Egy nagy piros pont jár az új olasz kormányfőnek. Giorgia Meloni visszavonná Titótól az Olasz Köztársaság Érdemrendjét. Miért?
Mert Tito személyesen felelős hat-tizenegyezer ártatlan isztriai olasz likvidálásáért. Tito partizánjai mások mellett ötven katolikus papot is megöltek, kivégeztek, lemészároltak.
A Delhirinfo cikke szerint Giorgia Meloni még egy februári Facebook-bejegyzésében azt írta, hogy „abszurd dolog tisztelegni egy olyan személy emléke előtt, aki felelős az olaszok lemészárlásáért. »Az Olasz Fivérek már régen benyújtottak egy törvényjavaslatot, hogy véget vessenek ennek a szégyennek. A Foiba áldozatai és szeretteik tiszteletet és igazságot érdemelnek: azonnal vonják vissza Tito marsalltól az Olasz Köztársaság Érdemrendjét!«” – fogalmazott.
„A második világháború vége felé Josip Broz Tito partizán terroristái 6-11 ezer ártatlan isztriai olaszt is likvidáltak, köztük mintegy 50 katolikus papot. A tetemeket számtalan helyen víznyelőkbe (olaszul foiba) dobálták” – tette hozzá a portál. Ezért van szó a „Foiba áldozatairól”.
Természetesen eszembe jutott erről a Göncz Árpád Városközpont névadója, a néhai államfő. És az a beszélgetés, amelyet a délvidéki népirtás talán legismertebb kutatójával, Matuska Mártonnal folytattunk még több hónappal ezelőtt.
Az idős, rendíthetetlen újságíró tekintete szó szerint elsötétült, amikor Gönczről kérdeztem, aki 1998-ban kitüntette azt a Lazar Brankovot, akiről akkor már minden tájékozottabb ember tudhatta: személyesen is részt vett délvidéki magyarok meggyilkolásában. És egy rovott múltú sztálinista-kommunista volt. [Amúgy ez nagyjából azt bizonyítja, hogy ha Rajk csak börtönbe kerül, Gönczék őt is kitüntették volna. Miért is ne?]
„Brankov – kezdte Matuska Márton. –
Brankov saját kezével folytatott vérengzést Újvidéken. Göncz Árpádot minősíti, hogy egy ilyen embert kitüntetett. Hogy ő annyira buta ember lett volna, hogy nem tudja, mit csinál, azt én kétlem. Hogy miért adta mégis oda? Mert ő olyan ember volt.
Elkeserítő volt számunkra [a Délvidéken, Jugoszláviában], hogy Magyarországnak ilyen államfője volt. És, hogy vannak pártok, akik őt támogatják. Ugyanazok, akik megpróbálták megbuktatni Antallt. Úgy vélem, igaza volt, tényleg forradalmat kellett volna csinálni.”
Máig nem tudjuk pontosan [és már sohasem fogjuk tudni], hogy hány magyart végeztek ki és gyilkoltak meg a Jugoszláviában a „hideg napokat” követő ’44-’45-ös bosszúhadjárat során. [Ahogyan az olaszok sem fogják megismerni a pontos „adatokat”]. Ez a vérengzés – és ez ma már nyilvánvaló – egy tudatosan tervezett népirtás, „ritkítás”, „elitmegsemmisítés” és „elitcsere” része volt.
A beazonosítható áldozatok közé tartozik Andrée (Árvay) Dezső, neves vajdasági újságíró, aki haláláig a magyarság ügyét képviselte a szülőföldjén, és ezért az életével fizetett.
„A Hírlapnál előbb kezdte meg dicséretes munkáját Újvidéken a Délbácska, amelyet Fáth Ferenc apátplébános és dr. Wilt Vilmos főorvos alapítottak – írták róla és társairól 1943-ban a Sorsunkban. – Első szerkesztője Toman Sándor volt, most pedig Andreé Dezső irányítja. A lap magyar és hangsúlyozottan keresztény célokkal indult, s erősebb katolikus jellege volt, mint a Hírlapnak. Ugyanazt a munkát végezte, mint a Hírlap és ugyanolyan súlyos üldöztetéseknek volt kitéve.
