Kőrösi Imre MDF-es politikus drámai hangon beszélt az ország kiárusításáról a parlamentben, és saját párttársát, a privatizációs minisztert is kritizálta. Kőrösit azonnal kirakták a pártból. A cukoripar meg eltűnt.
Jellemző a kilencvenes évekre [és az ország szabályos kirablására], hogy 1993 áprilisában két kormánypárti politikus vitázott a parlamentben a privatizációról [apró megjegyzés: ez ma – mármint, hogy két kormánypárti politikus vitázzon – teljesen elképzelhetetlen lenne]. Először dr. Kőrösi Imrét idézném:
„…A privatizáció évek óta súlyos társadalmi feszültségeket keletkeztetett, én mégsem a közhit szerint elmaffiásodott folyamatról kérdezem önt [Szabó Tamás privatizációs minisztert], mert ez már következmény.
A kormányzati felelősség alapján kérdezem, hogyan fordulhatott elő, hogy egész iparágakat piacostul adtunk el külföldi vevőknek óriási kedvezménnyel, a magyar vállalkozói réteg kizárásával? A teljesség igénye nélkül gondolok a növényolaj-ipar, a cukoripar, a dohányipar, a szeszipar – ez csak a mezőgazdaság területén – vagy a papíripar, a közúti építővállalatok értékesítésének bűnös voltára.
De sokmilliárdos veszteség érte a magyar államot, rajta keresztül minket, az Autóker idegen kézre juttatása vagy a baromfiipar átgondolatlan privatizációja miatt...
A mezőgazdaság privatizációja láthatóan koncepció nélkül zajlik. Itt gondolok az állami gazdaságok, az erdőgazdaságok, a gabonaipar, a tejipar, a konzervipar … vitatható elképzeléseire…
Az a szóbeszéd tárgya, hogy az államigazgatás korrupttá vált bizonyos területeken, és hiába üldözi a rendőrség eszköz és ember hiányában a gazdasági bűncselekményeket, ha ehhez kormányzati szinten kellő támogatást nem kap. … Kérdezem, ezért személy szerint ki felel?”
Hamis lenne eljátszanánk a semleges, független megfigyelőt. Kőrösi Imre szavaiban rengeteg igazság és jogosan felvetett kérdés, sérelem volt. Azt hiszem, Szabó Tamás válasza sokatmondó: „…Először is óriási tévedés, hogy itt bárki bármit titkosítani akarna. Ez hamisítás…, mert annyira nyitott döntési rendszere szerintem egyetlen szervezetnek sincs, mint a tulajdonosi szervezetnek van… Nincs olyan ügy, amit ne vizsgálnánk ki, nincs olyan hét, amikor valamire ne derülne fény, nincs olyan ügy, amire ha fény derül, ne történne retorzió, és ne történne intézkedés. Senki se tud olyan ügyet felhozni, ahol nem történt meg lépés. … Szeretném kiemelni azt is, hogy tévedés… a mezőgazdasági privatizáció koncepciótlanságáról beszélni. Ez ügyben minden ágazatra készen van kormányszinten elfogadott menetrend…
és végül az egész folyamatot, azt gondolom, mélyen tanulmányozni kell ahhoz, hogy véleményt lehessen róla formálni. … Szeretném megemlíteni önöknek, hogy képviselőtársam rendszeresen szeret olyan ügyekkel, olyan szavakkal és jelszavakkal kiállni, ami kiváló alkalom arra, hogy magát bemutassa…”.
Mit látunk? A privatizációs miniszter egyrészt magyarázkodott [menjünk tovább, nincs itt semmi látnivaló], másrészt személyeskedni kezdett. A sugalmazás régi, megszokott: aki kérdez, kutakodik, az csak magát akarja előtérbe helyezni.
A fenti tudósítás 1993. április 29-én jelent meg, maga a parlamenti vita még 27-én zajlott le – már aznap kizárták az MDF-ből Kőrösit.
A néhai Népszabadság-újságíró – és MSZMP-, majd MSZP-tag, végül Demokratikus Charta-szervező és ügyvivő – Bossányi Katalin joggal kritizálhatta a számára ellenséges párt lépését:
„Körösi Imre (akkor még MDF) interpellál »Ki felel a nemzetrontó politikáért« címmel, a válaszadó ismét a privatizációs miniszter. Aki fél órával korábbi megnyilatkozásához képest azt állítja, hogy a privatizáció során, vagy az állami tranzakciókban nem fordulhat elő, hogy bárki, bármit is titkosítani akarna. Majd tartósan mellébeszél és személyeskedik. Válaszát a képviselő, valamint a parlamenti többség nem fogadja el. Ez nem érheti meglepetésként, hiszen az utóbbi időben rendszeresen leszavazzák.
