Költő, Homérosz műveinek fordítója – és politikai tiszt. Egészen pontosan: őrnagy. Devecseri Gábor nem kommunistának indult, de „még időben” váltott. Csak ezt alig-alig tudja róla valaki.
Devecseri Gábor nevét sok-sok iskolás átkozta az elmúlt évtizedek során, de természetesen nem a múltja miatt. Közismert, hogy ő fordította le Homérosz alapműveit, előbb az Odüsszeiát (1947), aztán az Iliászt (1952). Ezeket pedig – legalábbis a mi időnkben [de öregesen hangzik] – bizony ki kellett olvasni. Kellett – mert már a kilencvenes években sem volt egyszerű értelmeznünk ezeket a szövegeket – ami persze nem Devecseri vagy Homérosz „hibája”.
Jóval kevesebben tudják, hogy Devecseri Gábor a két fordítás között megjelentetett egy harmadik művet, az Önkéntes határőr című elbeszélő költeményt. Egészen pontosan 1951-ben, a Rákosi-diktatúra kellős közepén. Devecseri őrnagyként.
„A szerző ebben az időben a Magyar Néphadsereg őrnagyaként »szolgált«, és rendkívüli módon élvezte, hogy katonai egyenruhájával feltűnést kelthet — jóllehet nem volt kifejezetten katonás alkat. Inkább »kaméleon-szerű«, kiváló alkalmazkodóképességű, mozgékony intellektusú, ugyanakkor befolyásolható személyként jellemezhető, aki képes bármikor – és nem egyszer gyanúsan ellentétes ügyekért – lelkesedni. Devecseri emberként és alkotóként is szívesen bújt »maszkok mögé« – éppúgy, mint példaképe, Odüsszeusz” – írta róla Payer Imre remek írásában [Irodalmi magazin, 2018.] –. A fegyelmezett és szorgalmas fiú polgári családban nőtt fel, szülei baráti társaságához a Nyugat folyóirat nagy alakjai, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Somlyó Zoltán tartoztak, édesanyja műfordító volt. A fiatalember követte a családi hagyományt. Kamaszként jelentette meg első verseskötetét (Karinthy Gáborral közösen), amelyhez Somlyó Zoltán írt előszót. Később, a Pázmány Péter Egyetem görög-latin szakán tagja lett a világhírű ókortudós és vallástörténész Kerényi Károly által szervezett Stemma körnek, amely a legrangosabb nemzetközi humanista áramlatokhoz kapcsolódott. Tanulmányai befejezése után felsőfokú intézményekben tanított (a Bölcsészettudományi Kar görög tanszékén irodalomtörténetet, a Színművészeti Akadémián művészettörténetet).
Sokáig úgy tűnt, Devecserit nem foglalkoztatják különösebben a közélet történései, így komoly meglepetést keltett 1948-ban végrehajtott radikális világnézeti fordulata, »megtérése« a kommunista mozgalomhoz.
Falcsik Mari találó szavai szerint: »Devecseri volt a sztálinista magyar irodalom dandyje. Cinikus életfelfogással van dolgunk, igazi túlélővel, aki képes élvezni ezt a skrupulusokon-túl-életet [sic!] is. A harmincas évei elején járó irodalmár épp megérett a nagy szerepre, amikor az Aero presszóban baráti biztatásra írt »bravúros kis versét«, a Terv címűt beküldi a kommunista párt lapjához, a Szabad Néphez, és az boldogan le is hozza. Devecseri bejelenti, hogy ő ezentúl már ebben hisz, belép a Pártba.« S a világnézeti váltás Devecseri Gábor karrierjét is érintette: a költő otthagyta korábbi, a korszak eszmeiségétől kevéssé átitatott munkahelyeit, és a kommunista szellemű Honvéd Katonai Akadémia irodalomtanára lett – előbb őrnagyi, majd alezredesi rangban.”
De miről is szólt, miért is készült el az Önkéntes határőr?
