Természetes, hogy először az orvosra haragszol, amikor megmondja: súlyos beteg vagy. Ez az első, érthető, emberi reakció. Nem hiszed el, az nem lehet, hogy éppen te. „Miért nem ő”, ilyenkor óvodásként mutogatunk a másikra, az egyik egészségtelenül élt, a másik sokkal nagyobb szarházi volt, az nem lehet, az nem lehet, hogy éppen te, hogy éppen én. Hiszen:
„Én egészséges vagyok.”
Visszatekintve minden olyan szépnek tűnt. A balatoni nyár, az utazás, a Trabant, a lángos, a telek. Hogy mindez állami hitelre, nyugati kölcsönre ment? Hogy ebbe bele fogsz roppanni ’90 után? Hogy ezért fognak ’92-ben elküldeni a franciáknak átjátszott és egy év múlva végképp bezárt gyártól? Hogy ezt már előre tudta a korábbi vezetés, bár nem volt lepapírozva?
Válaszod: rohadjon meg a kormány. Antall hibája, öntelt alak.
„Istenem, már-már hiányzik Kádár. A kisdobos-nyakkendő. Az éneklés a téren. Az úttörő-táborok. Az első szeretkezés a sátorban. A fiatalságom. A Bambi. A Kórház a város szélén. Christie nővér melle a Klinikákból. Kudlik Júlia megbízható frizurája. A hétvégi rántott hús. A közös nagymamánk. Minden olyan egyszerű volt.
Akkoriban még volt tisztesség! A kenyér még kenyér volt, a zsemle még zsemle! Nem a buci volt kicsi, hanem a pofánk nagy! Igaza volt Marosánnak! Olyan megnyugtató volt Vitray búgó hangját hallgatni. Moldova okos szövegeit olvasni. Árkus viccein röhögni. Ezek aztán megmondták, de meg ám!
Tulajdonképpen én is odamondtam. Visszatekintve már úgy emlékszem, hogy szilárdan ingadozva kifejtettem a Müller elvtársnak, hogy ez így nagyon nem lesz jó. Tiszta hülyeség féláron eladni azt a szabadalmat nyugat-németeknek. Hát nem ellenségek, amúgy is? Értem én a Mercedest, értem én. Visszaemlékezve határozottan látom magamat, hogy konfliktusba keveredek Müllerrel, kiállok az igazságért, mégha szétszakad ajkam, én akkor is! Ahogyan Ady Endre írta! Legyen vége már! Úgy rémlik, hogy ’86 után már nem mentem el a május elsejei felvonulásra! Visszagondolva úgy rémlik, én nem adtam jelentéseket senkiről! Én nem tudtam, hogy engem akkor beszerveztek, nem írtam alá semmit, csak azt a beszervezési nyilatkozatot! Hát az is valami!
Alig hoztam el valamit a szétlopott gyárból, de amit mégis, az járt, annyi csak járt! Hát a Mari csak lelécelt azzal a pojáca Gyurkával, aztán piáltam istenesen, meg leszázalékoltattam magam, adtam egy karton cigit Kardos doktornak, az meg aláírta, hogy »nyomorék« vagyok. Ma már nem így mondják, »fogyatékkal élő«, hát nem mindegy, hogy hány százalékos? A fél gyár megcsinálta. Ha nem viszem el, elviszi más azt a kurva hűtőt. Tényleg az az ország legnagyobb baja, hogy hazavittem pár utánfutónyi céges benzint?
Tudod mennyi volt a fizetésem, hogy az mire volt elég? Most tényleg néhány kanna benzinért fogtok elővenni? Vagy azért, mert esetleg eltettünk ezt azt, elszámoltunk magunknak néhány nem létező kilométert? Más is munkásőr volt nem csak én, és én csak akkor ütöttem oda, ha nagyon felhúztak a fiatalok. Nőket csak a legritkább esetben vertem.”
Kedves elvtársból lett honfitársam, teljesen természetes, hogy először az orvosra haragszol, amikor megmondja, hogy már évek óta beteg voltál. Csak nem vetted észre. Belülről pusztított, akár a daganat, sokáig láthatatlanul, tested, lelked, szöveteid lebontva. Ördögi precizitással, úgy, hogy néha úgy tűnt, szűzlányok csókolgatják a karodat, pedig csak a házmester rángatott, amikor megint részegen jöttél haza.
