Sokan törölgették a szemüket akkor, amikor Puskás Ferenc 1981-ben a Népstadion gyepére lépett. Maga Puskás is. Rengetegen tudták, vagy inkább érezték, hogy ez mit is jelent. A Kádár-diktatúra már megengedőbb volt, hiszen – bár még sok évig tartotta magát – végelgyengülésben szenvedett. Bár a „békepárti” Szovjetunió 1979 végén még megtámadta Afganisztánt, ez már a végjáték kezdete volt. Ronald Reagan amerikai elnök 1983-ban bejelentett csillagháborús terve miatt a szovjet birodalom hátrálni kényszerült, ismét rengeteg pénzt kezdtek el beleölni abba a békemozgalomba, amelyet az évtizedekkel korábban egyszer már nagy erőkkel felépítettek. Hiszen ez a túlélést, de legalábbis a haldoklás elhúzódását jelenthette a nyolcvanas években, főleg azután, hogy a harcias Reagant megválasztották. Nagyon sok minden erről szólt.

Szóval 1981 – ekkor tartották meg azt a „tatai Rocktanácsot” is, amelyen a hatalom meghallgatta a könnyűzenészek problémáit, hogy a szakma Bródy János és Presser Gábor vezetésével elhatárolódjon az újhullámos, alternatív bandáktól.

A nyolcvanas években már Bródy zenésztársai, Koncz Zsuzsa és Zorán is a diktatúra kirakatszervezetében, az Országos Béketanácsban politizáltak. A Béketanács elnökhelyettese az ismert politikus-propagandista, Boldizsár Iván, Koncz apósa volt. A P. Mobil Honfoglalása helyett jött az István, a király. A békevágy. Amely – mint kiderült – tényleg elkésett.

A Kádár-rezsim az ismert emigránsokkal, az egykori ötvenhatosokkal is igyekezett már kibékülni. Miután a diktatúra évtizedekig üldözte, lejáratta, majd elhallgatta őket, teljesítményüket. De ekkor már szükség volt a legismertebb magyarra, a legendára, az addig Puskás Fröcsinek, katonaszökevénynek címkézett világklasszisra.

Tudjuk, hogy Puskás szorongott a repülőgépen, barátja, Czibor Zoltán még ekkor sem mert hazajönni. Igaz, erre jó oka volt: ő fegyveresen is részt vett ötvenhatban.

Puskás 1981-es hazatéréséről sokat olvashatunk, de vajon mi történt korábban? Miért csak 1981-re hozta meg ezt a döntést?

Zsolt Róbert 1989-ben megjelent Puskás Öcsi című könyvében így beszélt erről:

„Ez valamikor a hetvenes években történt, nem tudom pontosan, mikor. Azt hiszem, 1977-ben. Akkor már megbeszéltük a feleségemmel, hogy a közeljövőben hazautazunk. Ám közbejött valami. Madridban fölhívott a magyar televízió riportere, és elmondta, hogy egy spanyol Nobel-díjassal készített itt interjút, és ha hozzájárulnék, szívesen beszélgetne velem is. Nem ismertem a riportert, egy külpolitikus volt [Sugár Andrásról van szó]. Persze, hogy szívesen láttam. El is jött, hosszasan, több órán át beszélgettünk. Örültem, hogy otthon kíváncsiak rám, hogy a televízió riportot készít velem.

Annál nagyobb lett a csalódásom. Nem sokkal később, sírva telefonált a húgom, hogy egy röpke időre feltűntem a képernyőn Vitray Tamás Csak ülök és mesélek című műsorában, s ebből csak annyi derült ki, hogy elfelejtettem magyarul, és nem emlékszem még a londoni 6:3-as eredményre sem. Beleborzongtam.
Hát ilyesmi lehetséges? És éppen minálunk, odahaza?!

Akkor azt az információt kaptam, hogy nem a nálam járt külpolitikus vágta meg céltudatosan az interjút, hanem Vitray Tamás, a televízió első számú sportriportere. Aki engem nem ismer, sohasem találkoztunk.

A riport felvételekor Madridban valóban beszélgettünk a londoni 6:3- ról. A nálam járt újságíró kérdezte, hogy ez volt-e életem legnehezebb mérkőzése. Nem – válaszoltam, hanem ez volt az a mérkőzés, amelyen a magyar válogatott a legkülönb eredményt érte el, hiszen kilencven év után fosztotta meg az angol válogatottat a hazai veretlenségétől. De nem ez volt a legnehezebb meccsem magyar színekben.

