Rózsa György apja „amolyan politikai biztos” volt a Vörös Hadsereg mellett 

Rózsa György ma is népszerű, de az egykori tévécsillagot korábban gyakorlatilag mindenki ismerte. Kevesen tudják, hogy apja a Vörös Hadsereg „amolyan politikai biztosa”, majd a Pedagógusok Szakszervezetének fontos kádere volt. 

Időről-időre felmerül a kérdés: miért fontos, hogy kik voltak a ma is ismert rádiós- és tévé-csillagok szülei a kommunista, szocialista diktatúrában? Természetesen nem a felelősség miatt [hiszen senki sem tehet szülei, felmenői életéről, szerepéről], hanem a kapcsolatrendszer okán.

Azt tudjuk, hogy a hatvanas évektől számtalan egykori ÁVH-s, volt katpolos, egyéb erőszakszervezetes dolgozott a médiában, azon belül is a tévében, a rádióban.

Elég Radványi Dezsőt, Ipper Pált vagy Hárs Istvánt [ő a Rádió elnöke lett] említeni. De másoknak is volt ÁVH-s vagy komoly bolsevik/kommunista háttere, például Bárdos Andrásnak – nagyapja az államvédelem tisztje volt, apja is befolyásos káder – vagy éppen annak a Kepes Andrásnak, akinek apja a bolsevik mozgalom veteránja, a spanyol polgárháború szovjet irányítású brigádjának meghatározó tisztje volt. De nyilván a kádergyerekek között említhetjük Szilágyi Jánost, akinek ma már elfelejtett apja Rákosiék fontos háttérkádere volt pénzügyi vagy inkább pénzszerzési területen vagy azt a Juszt Lászlót, akinek apja miniszter-helyettes volt, ő maga pedig Szófiában tanult.

Mostani cikkem egyik főszereplője, Rózsa György leningrádi ösztöndíjas volt a Zsdanov Egyetemen, ahová – mondanom sem kell – nem vettek fel akárkit. De először édesapja pályafutására fókuszálunk. Első forrásunk a Néphadsereg propagandalapjának, az Igaz Szónak az egyik 1985-ös száma. A főszereplő a ma már jórészt ismeretlen Rózsa András:

„Szerettem mindig a színházak epizódistáit. Valahogy azokra az írókra emlékeztetnek, akik novelláikban néhány szóval más világok tájait villantják fel. […] Amikor ezt a megsárgult amatőr fotót a kezembe veszem, néha azt gondolom, hogy én is a történelem egyik epizódistája voltam 1945-ben – mondta kedves mosolyával, a deresedő fejű Rózsa András, miközben ezt az emlékezetes fényképet elém tette. 

Ez a fotó – mint kiderült – 40 évvel ezelőtt készült Pápán, amikor a Vörös Hadsereg oldalán hadba indult 1. magyar gyaloghadosztály visszatért Ausztriából. A középen álló Rózsa András – a népszerű tévériporter Rózsa György édesapja – derűs, barátságos és magabiztos. Az új haza, új hadseregébe önként jelentkező tiszttársaival együtt örökítették meg. Ekkor ő 25 éves hadnagyként, az 1. gyaloghadosztály nevelőtisztjeinek vezetőjeként, tízezer önkéntes politikai nevelőmunkáját irányította. 

– Mindössze fél évig voltam a hadosztály nevelőtisztje, de az epizódnyi idő nagyon fontos szakasz volt az életemben – mesélte Rózsa András. – Ekkor én már túl voltam a doni halálkanyar poklán. A sors különös ajándéka volt, hogy itt életem legnehezebb óráiban összetalálkoztam a bátyámmal. Közös elhatározással, együtt lettünk hadifoglyok, lábfagyásainkkal együtt ápoltak bennünket a davidovkai kórházban és 1944 nyarán mindketten a krasznogorszki antifasiszta iskola hallgatói lettünk. 