Parlamentáris demokráciákban ilyenkor búcsút szokás inteni a miniszteri bársonyszéknek. Nálunk nem ez történik. Szabó – a bizalom ékes jeleként – a miniszteri poszt megtartása mellett tovább menedzseli az MDF kampányügyeit, (elvégre többszörösen bebizonyította, hogy ért a pénzügyekhez) míg a renitenskedő Körösit a frakció kedd éjszakai ülésén azonmód kizárja sorai (s egyben az MDF) közül.”
Aki igazat mond, betörik a fejét?
Kilenchárom tavaszán járunk. A kormányfő a haldokló Antall József. A kormány 1990 óta folyamatos kereszttűzben.
Mit tesz az ügyben a párt? Kizárja azt, aki kérdezett. Megtartja a privatizációs minisztert. Ehhez sem kell semmit hozzáfűzni.
Nyáron, júniusban Kőrösi már független képviselőként szólalt fel: „A parlament hétfői ülésnapján napirend előtt kért szót Körösi [Kőrösi] Imre független képviselő. A honatya emlékeztetett arra, hogy a közelmúltban még az MDF padsoraiból figyelmeztetett: döntő szakaszához érkezett az élelmiszer-gazdaság privatizációja. Még elkerülhetők azok a hibák, amelyeket a szesz-, a növényolaj- és a cukoripar privatizációja idején elkövettek.
Körösi rámutatott: ha a hús-, a tej- és a gabonaipar magánkézbe adásakor is háttérbe szorul a nemzeti érdek, a magyar élelmiszer-gazdaság stratégiai ágazatai veszhetnek el. – Beszélhet itt akkor már ki-ki kedve szerint arról, hogy Európába tartunk, vagy magyar úton haladunk, valójában dél-amerikai állapotok alakulnak majd ki, lesznek nagy monopóliumok, amelyek maguk alá gyűrnek majd mindent – mondta a képviselő”.
Mit tehetnénk ehhez hozzá? Pontosan ez történt.
Ugyanebben a hónapban Pozsgay Imre is megszólalt az üggyel kapcsolatban. Pozsgay 1990 végén elhagyta az MSZP-t, független képviselőként folytatta, majd Bíró Zoltánnal, az MDF első (ügyvezető) elnökével megalakította a Nemzeti Demokrata Szövetséget. Utóbb így beszélt a privatizációról a Napló című hetilapnak: „A privatizációról igen sok bírálat hangzott el. Tényleg annyira rosszul végzi ezt a kormány?” – így a riporter, mire a politikus :
„Azt hiszem, mindenki hasonló bajokkal küszködött volna, ha kormányra kerül, én ebben engedékenyebb vagyok, mint néhány ellenzéki párt Lehetett volna jobban megoldani, de ennek előfeltétele egy előzetes privatizációs koncepció lett volna, de már a kezdettől lezáratlan volt a vita arról, hogy gyors, sokkoló privatizáció menjen-e végbe, amely azonnal égbekiáltó szociális problémákkal is együttjárt volna, vagy egy folyamatos, a nemzeti vagyont védeni, továbbvinni képes privatizációs mederben haladtak volna a dolgok. Én az utóbbi híve vagyok.
Itt azonban ez a kettő váltogatta egymást, s ráadásul a koncepció hiányai azzal a következménnyel jártak, hogy a hazai vállalkozói réteg nem került közel a privatizációs lehetőségekhez, s ezért a nép szemében a privatizáció úgy jelent meg, mint az ország kiárusítása. Én ezt túlzásnak tartom természetesen, de az óvatlan és végig nem gondolt privatizációs politika erősíti a népben ezt a meggyőződést. Nemegyszer piacvesztéssel járó döntések születtek, nagyvállalatok mentek tönkre, holott nem kellett volna egyebet tenni, mint feltételeiket javítani.
Gondolok itt a cukoriparra és a papíriparra és egyéb ágakra. Megismétlem: a privatizáció körüli anomáliák újabb politikai válságot idéztek elő, anélkül, hogy a privatizáció hasznát az ország közvetlenül érzékelné.”
Pozsgay óvatosan, taktikusan, „pozsgayasan” fogalmazott, de azért csak kimondta: itt piacvesztés történt, a nagyvállalatok tönkrementek, és a privatizáció hasznát az ország közvetlenül nem érzékelte. Nyugodtan hozzátesszük: közvetve sem.
