyart végeztek ki és gyilkoltak meg a Jugoszláviában a jugoszláv partizánok és a hozzájuk csapódó csőcselék ’44-’45 telén. Több tízezerrel. Írtam, beszéltem erről sokat, józan értékelések szerint minimum harmincezer emberről beszélünk, de sokan jóval nagyobb „számban” gondolkodnak. Számban…

Ez a vérengzés egy tudatosan eltervezett, ideológiailag és politikailag is megalapozott népirtás volt, egy elitmegsemmisítési kísérlet része. Ugyanúgy az elszlávosításról szólt, ahogyan a többi Titóék által elkövetett történelmi bűn, a már győztes hordák emiatt irtották az olaszokat, az albánokat, a németeket, a magyarokat is. Meg persze bosszúból. Meg egymást is. Arról is nagy hallgatás van odaát. Együtt mennek szurkolni a komcsi nevű szupercsapatoknak (partizán, meg vörös csillag, édes Istenem), de ha tudják, mit tett az egyikük nagyfaterja a másikkal, talán agyon is verné egymást a vérmesebbje. De legalábbis: fej vagy gyomor?

Szóval inkább lapítanak a történészek, lapít a politika, ott nincs ilyen megosztás mint itt, nincs ez a természetesen is kialakult, de mesterségesen is militarizált „két tábor”, senkinek sem érdeke a múlt feltárása, a másik történelmi titkainak megírása.

Ezért sem szeretnek a többiek (a mieink) legyilkolásával foglalkozni, mert akkor kiderülne, hogy jó ideig úgy ölték, mészárolták egymást, mintha nem lenne holnap. De lett holnap. És akkor rájöttek, hogy mind szlávok, mind jugoszlávok. Aztán arra, hogy szerbek.

Visszatérve a sötét időkre: a beazonosítható Brankov-áldozatok közé tartozik Andrée (Árvay) Dezső, neves vajdasági újságíró, aki haláláig a magyarság ügyét képviselte a szülőföldjén, és ezért az életével fizetett. Kevesen tudják, de így van, nagyon nehéz egy-egy áldozatot beazonosítani. Aztán pereskedhetsz, jogászkodhatsz a hatalommal, hogy talán kimondják, jó, nem volt háborús bűnös.

Bocsánatkérés nincs.

Sok-sok kutató évtizedeket dolgozott azért, hogy minél több történetet, minél több nevet megismerjünk. Meg írók, Cseres Tibortól Domokos Lászlóig. A legnagyobb érdem Cseresnyés Magdolnáé, a Keskenyúton Alapítvány vezetőjévé. A legtöbb könyvet ők adták ki erről a tabutémáról. Sokan áldják a nevét Délvidéken, sokan Fentről és persze sok ellensége is van.

De nézzük Árvay történetét:

„A Hírlapnál előbb kezdte meg dicséretes munkáját Újvidéken a Délbácska, amelyet Fáth Ferenc apátplébános és dr. Wilt Vilmos főorvos alapítottak – írták róla és társairól a Sorsunkban. – Első szerkesztője Toman Sándor volt, most pedig Andreé Dezső irányítja. A lap magyar és hangsúlyozottan keresztény célokkal indult, s erősebb katolikus jellege volt, mint a Hírlapnak. Ugyanazt a munkát végezte, mint a Hírlap és ugyanolyan súlyos üldöztetéseknek volt kitéve. A Délbácska ellen is több támadást intéztek a túlzó szerb ifjúsági szervezetek, sőt az Orjuna emberei bombamerényletet is megkíséreltek a szerkesztősége ellen. Nem egyszer az újságírók egyesülete volt kénytelen tiltakozni a kisebbségi újságírók üldözése és zaklatása ellen.”

Hát ezért kellett őt is meggyilkolni. Ezért is. Minden fontosnak tartott magyar férfival megpróbáltak végezni. Jogászokkal, orvosokkal, volt falubírókkal, papokkal, mindenkivel, aki összeköthette, óvhatta a magyar közösséget. Hogy ne maradjon kovászember.