Rózsa András, az egykori tarpai kántortanító, bátyjával együtt ott, Krasznogorszkban döbbent rá arra, hogy Magyarországon milyen kártékony lélekmérgezés folyt az iskolákban, s ott érlelődött meg benne az az elhatározás, hogy ha eljön az idő, az új rend katonája lesz. Ez a várva várt nap 1945 tavaszán jött el Rózsa András számára. Görgényi Dániel őrnagy vezetésével február közepén a krasznogorszki antifasiszta iskola, most már világosabban látó hallgatói megérkeztek Debrecenbe, a felszabadított országrész fővárosába.”

Kicsit megakasztjuk az emlékezést: az említett Görgényi Dániel vezérőrnagyról ezt írja a lexikon: „A frontra vitték (1942), a harcok során megmaradt zászlóalj-társaival együtt átállt a szovjet csapatokhoz (1943. jan.). Krasznogorszkban antifasiszta isk.-t végzett, frontagitátorként tevékenykedett (1944. márc.-júl.)” 

De folytassuk a ’85-ös cikket: „– Miután megérkeztem Debrecenbe, az 1. őrzászlóaljhoz kaptam beosztást – folytatta Rózsa András. – Március első napjaiban a Mester utcai iskolában kijelölt körletünkben felkeresett bennünket Garasin Rudolf, a Vörös Hadsereg őrnagya, és közölte velünk, hogy partizánbevetésre nem kerül sor, arra a Vörös Hadsereg gyors előnyomulása miatt már nincs szükség.”

Újra „lábjegyzetelünk” – Garasin Rudolf a Vörös Hadsereg veteránja volt. A rendszerváltás előtt az ő nevét viselte a szombathelyi honvédlaktanya. Pályafutásáról ezt írják: „Garasin Rudolf 1895-ben Csáktornyán (ma: Čakovec –Horvátország) született. Polgári foglalkozását tekintve nyomdász volt. Az első világháború idején orosz hadifogságba esett. A polgárháborúban az egyik vörös huszárezred parancsnokaként harcolt. A háború után is Oroszországban (illetve a Szovjetunióban) maradt, ahol »nyomdák vezetőjeként« dolgozott. 1951-ben tért végleg haza, még abban az évben kinevezték az Igazságügy Minisztérium bűntetésvégrehajtó parancs­nokának. 1966-ban halt meg”.

Vissza a ’85-ös íráshoz:

„Néhány nap múlva hívattak bennünket a kommunista párt központjába, ahol régebbi kérésünket elfogadva, a központ megbízásából kezünkbe adták párttagsági könyvünket, s azt is közölték velünk, hogy az új demokratikus hadseregben komoly feladat vár ránk. Nevelőtisztek leszünk, amolyan politikai biztosok.”

Rózsa András az egy évvel korábban – tehát 1984-ben – megjelent „Nevelőmunka az 1. hadosztályban” című írásában [Honvédségi Szemle) a történet folytatását is leírta: 

„A hadosztálynál teljesített szolgálatom 1945. szeptember elsejével befejeződött, mert a Honvédelmi Minisztérium parancsa alapján Budapestre vezényeltek. Az akkor szerveződő HM »Világnézeti tanfolyam« segédtiszti beosztását kaptam. Űj feladatköröm ellátásában nagy hasznát vettem a hadosztálynál szerzett sok-sok tapasztalatnak.” A nyolcvanas években a lap leírása szerint „a Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetsége tagjaként az 1. hadosztály tagozata elnöki tisztét látja el.” 