Biztosan egészen kiváló emberek dolgoznak a budapesti tévén, mert sikerült ezeket a mondatokat a szalagon úgy összevágni, a szavakat úgy rakni egymás mellé, hogy abból a néző megtudhassa: Puskás még a 6:3-at is elfelejtette. Amikor a riporter rákérdezett a 6:3-ra, válaszként a »nem« szócska maradt meg.

Vajon mit gondolhatott a magyar néző, amikor ezt a röpke riportot látta? Hogyan menjek ezek után haza? […] Mit tehetek egy ilyen film után? Menjek oda külön-külön minden magyar tévénézőhöz, és bizonygassam nekik egyenként, hogy nem igaz, amit ő maga látott?! Nem találtam értelmét, hogy hazalátogassak.”

Értjük a félelmét. Mit értett meg a műsorból a néző? Már az Évszázad mérkőzését is elfelejtette a „pénzéhes” „katonaszökevény”, talán a nem is kevés fröccs miatt.

Vitray Tamás, a Néphadsereg korábbi agitpropos hadnagya – aki eredettörténete szerint nemet mondott az ÁVH-nak, így került a a másik erőszakszervezethez – az ország talán legismertebb, ha nem is legnépszerűbb (a propaganda állításaival szemben nagyon sokan nem kedvelték, sokan lecsavarták a tévé hangját azért, hogy inkább Szepesi Györgyöt hallgassák a rádióból) riportere volt. Megkerülhetetlen.

Történetéről több könyvemben írtam, legutóbb – A sajtó megszállásában – azt elevenítettem fel, hogyan vett részt Papp László pályafutásának megtörésében, akkor, amikor „hatalom”, illetve a „nép” nevében a tévében közölte, hogy nem neki való már a profi boksz.

Vitray ezt akkor tette meg, amikor Papp már a világbajnoki cím megszerzésére készült. De nem teljesíthette be a sorsát: fent máshogy döntöttek. Ugyanazok, akik 1977-ben engedélyezték a Puskás-féle anyagot.

Amely nagyon sokaknak – a fiataloknak – az első valódi Puskás-élménye volt. Ő lenne hát az a legenda, akiről az apánk, a nagyapánk vagy a szomszéd bácsi mesélt?

Ma már el sem tudjuk képzelni, hogy milyen hatalma volt a tévében egy Vitray Tamás-féle, méltán rettegett kis-nagyfőnöknek, és mivel a fél ország az állami tévét nézte (nem volt más), ezzel könnyedén vissza lehetett élni. Puskásra kétségtelenül „ráégett” ez a riport, a sajtóban (és az utcákon) évekig terjesztették róla ezeket a rágalmakat.

Jellemző a következő, már Puskás halála után, 2006-ban megjelent cikk:

„Néhány napja történt, hogy nyugodt hangú, választékosan beszélő, idősebb ember telefonált a sportnapilap szerkesztőségébe. Illedelmesen bemutatkozott, megmondta még a telefonszámát is, majd közölte, hogy nem érti, miért mond mindenki ilyen szépeket az elhunyt Öcsi bácsiról, hogyha egyszer katonaszökevény és disszidens. (És szerinte sok minden más is, de ezt hadd ne részletezzük.) Elenyésző ugyan azok száma, akik így gondolkodnak [szerintem nem volt elenyésző akkoriban], de kétségtelen: az 1956-tól igazából 1989-ig tartó mély hallgatás, azaz eleinte inkább üldözése a hatalom és a hatalmat hűségesen kiszolgáló sajtó által, sokakban ellenszenvet keltett Puskás Ferenc iránt.

Az egyik sportújságíró kolléga mesélte, hogy látta a Csak ülök és mesélek című műsorban készült Puskás-interjút, amelyből az derült ki, hogy egy léha, már magyarul sem nagyon beszélő, a 6–3-at elfelejtő figura volna. Ahogy mondta, e film láttán, a benne áhítottakat a kor szokásai szerint természetesen feltétel nélkül elfogadva kiábrándult az egykori idolból.

Később rádöbbent, butaság lenne Puskást egyszerűen hazaáruló disszidensként elkönyvelni, hiszen az igazság bizony nem éppen ideál volt – de tény, hogy számos emberben megmaradtak az akkori, igencsak kompromittáló emlékek.

Hogy a magyar sajtónak miért volt kötelező ilyen kegyetlenül elbánnia az egykori félistennel, az teljesen világos: éppen a legnépszerűbb magyar, a rendszer ünnepelt hőse (aki természetesen sok-sok kiváltságban részesült) tagadta meg az eszmét, és ezt a vezetők soha nem bocsátották meg neki.”