„Az a filológiai adat, hogy az Önkéntes határőr, Devecseri új, sztálinista korszakának emblematikus darabja éppen 1951-ben jelent meg, egyben hangsúlyosan politikai is, és a mű értelmezését jelentősen befolyásolja – folytatódik a fenti cikk. – Az elbeszélő költemény történelmi hátteréről megemlítendő, hogy világpolitikai vonatkozása is van. Josip Broz Tito, Jugoszlávia elnöke 1948-ban a kommunista vezetők közül elsőként utasította el a Sztálinhoz való lojalitást. A szovjet birodalomhoz tartozó országokban perek indultak a »titóisták« ellen, nálunk Rajk László, egykori belügyminiszter ellen is. Devecseri könyve – nem poétikai értelemben – inkább a Rajk-perre rímel. A válság majdnem fegyveres összetűzésig fajult. […]
Már a mű létrejöttének körülményei is jelzik, mennyire áthatotta a sematizmus a kor irodalmát. Devecseri elbeszélő költeményének hivatalos történetét valószínűleg mint ÁVH-s leiratot kaphatta meg, s ebből minden nehézség nélkül »kanyaríthatott művet«. Könyvének címválasztása – Önkéntes határőr – is az önkéntes rendőr kifejezésre utalhat, csak még inkább fegyelmező célzattal.
Az elbeszélő költemény főhőse egy 16 éves kamaszlány, Gajdács Erzsébet, aki az egyenruhások kezére ad egy Jugoszláviából átszökött kémgyanús határsértőt, miközben annak társát is elfogják. Az örömünnep fénypontjaként pedig Gajdács Erzsi belép a kommunista ifjúsági szervezetbe, a DISZ-be.”
Fotó: Fortepan, ad:: Bojár Sándor
HARCBAN TITÓVAL
Ez volt az az időszak, amikor számos írástudó kétségtelenül elaljasodott. Ki érdekből, ki azért, mert úgy vélte, csak így élheti túl. Faludy György költő a Népszavában – miközben szociáldemokrata barátait már sorban letartóztatták, így nyilván egyfajta félelemből – előbb Mindszenty József bíborost pocskondiázta, majd a kommunista belügyminiszter Rajk László letartóztatását ünnepelte. 1949 szeptemberében hosszú verset publikált a napilapban:
„S amíg vetkezték leplüket
nyugodtabb lettem s hűvösebb,
de száz fényéven átrepült,
mit éreztem, a gyűlölet,
s hörögtem: áradó jövőnk
útján nem állhat senki meg,
bérgyilkosok, kísértetek,
festett orcák, üvegszemek,
a tőke mérges üstjein,
pácolt nyolc pudvás múmia:
ha száz élet volt éltetek
holnapra el kell múlnia!”
Rajk Lászlót – a kommunista diktatúra egyik építőmesterét – egy hónappal később kivégezték. De mások is kivették a részüket a Rajkék, illetve Titóék elleni küzdelemből. Például a későbbi Paul Lendvai, azaz Lendvai Pál. Ő az ÁVH vagy zöld ÁVH agitpropos tisztjeként. Ezt onnan tudjuk, hogy 1953-ban ő is a „rossz oldalra” került a kommunisták belső harcában, előbb letartóztatták, majd rövid időre Kistarcsára internálták. Elfogásának oka egy feljelentés lehetett, amely Lendvai szerint egyik kollégájától, Vajda Pétertől „származott”. Vajda is az ÁVH agitproposa volt, a rendszerváltoztatás előtt és után is komoly karriert futott be. ’90 után is a Népszabadságnál dolgozott, majd a Gyurcsány-kormány alatt a Nemzetbiztonsági Hivatal szóvivője lett. A kétezres években éppen Paul Lendvai buktatta le, saját szerepét elhallgatva.