Nem láttad a Tévémaci mögötti valóságot. De más sem, Cipolláék látványos, szemnyugtató függönyt használtak. Nem a te hibád, hogy nem érezted meg a Mézes mackó pállott szagát, hogy a „francia saláta” se nem francia, se nem saláta, ellenben rohad, olcsó cukorral tömi ki az ötvenhatban ütött lyukakat. Nem láthattad a pusztulást, ahogyan minden szétesik. A látókat, igazságkeresőket „bajkeverőnek”, „bolondnak”, „izgágának” bélyegeztük, hogy ne kelljen beismernünk: varázslatos szocializmusunk üres, vigyorgó barakkunkban halottaink szellemei téblábolnak. Nem hitted, nem hihetted el, hogy minden csak látszat. Nem vetted észre, hogy az Ördöggel táncolsz. Márpedig az Ördöggel csak kevesen bírják a táncot.
„Milyen Ördög? Miért kell mindent összekormozni? Miért kell mindent elvenni? Miért kell elvenned még a múltamat is? Az utolsó szép napokat, a smárolást a suli-bálon, a zsíros-kenyér ízét, Márta tanárnő fülemhez érő melleit?”
Nem a te hibád, hogy minden erőddel kapaszkodsz a balatoni nyárba, az elkótyavetyélt telek emlékképébe, a fűben fekvéshez a Nap felé hunyorogva, a gyerekkori álmaidba. Kapaszkodsz bele, mint a gyermek az édesanyjába. Anyamell ez a hamis múlt. Csüngsz rajta, és még csak nem is szótlanul, hiszen teleszemeteled hamis emlék-darabkáiddal az internetet. Anyatej minden újabb és újabb nosztalgiázó-interjú. Megnyugszol Rónai kopasz fejének szimpatikus csillogásától. Bolgár úr rekedtes monológjától.
Enélkül félelmetes csend. Minden megkérdőjeleződik. Pszichológusért, papért kiáltasz, gyónni szeretnél. Mert a világod egycsapásra sötétséggé válik. És hideggé. Kúszik be a bőröd alá a nyirkos idő, a békelencsés, mocsaras múlt, és eláztatja a régi fotót. A családi mosolyok üres gesztusokkal álcázott szorongássá változnak.
A szörnyűségek, amik kiderültek a nagybátyádról. Hogy rámászott a húgodra, amikor még kislány volt. Kitörölted, hogy te láttál belőle valamit. Elfelejtetted, hogy résnyire tárult az a rohadt ajtó, és te hallottad a Lajos, az örökkön mókázó „Lali bá” lihegését. Egy családi lerészegedésen, ó pardon, ünnepen, már öregen tudtad meg, hogy a nagyapád azért hallgatott mindig, mert volt ludovikás tisztként úgy összetörték, hogy örök életre elment a kedve a beszédtől. Hogy ezért nézett rád olyan fájdalmasan, csendben, valamiféle ősi, nem is tudom, sámáni szomorúsággal, amikor megtudta, hogy a párttitkárral mentél mulatni. Aztán meg beléptél az MSZMP-be.
De nem láttad sírni sohasem. Láthatatlanul zokogott, amikor megérezte rajtad, hogy beleszoktál, beleszerettél Kádár Jánosba. Hogy Aczél trükkje sikerült. Észre sem vetted, hogy nem a bálkirálynővel, hanem Tamáska Máriával táncolsz, vagy nem is, inkább egy néhai szt-tiszttel, mert neked még csak nem is a szép Sáfár Anikó, hanem Berecz János első felesége jutott. Annak is leszázalékolt változata.
De erre sem akarsz emlékezni. Dögöljön meg az orvos. Dögöljön meg mindenki. Putyin bábjai. Beteszel egy kis Kordát, hogy elüljön a zajként sivalkodó csend.
„Ó, a Reptér. Istenem, közben újabb halott. Nem is tudom ki ez, cikk a hozzászólások között. Biztosan nagy ember volt. Csak a jók mennek el! Csak a jók! Emlékezzünk már a jóra, a kurva életbe! Nem volt az annyira rossz, a kurva életbe! Te is ott álltál mellettem! Ott álltál, bassza meg, a szemináriumon! Velem jártál a foxi-maxira. Ott álltál mellettem! Te is loptál! A közgázon még nem volt ilyen nagy a pofád!”