Tökéletes összefoglaló. Rendszerszerű, hogy ennek az anyagnak így kellett megjelennie. Ezt kell megérteni. Ha tényleg Vitray vágta, vágatta meg, akkor csak elvégezte a kötelességét, ahogyan Papp Lászlónak mondta:

„azért ha rám szólnak, én is katona vagyok”.

Igen. Vagyis az maradt. Ma is az. Védi a mundért, a ma már szinte „polgárinak” hazudott kései kádári korszakot, amelyben – és ebben Kepes András és más támogatott tévések, újságírók is a partnerei – szerinte nem volt cenzúra…

A Puskásról könyvet író Koltay Gábor – aki megrendezhette az István, a királyt is – így emlékezett a műsorra.

„Aztán egy nagyon régi Csak ülök és mesélek … című televíziós műsorban a műsorvezető, sejtelmes bevezető után, amelynek a lényege az volt, hogy a bálvány most omlik majd össze, felkonferálta a szenzációs riportot, amelyet (ezt jóval később tudtam meg) még aznap reggel hagytak jóvá. Puskás Ferenccel madridi otthonában beszélgettek, és Öcsi egy kérdésre válaszolva nem emlékezett az angol–magyar eredményére. Döbbenten ült a család a képernyő előtt. Közel húsz év után is határozottan ki kell jelentenem, hogy a bálvány nem omlott össze!

Egész egyszerűen azért, mert nem hittük el, hogy ez igaz lehet. Itt valami tévedés történt! Puskásnak emlékeznie kell az évszázad mérkőzésére! Emlékezett is, csak hát egy felvett nyersanyaggal sok mindent lehet kezdeni. Ezt a későbbiekben a riport operatőrétől tudtam meg, amikor még főiskolásként, egy forgatás kapcsán Miskolcra menet rákérdeztem az esetre, és megtudtam az igazságot. Bizony Puskásnak még ma is rosszul esik, hogy akkor meghurcolták.”

Sejtelmes bevezető, összeomló bálvány – jó lenne látni az eredeti anyagot.

Az egész Vitray–Puskás-ügy persze csak 1989-ben lett részleteiben ismert (ki merte volna korábban a nagy Vitrayt kritizálni, és ezzel elvágni a karrierjét?), amikor a Képes Sport elkezdte leközölni Koltay kéziratának néhány részletét.

Ekkor jelentkezett az akkoriban felemelkedő Gyárfás Tamás (partnere egy amerikai magyar bűnöző, Bodnár György), aki új hetilapjában, a botrányokra hajtó Sportplussz-ban (ennek szövevényes hátteréről első könyvemben írtam) megszólaltatta Koltayt és Vitrayt is. A cikkben a riporter Sugárt is idézték. Utóbbi így emlékezett:

„Elmondtam Guszti bácsinak [Sebesnek], hogy Puskás felháborodása jogos. Ami engem illet, én is elkövettem azt a hibát, hogy nem ellenőriztem a vágást. Egészében azonban ártatlan vagyok az ügyben…”.

Vitraynak – az átalakulás idején járunk, ekkor állt elő az egyik országos napilapban az „ÁVH-nak nemet mondó” bátor fiatalember narratívájával – ekkor már kapcsolnia kellett, be is hívta Koltayt a saját birodalmába, a Telesportba. Már csak azért is érdemes volt fiatalabb kollégájával leülnie, mert Koltay ekkor már ismert, befolyásos tévésnek, filmesnek számított, aki a hatalommal és a KISZ-KB-vel is igen szoros, jó viszonyt ápolt.

„Mi ott álltunk szemben egymással, Vitrayval. Nem volt semleges riporter, aki adta volna a szót egyiknek is, másiknak is, Vitray volt egyszemélyben az ügyész, a vizsgálóbíró.”

Érdekes kezdés, ezek után viszont arról írt Koltay, hogy Vitray nagyon is kedves volt, és ő – mármint a rendező – utólag nem is értette, miért is háborodott fel azon az anyagon. Érdekes az egész szöveg. Talán mégsem késett el az a békevágy?

Vitray mindenesetre Koltay szerint elmondta, hogy a Puskás-interjúhoz az egyik vezető elvtárs adta meg az engedélyt: „válaszából kiderült, Biszku Béla, aki akkor az ország második emberének számított, járult hozzá a bemutatásához.”

