onczék és a rettegés foka
Koncz Zsuzsát megint lázadónak próbálják eladni. Ezúttal az ATV, meg az énekesnőt Majkához hasonlító ellenzéki sajtó. De nézzük mit mondott Sváby András műsorában: „Itt van például, amit az előbb említettél a Valahol egy lány című dal, amit lehet egyszerű táncdalnak is idézőjelben felfogni, de én sose gondoltam azt, hogy egy egyszerű táncdal lenne, hanem arra gondoltam, hogy csókolom, itt vagyok én, nem lehet megvásárolni” – mondta.
Őt nem lehet megvásárolni. Nyilván nem is lehetett. Nos, akkor nézzük a tényeket. És a régi felvételeket.
Egészen szürreális élmény megnézni Koncz Zsuzsa „Csak legyünk rajta túl” című videoklipjét. Koncz amúgy jó színvonalú életművét vizsgálva ez egy meglehetősen primitív dal, amelyet 1991-ben ismert meg az ország, és egyértelműen azt üzente, Magyarországon rettegni kell.
„Csak legyünk rajta túl
Jó lenne már úgy élni
ne kelljen mindig félni
Csak legyünk rajta túl”.
Először nyilván azt hittem, hogy mozgalmi társa, Bródy János írta, bár kapcsolhattam volna, mert ez azért nem bródys színvonal, annál egyszerűbb, átláthatóbb szöveg. A beszédes, Illúziók nélkül című albumon szerepelt.
Hogyan kezdődik az egyik méltatás? „Kimondani is félelmetes: Koncz Zsuzsa huszonharmadik nagylemeze kapható mától a boltokban. Tizenöt órán keresztül futna a tű a barázdákon megállás nélkül, ha valaki végig szeretné hallgatni ezt a közel kétszáz dalból álló gyűjteményt…” – írta a Pesti Hírlap.
S valóban: kimondani is félelmetes, vajon hány albuma lett volna Koncz Zsuzsának egy évvel a rendszerváltoztatás után, ha őt meg lehet vásárolni a diktatúrában? Száz? És mit mondott a dalról?
„Csak legyünk rajta túl – na nem a beszélgetésen: ez egy Móricz Mihály szerzemény címe. Én még ilyen stílusú dalt nem hallottam Koncz Zsuzsától soha életemben” – mondja a cikkben a riporter, mire az énekesnő: „Furcsa meglepetés volt számunkra is Misi új dala. Szuggesztív erő, zaklatott ritmus, fojtott, halk, bíztató, fenyegető együtt, egyszerre. Amilyen most éppen ez a körülöttünk lévő világ.”
A rettegés foka. A félelem a diktatúrától. Az időpont 1991, a Médiaháború egyik legkeményebb esztendeje, amikor a sajtó szinte teljes egésze a konzervatív kormányt osztotta, kritizálta, mocskolta. Élhetetlen helyként lefestve az akkori Magyarországot, a demokráciát. Elriasztva – gondolom – sok-sok befektetőt. Megnehezítve a huszadik században amúgy is traumatizált magyar társadalm hétköznapjait. Hogy ne tudj vidáman kimenni a boltba vagy a strandba, még azt a párizsit is keserű kedvvel egyed meg. A nyomorult üzenete Szomszédokot nézve vagy a Dallas nagymellű, gazdag, távoli színésznőjéről álmodozva.
Ebben az üzletileg és politikailag egyszerre motivált médiahadjáratban (mindenszar) komoly szerep jutott azoknak a bérművészeknek és társutasoknak, akik a korszak átmentett véleményvezéreiként végigrettegték ezt az időszakot. Is. Ez ’98-ban, majd 2010-ben újraindult. Részt vettek ebben Konczék, Gerendás Péterék és a többiek. Ugyanúgy, ahogyan az erre kapható írók, különböző művészek, színészek, tévések is.