Hogy beolvadjon, meghúzza magát a magyarság. Számos vegyes-házasság lett, rengetegen elfelejtettek, vagy nem is tanultak meg magyarul. Tito terve? Sikerült. Hány magyar délvidéki véleményvezér beszélt erről? Hallottátok az edzőzseni Rátgébert, a zseniális Lajkót vagy Rúzsa Magdit erről nyilatkozni? Hány emberhez jutott volna el ez a hír, ha ők megteszik?

Gondolati zárójel bezárva. Persze még nem késő. Még megtehetik. Csak egy szép poszttal. Voltak embermentő szerbek is. Lehet szép történetről is írni.
Vissza Brankovhoz. Az általunk később meginterjúvolt idős kutató-publicista, Csorba Béla így írt a sztálinista gyilkos múltjáról: „A százéves korában jobblétre szenderült L. Brankov életrajzból kimaradt néhány számunkra fontos részlet.

Mindenekelőtt az, hogy nem közönséges partizán volt, hanem a bácska-baranyai katonai bíróság egyik rettegett vérbírája.

Tagja volt annak a háromtagú testületnek is (Pavle Gerenčevićtyel és Bosa Klarićtyal), amely 1944. december 29-én népellenségnek nyilvánította és halála ítélte Andrée (Árvay) Dezsőt, az újvidéki Reggeli Újság főszerkesztőjét és tizenegy magyar nemzetiségű társát – valamennyiüket még aznap agyonlőtték.”
Majd: „Visszaemlékezők és történészek (pl. Pavle Šozberger, Mészáros Sándor) szerint a rögtönítélő bíróság, melynek Brankov egyik megkerülhetetlenül fontos láncszeme volt, előszeretettel ítélt halálra vagyonos újvidéki polgárokat nemzeti, faji és vallási megkülönböztetés nélkül.”

Pénz, ideológiai, politika. Brankov a magyarországi börtönévek után – szerintetek milyen áron élhette túl a pert Rajkkal szemben? – a kommunisták egyik kedves menekülőhelyére, Párizsba költözött, ahol kényelmesen éldegélt. Elképzelem, ahogyan ez a szennyes múltú alak a Szajna partján kávézik, és írogatja a memoárját. Amíg mi itthon nézzük a Lindát és a Gorenje-hütőről álmodunk.

Az öreg sztálinista a kilencvenes évek elején került újra reflektorfénybe, amikor elkezdett interjúkat adni, és egyfajta fővezére lett annak a történelem-hamisítási folyamatnak, amellyel a délvidéki népirtás valóságát igyekeztek letagadni.

„Újrafelhasznált kommunista” lett. Az átmentett magyarországi sajtónak és az évtizedek óta tartó tabusításnak [’90 előtt Tiltott, utána Tűrt, de Nem Javallott téma maradt] köszönhetően a magyar média is leközölte a különböző hazugságait.
Negyvennéggyel kapcsolatban azt a régi megbélyegzést hangoztatta, hogy az áldozatok mind háborús bűnösök voltak. Ezzel küzdenek ma is a halottak leszármazottai. Brankov álnok szavaira leginkább a délvidéki sajtóban feleltek, ahol egyre-másra megjelentek a válaszcikkek, amelyekben szétszedték a hazugságait. Persze ki tudott Magyarországon erről? Erről akkoriban nálunk nem volt divat írni. A Mester Ákosék, Aczél Endrék, Gyárfás Tamásék sajtóvilágában az volt az általános üzenet, hogy a magyar volt az utolsó csatlós. Mindent a Holokausztról, de minimálisat a kommunizmus bűneiről. Péter Gábort lehetett rugdosni, de arról írni, hogy Vásárhelyi Miki bá’ vele ment Pócspetrire? Dehogy.

Nagyon kevés hazafias vagy egyáltalán objektív lap akadt, és a délvidéki népirtásnál nagyobb tabu a kádárizmusban kevés volt. Az iskolákban, de az egyetemeken sem tanították. Hideg napok? Orrba-szájba. Persze hamisan (nem arra fókuszálva, hogy megtörtént a felelősségre-vonás a magyar hadseregnél, ami példátlan, ismétlem, példátlan volt akkoriban háborús helyzetben).