Elcsendesedsz, iszol valamit. Nézed a poharat, azon át szemléled a múltad, lencsének használod mint Háy János alkoholistája a demizsonos üveget. Látod magad fiatalon, ahogyan állsz, a kezedben a rózsaszín mignonnal, és tudod, tiéd lesz a világ. Ahogy felkéred azt a lányt, Annát táncolni a szalagavató után. Eszedbe jut az a Cseh Tamás-dal, de hogyan is volt, hogyan is volt? „Az a hülye fa. Az az egy.” Ez rémlik. Ennyi maradt, és már arra sem emlékszel, hogy végül nem kérted fel. Még a képzettársítás is hamis. A pattanásos Évával táncoltál csak, ő volt a lepattanó a buliban.
Mert nem mentél oda Annához. Sohasem álltál ki magadért. Senkiért.
Korda szól a rádióból, Istenem, a Reptér. Bárcsak elmehetnél Nyugatra! Persze itt is jó. Azért járhatna ingyenjegy a fogyatékkal élőknek, nem igaz? Végülis tisztán végigalibizted azt a pár évtizedet a melóban, ha kellett, néha dolgoztál is. Vá, vá, vá, vá, vávává, micsoda buli, micsoda buli, őrület!
Itt is jó. Jön a vonat. Felszállsz, valami idióta hangosan ordibál a telefonjához, érezni, hogy fontos ember, egyezkedik, üzletel, fölényeskedik. Lehet, hogy a vonal túlsó vége üres. És te már mész a telekre képzeletben. A kezedben szatyor. Zakatolsz a telek felé, ami a jelenben már nincs, eladtad, kellett a pénz. Mire is? Vettél valami tök felesleges dolgot, aztán a többit meg elverted. De persze: Antallék. Antallék hibája volt ez is.
„Hol a telkem, bassza meg? Hol a telkem? Hol az állásom?”
Ülsz másnaposan, rettegve mindentől, csak a Dallas nyugtat meg, századszor is megnézed ugyanazt a részt a nosztalgia-csatornán, pizzát rendelsz, de olyan drága, hogy nem adsz borravalót. Dühösen bámulod a téged dühösen bámuló indiai pizza-futárt. „Letelepedési kötvényt ne adjak?”
A kihűlt pizza fárasztó majszolgatása közben eszedbe jut a tegnapi vizsgálat.
„Azt mondta az orvos, hogy ebbe bele is halhatok. Hogy változtatnom kell az életmódomon. Hogy akkor talán van esély. De hogy világosan kell látnom. Világosan? A legfontosabb az őszinteség. Őszinteség? Évek óta nem szexeltem senkivel, ha fél napra megkaphatnám ezt a csúnyácska nővérkét, szerintem, szerintem…”.
Üres szemeiddel üres szemeibe bámulsz. Várja a borítékot. Akkor talán mondana egy-két kedves szót. Ha hármat pislogsz, már halott vagy, ha csak kettőt, az ágyadban találod magad lefekvés idején. Persze egyedül.
„Félek. Végre elalszom. Álmomban megyek a telek felé. A vonatablakon bekukucskál Szabó László. Kék fényben áll, elegáns állambiztonsági napszemüveget visel. A szája pacalszagú. Mögötte Kádár és Aczél. Lebegnek. Mosolyognak, olyan kedvesek. Közben Szabó már mellettem ül, elemel egy szendvicset a zsúrasztalról. Szerintem nem fizet érte. Fel fogja kérni Annát! Vagy, ami még rosszabb, felcsinálja a lányvécében. Lefogatja az embereivel.
Nem baj, neki lehet. Én átadom Annát. De szerettem a Kékfényt! Az egy becsületes ember, egy becsületes kor volt. Vagy böcsületesnek mondjuk? A legközelebbi az lesz, hogy még róla is összeírnak majd mindent. Összekormozzák. Elveszik tőlem Szabó Lászlót is. Az álmaimat, a sikereimet, a meg nem táncoltatott lányt, a soha nem láthatott nyugati városokat. Ezek meg elvennének mindent, mindent! Mindent. Mindent.”
Felkapcsolod a villanyt, kitárod az ablakot, és kiüvöltöd a panelvilágba:
„Nem volt elég a telek? Nem volt elég a telek, te rohadék? Még ezt, még ezt is vinni akarod?”