Csak egyetlen példa. Ekkoriban mondta el Rajk László néhai titkárának a fia, a „gerillás” énekesből lett író, Vámos Miklós a következőket: „A magyar zsidó értelmiség elmenni készül ebből az országból”.
Nagy, ijesztő szavak. Szerencsére nem mentek el. És amúgy honnan tudta? Közvélemény-kutatást rendezett? Nem csak a Rajk-féle baráti körrel beszélgetett?
Vámos ezt 1990 végén nyilatkozta a korszak egyik leggusztustalanabb lapjának (ma már nem tűnne ki a mezőnyből, sajnos), annak a Kurírnak, amely folyamatosan lejáratta az Antall-kormányt, az antiszemita „Hordó-ügyet” egészen konkrétan ez a lap építette fel. Aztán kiderült, hogy nem volt igaz. De mit várt volna az ember egy olyan újságtól, amelyet az MNVK-2. „Acsádija” és egy igen aljas propagandista, Szűcs Gábor irányított. Írók majd róla is a következő, tavasszal megjelenő könyvemben.
Furcsa, hogy Vámos a kommunista diktatúrában – amelyben Vitray Tamás és Kepes András szerint nem létezett cenzúra – még nem rettegett, vagy, ha igen, nem mutatta ki. Talán belül remegett… Leghírhedtebb akkori daluk a Disszidensek volt, amiből ezeket a sorokat szoktam idézni::
„Ki a Tisza vizét itta,
Benzint ereszt abba vissza.
Hadd higyjék a falujában,
Hogy hentereg valutában.
Minél inkább hazafiak,
Annál jobbak az anyagiak,
Boston, Melbourne, Aranypart,
Aki magyar, velünk tart”.
Szövegírója az a Haraszti Miklós volt, aki ’90 után szintén a fő-rettegők közé tartozott, mint az SZDSZ ismert képviselője. Egy brancs volt ez. És az „egy brancs”-szöveget is ugyanaz a brancs mondta el (A tanúban).
De vissza Koncz Zsuzsához. Az elnyomott lázadó, aki 1991-ben a cikk szerint éppen a huszonharmadik lemezénél járt – Radics Béla mit nem adott volna egyetlen nagylemezért! – ekkoriban már nem az egykori Hanglemezgyár, hanem egy új, természetesen független és demokratikus kiadó csillaga volt. „Az eredetileg komolyzene kiadására alakult Quint Records úgy döntött, poplemezeket is megjelentet. Az első – amely már napvilágot is látott – Koncz Zsuzsa új albuma. Az első az új időkben, a címe mégis ennyi: Illúzió nélkül.”
De jó kis cím, ugyebár… Quint Records. Honnan is ismerős számomra ez a név? Megvan. Ez a cég Bors Jenőé, a Hanglemezgyár egykori uráé volt. Ő vezette. Korábbi cikkeimben és a Bródyék számára olyannyira kellemetlen A kultúra megszállásában is megírtam, hogy Bors Jenő a hírhedt Landner Jenő, a proletárdiktatúra egyik politikai bűnözőjének az unokája volt, Moszkvában született, eredetileg külkeresként dolgozott.
A rettegett Erdős Péterrel szemben – aki még a választás előtt meghalt – Bors túlélte a békés átmenetet, így természetesen azonnal „kapitalistává” változott. Saját bevallása szerint egy tizenötmillió dolláros [!] üzlettől esett el akkor, amikor az Antall-kormány 1990 nyarán leváltatta. Az általa támogatott zenészek és a vele lojális újságírók azonnal sajtókampányt indítottak, a nagy művészek közül Bródy, Koncz és Presser Gábor is megszólalt, valamint az a Kocsis Zoltán, aki egyenesen diktatórikus döntést emlegetett. Legyünk nagyvonalúak: talán csak megvezették a zseniális zongoraművészt, ezért ragadtatta el magát. Meg hát: a komolyzenét mindvégig támogatták Borsék, jól is fizetett, és annál apolitikusabb műfaj nem nagyon van a zenében.