Raskó György megnyugtatott
A kormány részéről megérkezett a megnyugtató válasz, Raskó György még júliusban is derűlátó volt [ha saját pályafutását nézzük, teljes joggal]. Az erről beszámoló cikk címe felér egy üzenettel:
„Nincs gond a cukoripar privatizációjával”.
Nincs gond – akkor jól van.
„A mezőgazdasági tárca alapvetően sikeresnek tartja a cukoripar eddigi privatizációját, szemben a közelmúlt politikai nyilatkozataival. Hazánkban eddig három multinacionális cég szerzett érdekeltséget az iparágban, s az ÁVÜ szándéka az, hogy egy negyedik egyenrangú feldolgozói kört alakít ki. A tervek szerint úgy, hogy a még nem privatizált öt cukorgyárat egyben fogja értékesíteni” – jelentette be a cikk szerint az államtitkár azon a sajtótájékoztatón, amelyen „ismertette a magyar agrárgazdaságról szóló OECD-tanulmányt is.”
Ha valaki nem értette, miért van szükség a maradék gyárak privatizációjára – tehát az egész ágazat eladására –, arra is megvolt a válasz:
„Az államtitkár elmondta, hogy Nyugat-Európa cukoriparában napjainkra számottevő koncentráció valósult meg, s a térség 13 államában csupán egy-egy tulajdonos uralja a piacot. [Ez lehetett volna a Magyar Cukorgyár – mondjuk.] Ezek átlagos kapacitása 411 ezer tonna, Magyarországon viszont az átlagos teljesítmény mindössze 100 ezer tonna.
Ebből következik, hogy rövid időn belül a magyar cukoriparban is hasonló folyamatok érvényesülnek majd, és ennek egyik következménye az lesz, hogy felszámolják a felesleges kapacitásokat. Cukorhiánytól a következő feldolgozási idényig nem kell tartani”.
S közben az átlagpolgárt is megnyugtatta: azért sem lesz cukorhiány, mert „a belföldi ipari és lakossági kereslet folyamatosan csökken: 1990-ben 550 ezer, az idén viszont csupán 400 ezer tonna körüli cukorfelhasználással számolhatunk.”
Ha eljutunk nulla tonna fogyasztásig, akkor főleg nem lesz cukorhiány – tehetnénk hozzá szarkasztikusan. Egy másik cikkben is elmagyarázta, miért kell visszafogni a termelést. Mert külföldön [számításai szerint] olcsóbb volt: „Raskó György utalt rá, hogy a meglévő kapacitásokkal ennél nagyobb mennyiséget tudnának előállítani, ám nincs esély a cukor világpiaci értékesítésére, mert 100 százalékos állami szubvenció volna szükséges ahhoz, hogy a magyar cukorexport ne legyen veszteséges. A cukor világpiaci ára a Magyarországon forgalomba hozottnál jóval alacsonyabb, hisz 270-290 dollárért kapható 1 tonna cukor a világ tőzsdéin.
Ez azt jelenti, hogy a cukor 29 forintos kilónkénti áron beszerezhető, viszont Magyarországon idén 48 forintos önköltségi áron állították elő. A mai viszonyok között hazánkban a 80 forint/kilogrammos áron beszerezhető cukor termelői árbázisa 60 forint körül mozog, azonban ehhez hozzáadódik 20-24 forintos nagy és kiskereskedelmi árrés.
A cukorpiac ugyanakkor átlátható, és a »magyar ötök« bekapcsolódása a cukortermelésbe nem jelent a mindenáron való ragaszkodást a hazai cukorgyártáshoz, csakhogy az elmúlt évtizedekben politikai okokból a volt KGST-országokban is erőltették a cukoripar kifejlesztését, így jelentős termelői bázis alakult ki Magyarországon, és a meglévő vagyon működtetése fontos gazdasági érdek.”
A bűvésztrükk második lépése
S hogy történt a privatizáció második lépése? Így: „A cukorgyári privatizáció első szakaszában az Ácsi Cukor ipari Rt., az Ercsi Cukorgyár Rt., a Sarkadi Cukorgyár Rt., a Sárvári Cukorgyár Rt. és a Mezőhegyesi Cukorgyár Rt. még teljes egészében állami tulajdonban maradt.
Az ÁVÜ [benne Raskó] azonban az FM [benne Raskó] javaslatára hozzájárult ahhoz, hogy az öt cukorgyár a társaságok összevonásával párhuzamosan magyar szakmai befektetők számára értékesíthető legyen. […] Végül 1993-ban az Első Hazai Cukorgyártó és Forgalmazó Konzorcium lett az öt cukorgyár többségi tulajdonosa. Ennek tagja volt a társaságok menedzsmentjéből létrehozott kivásárló kft., a dolgozók által alapított MRP-társaság és a beszállító cukorrépa-termelő szövetkezetek.”