Ha ártatlan volt Vitray, ha nem (ügyeit, párthűségét ismerve utóbbi jóval valószínűbb), a legtöbb propagandista vette a lapot:

„Vitray ismét nyújtott egy torokszorító szenzációt a Csak ülök és mesélek közben a fiatalasszonyról, aki lábaival helyettesíteni tudja kezeit s egy igencsak helyénvaló mítosz-rombolást Puskás Ferencről, aki akcentussal beszéli nyelvünket, nem gondolkodik honvágyról, Chilében edzősködik, s már arra sem emlékszik, hogy mennyi volt az angol-magyar”

– írta például Hári Sándor (legalább nem Háry János) akkoriban.

A kívánt propaganda-üzenet átment.

Aztán, amikor Puskás Ferenc 1981-ben hazajött, az ismert újságírók, írók már rárepültek. Hiszen már nem volt veszélyes vele foglalkozni, a hatalom ráütötte „Öcsi bácsi” történetére a pecsétet. Ha valami túl sötét lett volna az emlékezésben, az egyszerűen nem jelenik meg.

Ott volt a zümmögő legyek között az a Moldova György is, aki az ex-katpolos gonosztevő, Kardos György embereként (lásd: A kultúra megszállását) az igazán kényes témákról is bátran írhatott a szocializmusban. Már ahogy. És már akit érintve. Kardos vezetőként pontosan tudta, hogy mi fér bele, s mi nem, úgy, hogy közben a Magvető talán a „legszabadabb”, legbátrabb kiadónak számított.

Mindenesetre Moldova kétségtelenül jól írt, az ország egyik legnépszerűbb szerzője, Kádárék megbízható, a munkáját pontosan végző szelepe volt. Csak akadt egy ügyes riválisa.

Hámori Tibor, a Puskás – legenda és valóság című könyv szerzője (kiadta a Sportpropaganda Vállalat, már 1982-ben) így emlékezett arra a jelenetre, amely Kispesten, az Aero-szállóban esett meg.

„Néhány percet beszélgettünk a szálloda halljában, elmondtam, mit szeretnék írni, ő udvariasan meghallgatott, majd közölte, az ajánlat váratlanul éri, ezt még meg kell beszélnie Szepesi Györggyel, valamint Moldova Györggyel, akinek már elígérkezett. Moldova egyébként szintén ott ült a szálloda halljában. Elköszöntem tőle és nem is találkoztunk már többet Budapesten.

Kezdett sürgetni az idő, nem kevésbé a kiadó, mikor leszek készen a könyvvel. Elkezdtem Puskást hajszolni Madridban. Végre elkaptam. Ő megint közölte velem, hogy Moldovának elígérkezett. Mondtam, a két írás nem keresztezi egymást, ez is más, az is más. Puskás ezt megértette és megígérte, hamarosan találkozunk.”

Az is kiderül, hogy Puskás miért állt szóba éppen Moldovával. A legendát a „barátai meggyőzték arról, hogy életrajzát csakis Moldova György írhatja meg, senki más. Ennek alapján megindultak a tárgyalások a labdarúgó és az író, a »finesz« két nagy magyar képviselője közt. Évekig elhúzódó tárgyalásaik végén [évekig elhúzódó? 1981-ben találkoztak Budapesten, Hámori könyve már 1982-ben megjelent] azonban arra kellett ébredniük, hogy valaki lekörözte őket. Egy budapesti sportújságíró, aki – mire az író és a hajdani »száguldó őrnagy« magához tért volna – az érdekeltek heves tiltakozása ellenére megjelentette a sztárról írott »monográfiáját«.”

Hogy mi köze volt ehhez Puskásnak? Nem sok. De Moldova – aki megszokhatta, hogy neki nem mondhatnak nemet – bosszút állt. A Puskás-ügy című könyvében megjelent az az írás, amelyben ezt az esetet taglalja.

„A szerző maga is írja, hogy nem sietett a Puskás-életrajzzal. Puskás nem mint irodalmi szempontból érdekes egyéniség foglalkoztatta, legföljebb mint egy újabb könyv-tömegsiker forrása. Következésképpen »frusztrációs felháborodása« sem irodalmi, hanem pőrén anyagi indítékú. És lássunk csodát: a finesz nem hajol meg a még nagyobb finesz előtt, ellenkezőleg, a magáénál nagyobbat erkölcstelennek minősíti.

Így fordulhatott elő, hogy e bevezető történetben a magyar sportújságírókat en bloc a »vamzer« (magyarul: besúgó) névvel illetik, s hogy a szemfülesebb (és a Hivatal által állítólag jobb szemmel nézett) riporterkolléga sem kap egy enyhén szólva kétes jelzőnél egyebet Moldovától. Tévedés ne essék: az írót ezen az elegánsnak éppen nem nevezhető harminc oldalon sem hagyja el humora, szatirizáló hajlama, szórakoztató stílusa. Legföljebb az ízlése.”