Szóval még szegény Kocsist is elragadta a„ rettegés foka”. A valóságban ezek a véleményvezérek azért üvöltöztek, mert nagyon rövid idővel az első szabad választás után leváltották a diktatúra egyik kulcsemberét. Mai szemmel visszagondolva természetesen elképesztő, de akkor minden kifordítva jutott el a magyar társadalomhoz, a liberális, illetve posztkommunista értelmiség és sajtó könnyedén átkeretezte a valóságot. Ez rendszerszerű volt (és tulajdonképpen maradt) azóta is. Ekkoriban azon is elsiránkoztak a sajtóban, hogy el merték küldeni Kanyó Andrást, a Magyarország főszerkesztőjét. Egy volt ÁVH-s hírszerzőt. Szegény, pedig olyan jó propagandista volt. És maradt: hírhedt könyveiben természetesen a két fő célpontot, Horthy Miklóst és Mindszenty Józsefet járatta le. Ahogyan mai utódai. Same shit – mondja az angol.
És ha nem volt elég ügy, elég gyűlölet és félelem, akkor felfújtak még pár luftballont. Az idősebbek jól emlékeznek a felépített – tulajdonképpen koncepciós – ügyekre (az említett „Hordó-ügy”, Hanákné-ügy, Göncz Árpád elképesztő nyilatkozata az olasz lapnak, stb.) Ezek mind a rettegésről szóltak, arról, hogy felcímkézzék az Antall-kormányt.
Fasiszta. Antiszemita. Parlagi. Fél-diktatúra. Ismerős?
A magát akkor talán már átmentettnek tekintő Borsnak kétségtelenül fájhatott a pillanatnyi pofon, éppen készült összeállni a világhírű EMI-vel, a létrehozott céget ő vezette volna. Ki más, nem igaz? Említettem, hogy szegény Erdős Péter már nem tudott volna beszállni. Ő már 1990 elején meghalt. Kár érte, kiváló elnyomó volt.
Persze nagy gond azért nem volt. Az egykori cenzor az amerikás-magyar bankárral, Róna Péterrel közös kiadót alapított, amely valóban összeállt az EMI-vel. És ez nálunk simán megtörténhetett.
Pedig még üzletembereknek is pocsékok voltak. Bár Bors szerint ő sikeresen vezette a Hanglemezgyárat, valójában százmilliós veszteséget halmoztak fel. Nem beszélve a tengernyi azóta kibeszélt, s részben máig is kibeszéletlen bűnről, a tönkretett vagy „csak” sanyargatott, játszmákra kényszerített művészekről. Galla Miklós akkoriban igen bátor, a későbbi megélhetését is veszélyeztető cikkben támadta Bors Jenőéket, röviden felsorolva, hogy hány karriert tettek tönkre, és mennyire csak a saját zsebüket nézték végig. Bors válasza aljas és cinikus volt: leantiszemizta az amúgy szintén zsidó származású előadót.
Erről szólt az akkori politikai vita az SZDSZ oldaláról. Az állítólagos (vagy valós, de másra is rákent) antiszemitizmus mint politikai fegyver. Igaz vagy sem, teljesen mindegy, mert azonnal védekezned kell. Védekező-szerepbe kényszerülsz, ez az eleve vesztes pozíció. Még Csengey Dénest és a legtisztességesebb politikusokat is bemocskolták.
Értjük már miért, hogyan született ez a dal 1991-ben? Miről szólt? Miért kezdett hirtelen valóban politizálni Koncz Zsuzsa? Nem a Bródy-féle ügyes, okos áthallásos szövegekkel, hanem nyíltan, „bátran”? Értjük persze.
Már nem volt olyan messze az MSZP és SZDSZ értelmiségének, illetve gazdasági holdudvarának a nyilvános összebútorozása, a közös gyertyagyújtás és menetelés, a híres-hírhedt Demokratikus Charta megszületése. Az első komolyabban megszervezett kormánybuktatási akció. Bocsánat: civil-akció!