Lendvai ’53-as letartóztatásával kapcsolatban is van egy érdekes forrás, saját apjának levele, amelyet fia kiszabadítása miatt írt. A szövegben hosszan felsorolja Lendvai Pál kommunista érdemeit, amelyeket valószínűleg figyelembe is vettek, hiszen nagyon hamar kiengedték. A jelenből visszatekintve viszont felér egy vádirattal:
„Fiam újságíró, aki a MAGYAR TÁVIRATI IRODA turnusvezető szerkesztője volt fenti bevonulásáig. Mint aktív katona sem tette le a tollat, a HAZÁÉRT című ÁVÉH lap belső munkatársa volt, ezalatt írta és jelent meg: a SZABAD FÖLD téli esték füzetei sorozatában a 3. számú brosúrája: Tito a magyar nép ellensége cím alatt. […] Mióta ismét Bpesten tartózkodott állandó munkatársa volt a SZABAD NÉP-nek, kizárólag külpolitikai cikkeket írt – így 1953. január 14-i számban »A monopoltőkések kormánya« című cikke saját névaláírásával, majd a 1953. január 18-i számban névtelenül »A békés és szabad országok elleni aknamunka amerikai szervezői« címmel. Még 1953. január 23-án este 8-kor a Kossuth Rádióban az ő külpolitikai kommentárját olvasták fel. Előállítása a IV. Kígyó utca 4–6. V. em. alól történt felesége lakásáról, ahol 5 napi szabadságát töltötte […] Lendvai Pál meggyőződéses kommunista, szívvel-lélekkel dolgozott a népi demokrácia érdekeiért és sikereiért, határozott meggyőződésem, hogy őt semmiféle bűn nem terhelheti, ő gyanúsított nem lehet, még gondolatban sem vétett szilárd és tántoríthatatlan hite ellen.”
A fiatal Lendvai Pál ötvenhat után a jelentések szerint még részt vett a forradalmat és szabadságharcot lejárató Fehér könyvek szerkesztésében, majd Ausztriába távozott. Ma még nem tudjuk, hogy küldték-e, esetleg magától döntött a „disszidálás” mellett. Az tény, hogy az állambiztonság társadalmi kapcsolatként kezelte és sokat tett a Magyar Népköztársaság nyugati elfogadtatásáért.
RÉVAI ZEUSZKÉNT MENNYDÖRÖG
A kitérő után térjünk vissza Devecserihez. A költő 1948-ban került a Néphadsereg Petőfi Akadémiájára, amelyre később így emlékezett [Élet és Irodalom, 1971]: „A koalíciós időben [nagy csúsztatás, ez már csak papíron volt koalíciós idő] a Petőfi Akadémián tanítottam. Többször is megesett, hogy késve érkeztem, és – mint a doktorrá avatáskor – csak épp felzárkózni tudtam az udvarban tömbben állókhoz, akik épp honvédesküt tettek. Azért többször, mert akkoriban – ahogyan a pártharcok folytak – néha hetenként is módosítottak az eskü szövegén, és olyankor mindig új eskü következett.
De igazi nagy késésem a Révai József vezette értekezleten volt: összehívtak minket, egynéhány írót az ő szobájába. Fél órát, ha nem többet késtem. De fél perc késés Révainál általában azt hozta magával, hogy a kistermetű, sovány Révai Zeuszként mennydörög, az illető kizáratik a világegyetemből. És nem marad a bőrében. Én habozás nélkül besétáltam, sőt, mikor láttam, hogy csak mellette van egy üres szék, leültem. Köszöntem, visszaköszönt, folytatta a beszédét.
A titkárnő azt még el tudta volna képzelni, hogy valaki egy percet késik, és azt már be sem engedi, de hogy valaki fél órával később lép be, arról csak azt gondolhatta, hogy így beszélték meg Révaival. És Révai maga is azt gondolhatta, amikor odamentem és leültem, hogy titkárnőjének előre jeleztem később jövetelemet, csak azt nem mondta meg neki.