Végre egy jó hír, gondolhatnánk, hiszen egy magyar konzorcium lett a többségi tulajdonos. De:
„Az öt gyár azonban már a kezdetektől súlyos anyagi nehézségekkel küzdött, hiszen tőkéjüket nem emelték, és adóskonszolidációjuk is elmaradt. Az időközben az Első Magyar Cukor Rt. névre váltó konzorcium több sikertelen tőkebevonási kísérlet után a csőd szélére került, a tulajdonosok pedig kiszálltak. Az öt gyárat az Agrana vásárolta meg 1997-ben.”
Az osztrákok elindítottak minket a fejlődés útján
És pont. E kis kitérő után [mégis csak könnyebb volt két lépésben, mint egy nagy kanállal lenyeletni] ez az öt gyár is az osztrákokhoz került. Az Agrana a honlapján – újbeszélül – ezt írja: „A Magyar Cukor Zrt. 1995. július 1-jén jött létre öt cukoripari részvénytársaság (Ács, Ercsi, Mezőhegyes, Sarkad, Sárvár) egyesülésével.
1996 őszén az osztrák AGRANA csoport többséget szerzett a társaságban, és ezzel a lépéssel a cég megindult az európai fejlődés útján.”
Igen: a valóságban az osztrákok megszerezték az öt gyárat, majd abból négyet bezártak. Hiszen csak így és csak ezzel indulhatott el a magyar cukorgyártás az „európai fejlődés útján”. Sőt, a szöveg szerint még hálásak is lehetünk az osztrákoknak:
„A Magyar Cukor Zrt. jelenleg az egyetlen – Kaposváron – működő gyárral rendelkező cukoripari vállalat Magyarországon, évi 105.000 tonnás kvótával.”
Igen, egy gyár. Ennyi maradt. Kevéssé fennkölt megfogalmazásban [Barikád, 2011]: „Magyarországon az 1989-1990-es rendszerváltáskor 12 cukorgyár volt a következő településeken: Petőháza, Kaposvár, Hatvan, Selyp, Szolnok, Szerencs, Kaba, Sárvár, Ács, Ercsi, Sarkad, Mezőhegyes. Ezek a gyárak hosszú évtizedek óta működtek már; túlélték a második világháborút és az azt követő évtizedek minden viszontagságát is. A rendszerváltást követő, több hullámban lezajló, súlyos anomáliákkal terhelt privatizációs folyamat eredményeként azonban végül az összes gyár külföldi tulajdonosok kezébe került, akik 1997-től 2009-ig a 12 gyárból 11-et bezártak. Mára egyedül a kaposvári cukorgyár maradt csak talpon, amely a hazai szükségleteknek mindössze egyharmadát állítja elő”.
Tizenkettőből tizenegyet. Tizenkettőből tizenegyet – ezt azért ízlelgessük. A fent idézett cikkben hazaárulást emlegetnek. Nem szeretem elkoptatni ezt a kifejezést, de ebben az esetben úgy gondolom, talán alkalmazható. És bármennyire is zavaró lehet sok konzervatív olvasónak: ennek az „országrablásnak” az első felvonása az MDF-kormány alatt történt meg. De a második is az MDF-kormány idején indult. És persze Hornék bevitték a mattot.
És mondjam a slusszpoént? Amikor [már a Horn-kormány alatt] az Agrana bevásárolta magát a fent említett „magyar ötösbe” [hogy hamarosan felfalja], akkor Raskó már kritikusként lépett fel. Ekkor már nem államtitkárként, hanem agrárszakértőként emlegették [erre megfelelő kifejezés a forgóajtózás]:
„Raskó György ellenzéki agrárszakértő szerint az állam nem segített a Magyar Cukor Rt.-nek. Megérti, hogy a társaság végül konkurens szakmai befektetőhöz fordult életben maradása érdekében.
Úgy véli, az osztrák fél elsősorban a magyar EU-csatlakozás utáni cukortermelési kvótát akarta e fúzióval megszerezni. S mivel osztrák szövetkezeti részvénytársaságról van szó, elsősorban az osztrák, és nem a magyar gazdák érdekeit fogja szem előtt tartani.
Raskó szerint ez máris látszik, mert a nyugat-magyarországi térségben az Agrana szívesebben szerződik az ott földet bérlő osztrák gazdálkodókkal, mint a magyarokkal. Raskó szerint a cukoripar belföldön sem állja majd meg a helyét, ha nem lesz versenyképes.”
Mosta a kezeit. A következő cikkben bemutatom Szabó Tamás privatizációs miniszter pályafutását. Izgalmas lesz.