A Délbácska ellen is több támadást intéztek a túlzó szerb ifjúsági szervezetek, sőt az Orjuna emberei bombamerényletet is megkíséreltek a szerkesztősége ellen. Nem egyszer az újságírók egyesülete volt kénytelen tiltakozni a kisebbségi újságírók üldözése és zaklatása ellen.”
Az ő halálában bizonyíthatóan megbocsáthatatlan szerepet játszott a Göncz által kitüntetett Brankov. Csorba Béla kutató így írt erről Brankov halála idején: „A százéves korában jobblétre szenderült L. Brankov életrajzból kimaradt néhány számunkra fontos részlet.
Mindenekelőtt az, hogy nem közönséges partizán volt, hanem a bácska-baranyai katonai bíróság egyik rettegett vérbírája. Tagja volt annak a háromtagú testületnek is (Pavle Gerenčevićtyel és Bosa Klarićtyal), amely 1944. december 29-én népellenségnek nyilvánította és halála ítélte Andrée (Árvay) Dezsőt, az újvidéki Reggeli Újság főszerkesztőjét és tizenegy magyar nemzetiségű társát – valamennyiüket még aznap agyonlőtték.”
Majd: „Visszaemlékezők és történészek (pl. Pavle Šozberger, Mészáros Sándor) szerint a rögtönítélő bíróság, melynek Brankov egyik megkerülhetetlenül fontos láncszeme volt, előszeretettel ítélt halálra vagyonos újvidéki polgárokat nemzeti, faji és vallási megkülönböztetés nélkül.”
Az akkoriban Párizsban éldegélő öreg kommunista a kilencvenes évek elején került újra reflektorfénybe, amikor elkezdett interjúkat adni, és egyfajta fővezére lett annak a történelem-hamisítási folyamatnak, amellyel a délvidéki népirtás valóságát igyekeztek letagadni. „Újrafelhasznált kommunista” lett.
Negyvennéggyel kapcsolatban azt a régi hazugságot hangoztatta, hogy az áldozatok mind háborús bűnösök voltak. Szavaira leginkább a délvidéki sajtóban feleltek, ahol egyre-másra megjelentek a válaszcikkek, amelyekben szétszedték Brankov hazugságait.
1992-ben nagyinterjú jelent meg vele a Köztársaságban, ahol ’44-ről nem sokat, de a későbbiekről igen hosszasan mesélt. Arról, hogyan is küldte Tito Magyarországra, hogy mi volt a szerepe a Rajk-perben [ami valójában Rajk-Brankov per volt], de arról is, milyen jóban lettek Péter Gáborral.
„Meg kell mondanom, hogy már 1945-ben, amikor elhagytuk Debrecent és Budapestre jöttünk, kapcsolatot teremtettünk az MKP KV-val és ezen keresztül a magyar állami szervekkel is – nosztalgiázott. –
A belügyben különösen jó kapcsolatom volt Péter Gáborral, aki mindent elkövetett, hogy a jugoszláv szervek a Magyarországon bujkáló háborús bűnösöket megtalálják. Együttműködés jött létre a jugoszláv és a magyar belügyi szervek között, s Péter Gábornak nagy szerepe volt ebben.”
Igen, ekkoriban raboltak el Magyarországról – Rákosiék és Péter Gáborék segítségével – több magyar embert, mindenféle joggal szembemenve. Többek között teljesen ártatlan célpontokat is.
És ’44-ben? Brankov nem csupán vérbíró, de a katonai közigazgatás egyik vezetője volt. Ezzel ő maga büszkélkedett már a kilencvenes években. Akkoriban ugye nem igazán létezett patrióta, jobboldali sajtó, az akkor még liberális Magyar Nemzet hatalmas cikkében például Brankovot ünnepelte egy bizonyos Kiss György nevű szerző,
azt írva:
„A megtorlás 1944 őszén a fegyvertelen, hátrahagyott magyar kisebbségre sújt le. Zavarosak a hatalmi vákuum első napjai, ártatlan vér folyik a Bácskában. A katonai igazgatás nehezen érvényesíti akaratát a fegyveres alakulatok körében. Brankov parancsnok az első pillanattól a törvényességen őrködik.”