Egyébként szentségtörésnek tartotta volna az én odatelepedésemet. Az értekezlet során valaki Homéroszt említette. Révai hirtelen felém fordította a fejét, nem mint valami madár, hanem mint ragadozó, amelyik hirtelen észreveszi az áldozatát, és megkérdezte: – Mondja, miért kellett azt lefordítani? Az én tanárom, Kemenes-Kempf, nagyon tisztességesen lefordította. – Azért, Révai elvtárs – feleltem –, mert néhány évtized alatt nemcsak a jó, hanem a közepes művek is elavulnak. […] Révai megenyhült, és ezt mondta: – No jó, fordítsa csak nyugodtan.
Én persze nem nyugodtan fordítottam tovább, hanem nyugtalanul, annak érdekében figyelve és munkálkodva, nehogy az én fordításom is középszerű legyen. S még valamit a pontatlanságról. Nógrádi Sándor, amikor politikai főcsoportfőnök volt, több főtisztet értekezletre hívott össze. Tíz percet késtem, és az volt a szerencsém, hogy Nógrádi még nem engedte szobájába a társaságot, nem azért, mintha azt gondolta volna, hogy van egy is, aki még nincs jelen, hanem mert valami külön dolga volt még a szobájában. Az egyik ezredes – Hídvégi – így szólt hozzám: – Ez rémes! Hát mi lenne, ha te a versmértékeidben ilyen pontatlan volnál, mint az életben? Akkor egyetlen verssort sem engednél ki a kezedből. Teljesen igaza volt. De ebből is látszott, hogy a Nagy Természet engem inkább költőnek jelölt, mint katonának.”
Szembenézés helyett inkább elkenést látunk. Devecseri politikai tiszt volt abban az időszakban, amikor sorra következtek a kivégzésekkel zárult koncepciós ügyek. A költő konkrétan a „Petőfi Politikai Tisztképző irodalmi tanszékének vezetője” volt, az Akadémia vezetője így emlékezett vissza a kezdetre [Hadtörténelmi Közlemények, 1978.]:
„1948 nyarán Révész Géza elvtárs közölte velem, hogy a párt javaslatára Veres Péter honvédelmi miniszter engem bízott meg a Petőfi Nevelőtiszti Akadémia parancsnoki teendőinek ellátásával. Nagyon örültem a megtisztelő feladatnak, ami azonban nem azt jelentette, hogy megyek és átveszem az új intézmény vezetését, hanem azt, hogy magamnak kellett biztosítanom az épületet, a munkatársakat, sőt az oktatás anyagát is. A Petőfi Akadémia elhelyezésére legalkalmasabbnak a régi Bolyai Akadémia hűvösvölgyi épülete mutatkozott. Ezt azonban akkor a Mezőgazdasági Egyetem és a Nemzeti Parasztpárt foglalta el.
Beleznay István vezérkari ezredes, akinek feladata volt az épület visszaszerzése, húzódozott attól (Veres Péter a Parasztpárt elnöke is volt), hogy a miniszternek felvesse az épület átadását a Petőfi Akadémia számára. Mivel megtudtam, hogy többszöri elhalasztás után végre Minisztertanács elé került az Akadémia ügye, elhatároztam, felhívom Veres Pétert. Szabályosan bejelentkeztem, majd kértem, hogy támogassa kérésünket. A miniszter jól ismerte a nevelőtiszti intézményt, a rövidített nevelőtiszti tanfolyamon többször is kint járt, ő adta át a diplomákat a végzős hallgatóknak. Kérésemre vontatottan »majd meglátjuk«-kal válaszolt. Erre fejembe szállt a vér, megfeledkeztem alárendeltségemről és eléggé szemtelenül mondtam: »kérem a miniszter bajtársat, hogy álljon ki a honvédség érdekeiért is.« Veres Pétert váratlanul érte indulatos kifakadásom, akkorát fújt a telefonba, hogy a huzal másik végén majd elrepültem.