Nem véletlenül nem tud róla a történelem-szakos (és tudja rosszul), nem véletlenül nem tud az egészről a tájékozott újságíró (és ír hülyeségeket), nem véletlenül nem tudtam én sem. Fogalmam sem volt az egészről tíz évvel ezelőtt. Hiszen természetesen csak a Hideg napokról hallottam. Beszélgettem olyan szakértővel, akinek ez a szakterülete és a saját egyetemista diákjai sem hallottak erről. Harmincból kettő. Nagyjából azok, akik a Délvidékről származtak, vagy nagyon-nagyon sokat szeretnek olvasni.

Hogy lássátok, hogyan ment ez: 1992-ben nagyinterjú jelent meg Brankov elvtárssal a Köztársaságban, amelyben ’44-ről persze nem sokat, de a későbbiekről igen hosszasan mesélt. Arról, hogyan is küldte Tito Magyarországra, hogy mi volt a szerepe a perben, de arról is, milyen jóban lettek Péter Gáborral. „Meg kell mondanom, hogy már 1945-ben, amikor elhagytuk Debrecent és Budapestre jöttünk, kapcsolatot teremtettünk az MKP KV-val és ezen keresztül a magyar állami szervekkel is” – nosztalgiázott.

„A belügyben különösen jó kapcsolatom volt Péter Gáborral, aki mindent elkövetett, hogy a jugoszláv szervek a Magyarországon bujkáló háborús bűnösöket megtalálják. Együttműködés jött létre a jugoszláv és a magyar belügyi szervek között, s Péter Gábornak nagy szerepe volt ebben.”

Igen, ekkoriban raboltak el Magyarországról – Rákosiék és Péter Gáborék segítségével – sok-sok teljesen ártatlan magyar embert, köztük volt országgyűlési képviselőket. Erről is írtak már sokan, érdemes elolvasni Botlik József művét: Eltitkolt népirtás Délvidéken.

De mit írtak erről akkoriban? Említettem, hogy a kilencvenes évek közepén még alig-alig volt olyan lap, amely jobboldalinak volt nevezhető, és mivel a baloldaliak (liberálisok) még véletlenül sem akartak semmi ilyesmiről sem írni [lerombolni azt a sokáig épített »képet«, hogy mi megérdemeltük, amit történt velünk? ugyan már!], ezért inkább csak a hazugságok jelentek meg. Az akkor még igen liberális Magyar Nemzet például egy jókora cikkben ünnepelte Brankovot.

Ilyesmit ma már egyetlen lap sem tehetne meg, hál’ Istennek és a változásnak. Na meg az internetnek.

A szerző Kiss György volt: „A megtorlás 1944 őszén a fegyvertelen, hátrahagyott magyar kisebbségre sújt le. Zavarosak a hatalmi vákuum első napjai, ártatlan vér folyik a Bácskában. A katonai igazgatás nehezen érvényesíti akaratát a fegyveres alakulatok körében. Brankov parancsnok az első pillanattól a törvényességen őrködik.”

Látjuk: őrködik. És hány ilyen történelem-hamisítást olvashattunk akkoriban? Őrködik a gyilkos, őrködik Péter Gábor barátja.

Nos, őt tüntette ki Göncz Árpád 1998-ban. Az a Göncz Árpád, akinek remek tanácsadói voltak. Aki remek fordító volt, író, miegymás, művelt ember. Meg persze ugyanaz, aki annak a volt katpolos hóhérnak dolgozott, aki ’47-ben még őket hallgatta ki, hogy leszámoljanak azokkal a kisgazdákkal, akikhez Göncz elvileg tartozott (írásom itt). És valójában hová is tartozott?

Ne legyünk ostobák. Ha ő nem (ezt szinte lehetetlen elképzelni egy ilyen tájékozott, a börtön egyetemét is megjárt olyan emberről, aki számos nagy kommunistával igen jóban volt), a tanácsadói pontosan tudták, hogy kicsoda Brankov. Egy sztálinista hóhér, Péter Gábor és Sztevanovity Milutin elvtársa.
Tudjátok, hogy mi a legszörnyűbb?

Az is kimaradt Zoránék dalából (igaz, azt nyilván nem is tudhatták), hogy az apjuk besúgó volt. Még a börtönben szervezték be börtönspiclinek. Kint viszont kihátrált a szolgálatból (ebből a szempontból mindig érdemes eltűnődni azoknak a sorsán, akiket idő előtt kiengedtek, ezt persze nem azt jelenti, hogy mind besúgóként jött ki).