Kevéssé köztudott, de a rendszerváltás [még a hervasztó általános helyzethez képest is] kevéssé „viselte meg” az erőszakszervezeteket, s a katonáságot talán a legkevésbé [főleg ami az ideológiai hozzáállást illeti]. Igen jellemző a következő emlékezés hangvétele: 

„Rózsa András volt az első nevelőtiszt, akit az új demokratikus hadsereg 1. hadosztályának önkéntes katonái közül megismertem. Tíz évvel ezelőtt egy bajtársi találkozón egymás mellé kerültünk s hamar észrevettem, hogy egykori katonatársai közül milyen sokan tisztelik, szeretik őt. Magával ragadó volt kedvessége, őszintessége, tréfálkozó kedve, s az is, ahogy beszélt fiáról, a már akkor is népszerű tévériporterről, Rózsa Györgyről. Nem titkolta, hogy nem született katonának, mindig pedagógus akart lenni, az új, demokratikus hadsereg születésekor mégis »átállt«, s az a fél esztendő maradandó nyomot hagyott az életében. Most, hogy újra találkoztam a hetvenhatodik évében járó, ma is fiatalos derűt sugárzó Rózsa András obsitos főhadnaggyal, arra kértem őt, idézze fel az »angyalbőrben« töltött időket”.

„Új demokratikus hadsereg” – így az emlékezés. 1995-ben járunk, forrás: a Magyar Honvéd. 

Az ármánykodó Rákosi Mátyás

„Sajnos, akkor már Rákosi Mátyásék ármánykodása miatt eldőlt, hogy nem áll fel a magyar légió. Így csak arra számíthattam, hogy partizánként fogok harcolni, vagy a majdan megalakuló demokratikus magyar hadsereg katonája leszek” – mesélte Rózsa a cikk szerzőjének. A korábbi „amolyan politikai biztos” ezután elmondta, hogy tulajdonképpen Nagy Imre veje fedezte fel. [Ez már a kilencvenes évek, ekkor már hivatalosan is Nagy Imre volt a „jó kommunista”, káros lett volna „Rákosi Mátyásék ármánykodásában” felhozni az ő szerepét]. […] Rózsa „ezután arról mesélt, hogy 1945 februárjában milyen kalandok után érkeztek meg Krasznogorszkból Debrecenbe, s itt milyen beosztása volt a Maléter Pál százados vezetésével felállt kormányőrségben, vagyis az 1. őrzászlóaljban. Őt Jánosi Ferenc őrnagy (aki ott, Debrecenben, vette el feleségül Nagy Imre leányát), a Honvédelmi Minisztérium nevelőosztályának vezetője, fedezte fel és 1945. április közepén már el is küldték Jászberénybe, az 1. gyaloghadosztály parancsnokságára a kulturális és nevelőosztály vezetőjének.” 

Érjük az üzenetet, Nagy Imre mellett egy másik reformkommunista, Maléter Pál is említésre került. Ennél most fontosabb, hogy miért is hagyta ott a nevelőtiszti feladatot. 

„Üzenetet kaptam, hogy a tardi iskolában már nagyon várnak, ráadásul 1945 nyarán meg is nősültem. A nevelőmunkát szerettem, de a katonáskodással és a vándorélettel nem tudtam megbarátkozni. Emlékszem, 1945. szeptember elsején Ilku Pállal együtt léptettek elő főhadnagynak, de én két hét múlva közöltem Jánosi Ferenccel, hogy szeretnék hazamenni tanítani. Ő akkor azzal marasztalt, hogy a hadseregben szép karrier vár rám, de én kitartottam elhatározásom mellett. Nyugdíjazásomig pedagógusként dolgoztam.”  

A Pedagógus Szakszervezet fontos kádere

Azért kár lenne ezzel a szerény mondattal túllépni az agitátori, „pedagógusi” pályafutásán. A Pedagógusok Lapja 1971-ben nagy interjút készített Rózsa Andrással, amelyben így mutatták be: 

„A felszabadulás után Szadán igazgató, s innen kerül a Művelődésügyi Minisztériumba, ahol 1948-tól 60-ig dolgozik különféle munkaterületeken. Közben pedagógiai szakos középiskolai oklevelet is szerez. Tizenkét esztendei minisztériumi munka után visszakívánkozik az iskolába. Saját kérésére a kaposvári tanítóképző intézetbe helyezik igazgatóhelyettesnek, öt év múltán pedig már a szakszervezeti mozgalomban találjuk a Somogy megyei bizottság titkáraként. Néhány esztendő, és újra a tanügyigazgatásban tevékenykedik, Budapest VII. kerületének oktatási osztályát vezeti. A szakszervezet IX. kongresszusán beválasztják a központi vezetőségbe és az elnökségbe, s megbízzák a központi vezetőség szervezési és köznevelési osztályának vezetésével.”