Moldova könyve 1984-ben jelent meg, és a sajtóban igen sokan megtámadták, leginkább azért, mert átverte hűséges olvasóit. A Hétfői Hírekben így írtak:

„Amikor kezünkbe vettük a nehezen megszerzett könyvecskét, rövid lapozgatás után »lehervadtunk«. Mert hogy a Puskás-sztori (pontosabban álsztori), amelyet már olvashattunk a Rakétában, mindössze 36 oldalt tesz ki. A többi: jórészt ugyancsak már korábban itt-ott megjelent tárca, novella, humoreszk… Így hát sokan füstölögnek majd: ezúttal a cseles tálalással bizony átverte őket a kiadó.”

Moldova is szerette a pénzt. Fércművében Puskás messze nem szimpatikus, Hámorival kapcsolatban – igen ügyesen, és persze gyáván – viszont nem maga ítélkezik, az igazán súlyos állítást beszélgetőpartnere mondja ki: „nem fogjuk hagyni, hogy valami vamzer elvigye előlünk.”

Vamzer. Tégla. Besúgó. Nem nagyon örülhetett Hámori ennek a „beszólásnak”. Mert tényleg az volt. Különben nagyon is ismert sportújságíró, eleinte a Népsportnak dolgozott, előbb külsősként, majd a hatvanas évek végétől belsősként. És előtte? A külkereskedelemben.

Hámorit a nyolcvanadik születésnapján – már 2011-ben így ünnepelte egyik munkatársa: „A többmázsányi újságcikk, a huszonöt riport- és interjúkötet, amelyekben világhírű színészek, zenészek, sportolók, írók szerepelnek, Sylvester Stallonétól, Muhammad Alin át Dürrenmattig, Pelétől Ella Fitzgeraldon keresztül Benny Goodmanig”.

Nagy nevek. Ezeket az interjúkat és könyveket a diktatúrában nem készíthette el akárki. Alival például Los Angelesben találkozott.

„Az interjúkötetek mellett írt több színpadi darabot (Kossuth-díjas színészek játszottak bűnügyi komédiájában), riportkönyvet elrabolt versenylóról, elrabolt focistáról, Rejtő Jenő életéről, alapított Pesti Riport címmel szórakoztató napilapot is, mely nem csupán különlegességeket, érdekességeket célzó írásaival, de már a reklámjával is meglepte az embereket” – Moldovához hasonló, igencsak támogatott szerző volt.

A sajtó megszállásában több olyan újságíróról (sportújságíróról) írtam, akik be voltak szervezve, esetleg meg voltak nyerve vagy társadalmi kapcsolatként segítették a diktatúrát.

A sztárriporter Hámori is ebbe a körbe tartozhatott. Sok-sok évvel ezelőtt nyilvánosságra hozott hatos kartonja szerint még a Mineralimpexnél szervezték be. Dossziéja szerint akkoriban az izraeli követségen volt bevetve.

„1971-ben átvette a kémelhárítás III/II-4 alosztálya, amely a közel-, és távol-keleti országok hírszerzésének elhárítását végezte, 1976-tól ide tartozott a cionizmus elleni elhárítás is.”

Aztán – ha minden igaz – a III/III.-nál folytatta.

Rendszerszerű, hogy ezzel a háttérrel éppen ő írhatott könyvet Puskásról, még Kardos kedvencét, Moldovát is megelőzve.

Aki látta az Aranycsapat című dokumentumfilmet, az biztosan emlékszik arra a Deák „Bucira”, aki végigdumálja a filmet Puskás Ferenc mellett. Aranycsapat a terror idején című könyvemben sem titkolom, hogy nagyon gyanús számomra ez a mindent megúszó, szabadon fecseghető ex-sportoló. S vajon ki szerezte „Buci” életregényét? Természetesen Hámori.

De felmerül egy másik kérdés. Vajon honnan sejtette Moldova György, hogy Hámori „vamzer” volt?

Talán barátja és mestere, Kardos György mondta el? Aki „leszerelése” után is tartotta a kapcsolatot a Céggel. (Lásd: A kultúra megszállása). És aki annak a Magvető Kiadónak a vezetője volt, amely így csak a már említett gyűjtemény-kötetet jelentethette meg a jóval nagyobb sikerrel és bevétellel kecsegtető életrajzi könyv helyett.