„Milutin Stevanovićet eredetileg zárkaügynökként alkalmazták, feladata rabtársai, Ozren Krstonošić, Savo Novaković, Svetina Albert és a szintén beszervezett Branislav Doroslovački megfigyelése volt, majd szabadulását követően a jugoszláv követség felé kívánták foglalkoztatni – találtam rá egy régebbi tanulmányban. – Feladatát megközelítőleg öt hónapig »pontosan és kifogástalanul« végezte, 1955 júliusában azonban két hónapig megszakadt összeköttetése tartótisztjével. 1955. szeptember 29-én, mivel a »megváltozott helyzet kizárttá teszi az ügynöki feladatot«, maga kérte kizárását, amelyre október 21-én sor is került.”

De valójában ez: bent beszervezték, kint kihátrált, tulajdonképpen még semmi. Nem ez vele a fő problémánk demokrata emberként. Ki tudja, hogy mit tettek, mivel fenyegették a saját elvtársai.

Valójában sokkal fontosabb, hogy kiszabadulva a diktatúra – mint kommunistát – visszafogadta a kebelére. Propagandista maradt. Végül egészen magasra jutott: „76-tól a Magyar Nyelvű Szovjet Lapok Olvasószolgálatát vezettem. 1983-ban nyugdíjaztak”.

Ez is kimaradt a dalokból, hogy a Kádár-diktatúra alatt a megszálló nagyhatalom itthon megjelent propagandáját felügyelte. Kedves olvasóim, az nem ártatlan munkakör. Az nem egy takarítói állás. És nem is egy sportújságírói munka valahol.

A címben feltettem egy kérdést: akkor is engem támadnátok, támadnának, ha arról kellene írnom, hogy Zoránék apja a Hitlerjugend tagja volt?

Lezárás előtt.

Természetesen leírom itt is, mert fontos: senki sem tehet az apja múltjáról. Senki sem felelős azért, mert élt azokkal a lehetőségekkel (zenélt a külföldről behozott hangszereken, zenélt egy államilag igencsak támogatott bandában), amit jórészt a kapcsolatrendszerének, apja kommunista hátterének is köszönhetett. Nem ezzel van a gond. Az évtizedek óta tartó hazugságokkal. A kicsi és a nagy hazugságokkal. Az andalító nagyapóként lefestett kommunista partizánokkal.

És a csenddel. Leginkább a csönddel. A népirtás csöndjével.

Magam annyit tehettem, hogy egy könyvben megírtam a délvidéki népirtás történetét. Mások elképesztő és elképesztően bátor régebbi kutatásaira, cikkeire, könyveire, interjúira, kutatásaira alapozva. Ez A népirtás csöndje.

Valamint több éve folyamatosan forgatunk. Persze időszakosan. Saját zsebből, a ti támogatásotokból is. Már rengeteg interjút felvettünk, van sok archív anyagunk. Vannak interjúk, amelyeket előre megvágtunk, feltettünk a Polip nevű csatornánkra.

El a kezekkel Zorántól! Nincs vele, velük ezentúl semmi bajom. Hallgattam a zenéjüket. Ők segítenek. Miért írok Zoránról, Bródyról? Mert így azok is elolvassák, akikhez amúgy nem jutnának el ezek a szavak. Az a célom, hogy minél többen megtudják, mi történt. Több ellenséget szerzek ezzel, mint barátot, higgyétek el. De nem érdekel. Azt akarom, hogy tudjátok, volt egy népirtás, amit most már közel száz éve igyekeznek elhallgatni. Több tízezer, többségében teljesen ártatlan magyar ember halálát.

Befejezésül hagy zárjam egy másik hozzászólással:

„A nagymamám elmondta, hogy az apja nem várta meg a partizánokat, felakasztotta magát a gerendára. Az anyja és ő mindent ( házat, jószágot, bútorokat stb.) hátrahagyva egy – egy batyuval jöttek át a határon, hogy mentsék az életüket. Közölték velük, hogy ha nem takarodnak el az országból, bárki szabadon lelőheti őket, mert magyarok”.

Tudjátok hány ilyen üzenetet kapok?