„A Zsiga menne, de a Széchenyi nem ereszti”

„A Zsiga menne, de a Széchenyi nem ereszti” – Gondolatok hazafiságról, patriotizmusról egy ismert és talán nem is igaz anekdota nyomában. 

Ha egy rendszerben módszeresen lebontják a testünket, majd a lelkünket, jégvágóval leszilánkozva róla mindent, ami a hazánkhoz, a múltunkhoz, a hitünkhöz köt, akkor kell igazán belekapaszkodnunk abba, ami megmaradt. Liánokként lógtak körülöttünk azok a történetek, amelyeket megragadva még a víz, a mocsár felett lebeghettünk egy darabig. Olyan, akár csak pármondatos anekdoták, amelyek a nálunknál nagyobb emberek felemelő tetteiről vagy szavairól szóltak.

Ha belenéztünk a szétvert házak és életek padlóján heverő apró, éles tükörszilánkokba, a hősök mellett és mögött saját régi, megtörés előtti arcunkat is felfedezhettük. Sőt, volt, hogy a két arcél egyszer csak összemosódott, eggyé vált. Ekkor pár pillanatig újra képesek voltunk lélegezni, egy kicsit kihúztuk a hátunkat, vádló, izzó tekintetünket a hatalom szívébe fúrva. Ilyenkor újra jó volt embernek, magyarnak lenni. Mintha az örök másnaposság terhét és nyomasztó zümmögését pár pillanatra megtörte volna a régi, teljességében soha nem volt tisztaság. 

Anekdoták, történetek, mítoszok. Az ellenállás formái. Amikor Latinovits Zoltán a szemébe mondta az igazságot Komlós Jánosnak, vagy amikor Széchenyi Zsigmond azt válaszolta Kádárnak: a Zsiga menne, de a Széchenyi marad!

Valamelyest mindegy, hogy igazak vagy sem, mert nem csak róluk, hanem rólunk szólnak. Hogy a legsötétebb órákban is terjesztettük, suttogtuk, hittük ezeket, erőt adtak, gyógyítottak a reménytelen napokban, akár a Mátyás királyról szóló mesék, hogy lesz még igazság, lesz még igazságunk, és egyszer majd minden a helyére kerül. Hogy ki kell tartanunk. Hogy meg kell maradnunk.

És akár a keleti tanok felé kacsintva megértenünk, hogy nem a cél, hanem az út a lényeg. Hogy higgyünk benne, haladjunk rajta, keresztünk alatt görnyedve, személyes passiónk közben a hőseinkre tekintve, jobbra-balra pillantva, akik biztatóan visszanéznek ránk. Nem szólnak, csak néznek. S megerősítenek, akár a Nap. 

A Napba nézve, hunyorogva, felsejlik előttünk Széchenyi Zsigmond alakja. A vadász, az író, a mindent elbíró. Aki maradt. Értünk is. Körbeveszik a legendák, a közös emlékezet csöndes, alig hallható szellemei.

S most jönnek az egymást követő jelenetek, a függöny felszalad, s Széchenyi az összes történetben kicsit más. Persze azért ugyanaz. A lényegét tekintve: egy. 

Első jelenet: a „Zsiga menne, de Széchenyi marad!”

A „gyerekek otthon újra felvetik, hogy miért nem megyünk Amerikába. Gróf Széchenyi Zsigmond mondása jut eszembe, s azt mesélem el nekik. A szintén X- es sorstársunk éppen hajtó volt a kormányvadászaton, amikor bemutatták a híres vadászt Kádárnak, aki meghívta egy későbbi beszélgetésre. A diktátor akkor felajánlotta az elnyomott embernek, hogy menjen ki nyugatra a rokonaihoz, megmaradt javaihoz. A nagy ember elmerengett s csak annyit mondott, hogy a Zsiga menne, de Széchenyi marad! [Részlet Bán István az X-es című regényéből] – és bekacsint a „jó Kádár” legendája.

Második jelenet: „A Zsiga az menne, de a Széchenyi nem engedi”

„A forradalmat itt éltem meg, ebben a házban. A házban lakó párttagok mind elmenekültek Nyugatra. A környéken mindenki csodálkozott, hogy hogy lehetséges az, hogy ilyen emberek elmentek, ezzel szemben én maradtam. Erre csak azt tudom felelni, amit az unokahúgom révén rokonom, Széchenyi Zsigmond mondott, mikor megkérdezte tőle egy újságíró, hogy nem gondolt soha, arra, hogy elhagyja az országot, hiszen jómódú és rendkívül befolyásos arisztokrata rokonai élnek külföldön. Széchenyi azt felelte, hogy a Zsiga az menne, de a Széchenyi nem engedi.” (Hertelendy László emlékezése] – itt már újságíró kérdezi.

Harmadik jelenet: „A Zsiga az menne boldogan, de a Széchenyi nem hajlandó”

„Wesselényi így válaszolt: –  Éppen tegnap hallottam, hogy valaki ugyanezt a kérdést tette föl Széchenyi Zsigának. Széchenyi így válaszolt: a Zsiga az menne boldogan, de a Széchenyi nem hajlandó elhagyni az országát. Nos, a Wesselényiek sem hitványabbak.”

[Egri György újságíró idézte kollégájától, a sokáig újságíróként dolgozó Wesselényi Miklóstól] – itt már hallották.

Negyedik jelenet: „A Zsiga menne, de a Széchenyi nem ereszti.”

„1951-ben azonban kitelepítették. Amikor ismét Pestre került, barátai sokszor kérdezték tőle, hogy miért maradt végül is itthon. Bölcs mosollyal válaszolta: »A Zsiga menne, de a Széchenyi nem ereszti.«” [Cikk a Népszabadságban [!] Széchenyiről] – itt már barátok és „bölcs mosoly”.

Zárójelenet: „Ha jó volt itt úrnak lenni, jó itt magyarnak lenni is”

A riporter felvetése: „A legenda szerint a férje, amikor megkérdezték tőle, miért nem megy ki, a forradalom után azt felelte, a Zsiga menne, de a  Széchenyi nem engedi…” 

Széchenyi Zsigmond néhai feleségének, Hertelendy Margitnak a válasza: „Nem, ilyet soha nem mondott. Talán ha a könyvtárát vihette volna, akkor elindul. Van még egy rosszul idézett mondás is, amit neki tulajdonítanak: hogyha jó volt itt úrnak lenni, jó itt prolinak lenni is.

De ez nem igaz, milyet se mondott soha. Prolinak nem marad itt az ember. Azt viszont mondta, hogy ha jó volt itt úrnak lenni, jó itt magyarnak lenni is.”

„Ha jó volt itt úrnak lenni, jó itt magyarnak lenni” – „A Zsiga menne, de a Széchenyi nem engedi”. Melyik az igaz? Volt „igazi”? Számít ez? Persze számít, de kevéssé.

A lényeg a történet. A fontos, hogy maradt. Nem mehetett mindenki el. Nem üldözhettek mindenkit el. 

És végül csak megmaradtunk.