Látjuk: őrködik. Andrée (Árvay) Dezsőt is teljesen jogszerűen ölték meg. Miért? Mert magyar volt és újságíró. A hazai sajtóban egyedül az Új Magyarországban találtam egy a Brankov-féle hazugságokat leleplező cikket:
„Brankov szerint semmivel sem bizonyítható, hogy a Vajdaság felszabadítása után megtorlást követtek volna el a bánáti, bácskai és baranyai magyarság ellen. Ellenkezőleg,
ő azt állítja, 1944-ben Vajdaságban azért vezették be a katonai közigazgatást, hogy meggátolják a szerbek bosszúját. Elismeri, hogy Vajdaság egyes részein gondok adódtak a hatalom felállítása körül, és eközben magyarokat is gyilkoltak, de az ő megítélése szerint bírósági tárgyalás és ítélet nélkül legfeljebb 140 (!) embert végeztek ki.
Brankov úgy véli, a tömegsírokban nem az ártatlan magyarok, hanem azok a zsidók vannak, akiket a megszállók hajtottak maguk előtt, visszavonulásuk során… Páll Sándor, a szerbiai parlament VMDK-s képviselője eközben tegnap levelet küldött a házelnöknek, amelyben tiltakozik, hogy a képviselőtársaihoz még mindig nem jutott el annak a deklarációnak a javaslata, amelyben a VMDK követeli az 1944. évi atrocitások elítélését. Mint ismeretes, az okmány már három héttel ezelőtt, október 18-án eljutott a szerb képviselőházba”.
A következő esztendőkben már egyre többet tudtunk Brankovról. Kommunista volt, partizán, egyik fő felelőse a vérengzésnek. Aztán Magyarországra küldték, ahol Péter Gáborék cinkosa lett. Aztán a Rajk-Brankov per egyik főszereplője, aki megfelelően vallhatott, mert végül nem ölték meg.
Aztán hivatásos történelemhamisító lett belőle. És 1998-ban, amikor már mindent tudni lehetett erről a gazemberről Göncz Árpád kitüntette. Ezt jórészt elhallgatta a sajtó, egyedül az akkor már jobboldali Magyar Nemzet vette a fáradtságot, és tárta fel az igazságot.
„Göncz Árpád köztársasági elnök szeptember 15-én Köztársasági Elnöki arany Emlékéremmel tüntette ki Lázár Brankovot, a jugoszláv követség volt ügyvivőjét, akit 1949. szeptember 24-én, a Rajk-perben életfogytiglani börtönre ítéltek. Az elismerést a Parlament Nádorfehérvár termében adta át a Párizsban élő, nyolcvanhét éves hajdani diplomatának. Az eseményről a Köztársasági Elnöki Hivatal tudomásunk szerint nem adott ki közleményt” – írták.
Szóval nem adtak ki közleményt. Az akkor még liberális Magyar Hírlapban nem sokkal e cikk után megjelent egy riport Brankovval, amelynek végén már áldozatként beszélt: „Amnesztiával szabadult 1956 tavaszán. Ugyanazon év telén átlépte Magyarország nyugati határát – dél felé nem mehetett. A menekülttáborban ismerkedett meg magyar feleségével. Tizennégy éve látogathattak először Magyarországra. 1998 őszén Lazar Brankovot emlékéremmel tüntette ki a Magyar Köztársaság elnöke.
A nyolcvankét éves egykori harmadrendű vádlott, ma is teli fájdalommal emlékezik. De nincs már senki, akit gyűlölne.
Akik vallatták és bebörtönözték, maguk is áldozatául estek a gépezetnek, amelyet valamennyien szolgáltak.”
Ők igen.
Szóval ezt az embert tüntette ki Göncz Árpád. A jogászokat és politikusokat kérdezem: nem tudnánk visszavenni „tőle” az egyik legfontosabb magyar kitüntetést?