Eszerint a főhadnagy [a proletárdiktatúra szabályai szerint mindenféle szakmai végzettség nélkül] rögtön igazgató lett, aztán a minisztériumban dolgozott, majd egy rövid kitérő után jött a ma is aktív Pedagógusok Szakszervezete. Onnan már nemigen mozdult, a Pedagógusok Lapja 2010-es nekrológjában ezt írta: 

„1966-ban megválasztották a Pedagógusok Szakszervezete Somogy Megyei Bizottsága titkárának. Ebben a munkakörben sokat és eredményesen fáradozott pályatársai, az oktatásügyi dolgozók élet- és munkakörülményeinek javításáért. 1968-ban visszakerült Budapestre, mivel felkérték a VII. kerületi tanács oktatási osztálya vezetőjének. Ezen a területen jól tudta kamatoztatni addig megszerzett, sokirányú tapasztalatait.

A 70-es évei elején innen vezetett útja szakszervezetünk központjába, ahol 1979-ig, nyugdíjba vonulásáig a Központi Vezetőség szervezési és káderosztályának volt a vezetője.”

Ez a múlt azért jó ajánlólevél lehetett a Szovjetunióban is. Ezt ismerve nem meglepő, hogy fia, Rózsa György Leningrádban, a Zsdanov Egyetemen tanulhatott ösztöndíjasként. Főleg miután amúgy is orosz-szakos volt az ELTE-n.  

„Vitatott egyéniség” – „kádergyerek voltál?”

A Néphadsereg 1989-ben az akkor már ismert Rózsa Györggyel is nagy interjút készített. Ennek felvezetése nyilván nem szándékoltan, de csípős, kritikus hangvételű volt: „Rózsa Györgyöt, a televízió Idesüss című gyermekműsorának egykori osztályfőnökét ma már minden televíziónéző jól is­meri – fogalmaztak. – Vitatott egyéniség: egyesek fanyalognak, ha látják, de nagyon sokan rajonganak érte. Egy azonban biztos: a személye senkinek sem közömbös.”

Önmagában is érdekes szöveg, ez a fajta nyíltság és célozgatás nem igazán megszokott az úgy nevezett „baráti interjúknál” [amikor a népszerűsítés, nem a kritika vagy a lejáratás a cél]. „Vitatott egyéniség”, „egyesek fanyalognak” – sokatmondó megjegyzések, de lépjünk túl ezen. Természetes, hogy a Néphadseregben Rózsát az apjáról is kérdezték: 

„Gyermekkoromban sokat mesélt má­sodik világháborús megpróbáltatásairól. Tarta­lékos tisztként a bátyjával együtt egészen a doni halálkanyarig hajtották, ott estek fogságba. Ké­sőbb a krasznogorszki antifasiszta iskolára ke­rültek, ahonnét apám 1944 végén jött haza, s az Ideiglenes Kormány védelmét biztosító 1. őrzászlóalj egyik tisztje lett. Ezt követően ve­zényelték Jászberénybe, ahol az új, demokra­tikus hadsereg 1. hadosztályának megalakításá­ban, mint a nevelőosztály vezetője tevékenyke­dett. 1945 tavaszán indultak Ausztriába, eljutot­tak egészen Linzig, amikor végre beköszöntött a béke. Hazatérte után egy ideig még katonás­kodott, de amikor arra kérték, végezze el a törzstiszti iskolát, a hivatásáért lelkesedő peda­gógus győzött: először falusi tanító volt [igazgató…], később a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban dolgozott.”