A Minisztertanács nekünk ítélte az Akadémiát. A mezőgazdászok minden huzavona nélkül kiköltöztek, a parasztpárti funkcionáriusokat azonban már nehezebb volt kitelepíteni. Nos, épületünk, már volt, de hiányoztak a tanárok. Kértem Révész elvtársat, hogy segítsen. Kérésemre kérdéssel válaszolt: »nem ismer egyetlen alkalmas elvtársat sem?« Törtem a fejem, végül eszembe jutott egy elvtársnak a neve, akivel együtt voltam a krasznogorszki antifasiszta iskolán. Úgy gondoltam, ő alkalmas lesz az Akadémián, mire Révész elvtárs azonnal felírta a nevét. Megkérdeztem persze, hogy miért teszi, mire azt válaszolta, hogy erre az elvtársra neki lesz szüksége, mi pedig neveljünk ki magunknak munkatársakat, hiszen nevelőtiszti akadémia vagyunk.
Egy-két elvtársat adott a pártközpont, de így sem volt meg az oktatók kellő létszáma, a helyeket csak nehezen tudtuk betölteni. Az ideológiai tárgyak oktatóinak zöme a volt nevelőtiszti tanfolyam jól bevált előadóiból tevődött össze; a hozzájuk újonnan csatlakozókból két nevet szeretnék kiemelni: Imre Istvánt, a Kossuth-díjas festőt és Devecseri Gábort, az ismert költőt és műfordítót, aki remek előadó is volt és aki az Akadémia megnyitására felejthetetlen költeménnyel lepett meg bennünket.”
PETŐFI, A “POLITIKAI TISZT”
Ennek – a versnek – felidézésétől most megkímélném az olvasót. Az már érdekesebb, hogy Devecseri akkori meglátása szerint már Petőfi Sándor is politikai tiszt volt. „hatalmas méretű előadóteremben akadémikusok ülnek. Politikai tiszt jelöltek. Irodalomóra lesz, Petőfi Sándor élete, költészete a tárgy. Az emelvényen Ottó István ezredes és a tanár, Devecseri Gábor őrnagy. Ottó István ezredes rövid beszéddel megnyitja az előadást, aztán több mint száz ceruza siklik a papíron: a magyarság forradalmi költőjével ismerkednek a néphadsereg jövendő tisztjei. Devecseri Gábor beszél, s szavai közben sűrűn megnyilatkozik, hogy a gyárak műhelyeiből, falvak földjeiről jött fiataloknak utolsó betetéző felvilágosítás ez az előadás, mert tulajdonképpen már jól kinyílt szemük s az igazi, hamisítatlan Petőfit látják. […]
Végezetül az előadó megemlékezett arról, hogy a közelmúltban az amerikai rádió megszokottan hitvány, silány piszkolódásai során említést tett az Akadémiáról, azt hangoztatta a többi között, hogy Petőfit sérelem érte azzal, hogy nevét egy politikai tisztképző akadémia kapta. – Mi, a Petőfi Akadémiának, a névadó költőre büszke katonái, tudjuk, hogy Petőfit akkor érte újra és újra a legnagyobb sérelem, mikor a reakció Magyarországában kerek egy évszázadon át szemérmetlenül ferdítették és hamisították. Azt is mondották, hogy Petőfi Bemnek hadsegéde volt és nem politikai tisztje. Nagyon jól tudjuk, hogy nem véletlen, hogy Petőfi éppen Bemnek, a legkövetkezetesebben forradalmi tábornoknak volt hadsegéde és nyugodtan mondhatjuk, hogy ugyanakkor az egész hazának igenis politikai tisztje volt, mert minden megalkuvóval, hátrálóval szembefordulva, ugyanazt a harcra serkentő és öntudatosító szerepet töltötte be az egész hazában, mint ma csapatán belül a politikai tiszt.”
A propagandának viszont szüksége volt egy új irodalmi lapra. Ez lett a Szabad Hazánkért, amelynek Devecseri őrnagy – vagy akkor már alezredes – lett a főszerkesztője. És a szerzők? „Illés Béla, Bóka László, Devecseri Gábor, Aczél Tamás, Kónya Lajos, Méray Tibor, Fehér Klára, Urbán Ernő, Palotai Boris, Karinthy Ferenc, Nagy Sándor, Kuczka Péter, Füsi József, Rideg Sándor és mások […]”.
Folytatása következik.