1989-ben járunk, a riporter csak rákérdezett a nyilvánvalóra: Rózsa György felívelő pályafutásában nem lehetett-e szerepe a családi háttérnek. 

„Ha szigorúan vesszük, ön mégiscsak ká­dergyerek volt, hiszen édesapja később a Peda­gógusok Szakszervezete Központi Vezetőségének osztályvezetőjeként tevékenykedett. Nem segí­tett ez a televízióhoz való bejutásnál vagy pél­dául az egyetemi felvételinél?”

[„Ha szigorúan vesszük”]. 

„Amikor felvételiztem, apám éppen Kapos­váron volt általános iskolai igazgatóhelyettes, és ettől bizony az egyetemen nemigen estek hasra. [Az egykor a Vörös Hadsereg mellett tevékenykedő „amolyan politikai biztostól” talán inkább, de Kaposvárra is a Minisztérium után került.] A televízióban már az egyetem előtt el­ kezdtem dolgozni, ha jól emlékszem mint felvételvezető-gyakornok. Később egyetemi hallga­tóként az iskolatelevíziónál »külsőztem«, ami azt jelentette, hogy fordítottam oroszból, len­gyelből, voltam ügyelő, asszisztens, segédszer­kesztő, egyszóval mindent elvállaltam, csakhogy a tévé közelében lehessek. Végül is a gyer­mekosztályra kerültem, amiben nem kis szere­pe volt Pápai Lajosnak, az akkori főnöknek. Ki­lenc boldog évet töltöttem a tévé gyermekosz­tályán.

– Ezt követően viszont az egyik legnépsze­rűbb vetélkedőt vehette át a televízió egyik legtapasztaltabb egyéniségétől, Vitray Tamás­tól.

— Mielőtt átkerültem volna a szórakoztató osztályra, két évig járhattam Vitray Tamás ri­porterstúdiójába. Ügy gondolom, ezt annak kö­szönhettem, hogy látta néhány műsoromat, sőt a Focisulinak, amit jómagam szerkesztettem, ő volt a műsorvezetője.” 

A katonai szál talán itt is segíthetett. Vitray Neufeld Tamás néven a Néphadsereg agitpropos tisztje volt. Ezt ebben az írásomban részletesen is kifejtettem. Vitraynak nyilván nem lehettek rossz érzései amiatt, hogy éppen egy korábbi elvtársa fiának adhatta át a stafétát.

De miért nem lett párttag Rózsa György? Ezt is megtudtuk, mivel a Néphadsereg szerzője „lassan kapcsolt”, és még 1989 elején is erről érdeklődött:

„– Úgy tudom, még egyetemista korában is ifivezető volt, ennek ellenére nem tagja az MSZMP-nek. Miért?

– Nagyon szerettem az úttörőkkel foglalkozni. Csillebérc meg egyenesen a második otthonom volt. Látja, oda volt protekcióm, ugyanis a pa­pámnak jó barátja volt az akkori igazgató. Né­hány évvel ezelőtt, 1982-ben jelentkeztem a pártba, amire azt a választ kaptam a főosztály akkori párttitkárótól és néhány vezetőségi tag­tól, hogy még nem ismernek eléggé ahhoz — akkor már tizenegy éve dolgoztam a televíziónál —, hogy meg tudják ítélni, alkalmas vagyok-e a tagságra. Várjunk egy évet — mondták. Vártam is, de nem történt semmi. Azóta várakozó állás­ pontra helyezkedtem.”

A cikk szerint 1989-ben még mindig erre várt. Ha igaz, Rózsa György is elég lassan kapcsolt. De azért lehettek tabutémák is: bár Rózsa György kitért a tanulmányaira [az „egyetemen nemigen estek hasra” apja akkori posztjától, befolyásától], valamiért Leningrád és az említett ösztöndíj nem került szóba. Pedig érdekes intézmény volt.

Folytatjuk.