Ez a dal egy kis bevezető, máskülönben sima, színtiszta politikai propaganda volt, de ez nem volt szokatlan Koncz Zsuzsáéktól. Sőt, ez rendszerszerű volt. A kultúra megszállásában is megírtam, hogy hány kormányellenes tüntetésen zenéltek, rettegtek a kilencvenes években. Hogy aztán ’94 után egy intésre megnyugadjanak, hiszen Horn Gyuláékkal és Pető Ivánékkal együtt hirtelen visszatért a demokrácia, a sajtószabadság és a sokszínű Magyarország is.
Azt is tudjuk, hogy bármiről is hazudozzon, bármire is célozzon az énekesnő, ’90 előtt, a Kádár-diktatúrában nemhogy nem volt elnyomott művész, de a talán leginkább támogatott énekesnő volt. Érthető. A diktatúra erős emberének, Boldizsár Ivánnak a menye volt, Boldizsár ismert propagandista, régi mozgalmi ember és nem mellékesen Kádár János egyik leghűségesebb elvtársa volt. Jó kommunista, és ahogyan a jó kommunisták, ő is szilárdan együttingadozott a párttal. (Szabó Miklós fantasztikus könyvcíme).
„Sztálin halála után Nagy Imre köréhez csatlakozott. Miután újra Rákosi tűnt az erősebbnek, visszavonulót fújt. Vissza Rákosihoz. Aztán 1955–56-ban újra Nagy Imre mellé állt. Lapot alapított, valódi reformokat követelt. Nem sokáig, rövid időn belül a visszarendeződés és Kádár János megtorló rendszerének a híve lett. Közben a szovjetek börtönbe zárták, ahonnan azonban hamar kikerült. Talán korábbi szolgálatai miatt.”
Ekkoriban már ő volt annak a békemozgalomnak az egyik arca, amely a döglödő szocializmusban egyre fontosabbá vált. Szovjet parancsra trombitáltak, Moszkva tudta, hogy nem fogja túlélni a Csillagháborút, percről-percre közeledett a gazdasági, így politikai összeomlás, így kulcsfontosságú volt az összes csatlósnak a gonosz Amerikáról és a kommunista békevágyról üvöltöznie. Minden eszközzel. Miután a békevágyó Szovjetunió megszállta Afganisztánt. Ennek a játszmának volt részese a Magyar Népköztársaság is, ki is adták a feladatokat. Maga Boldizsár Iván például az egyik politikai gittegylet, az Országos Béketanács egyik vezetője volt, amelybe akkori (akkori?, azt se tudni pontosan, hogy mikor váltak el) menye, Koncz is bekerült. Igen. Akit állítása szerint nem lehetett megvásárolni.
Hogyan is írtam A kultúra megszállásában?
„Így a saját nyíltan, nemcsak kettős beszéddel »lázadó« állampolgárait kíméletlenül elnyomó magyarországi rezsim kiadta az utasítást, amit minden engedelmes kis-, közép- és vezető káder végrehajtott: a közös cél a béke hirdetése lett. Ezt kellett harsogni, erőltetni minden vonalon, rá is állították a kor propagandagépezetét. Így azokat a zenészeket is, akik ezt névvel, arccal vállalták. „Nem wurlitzer a verkli, ezt szívvel kell tekerni” – emelte ki Bródy a KISZ X. kongresszusán. Szintén 1981-ben.
A következő – béketanácsos – tudósítás már 1984-ből származik: „A szünetben a konferencia »civil« résztvevői szeretetteljes érdeklődéssel vették körül a művészeket, az Országos Béketanács tagjait és a vendégeket egyaránt” – írta a Magyar Hírlap. – „Többen, amikor meglátták Koncz Zsuzsát és Sztevanovity Zoránt, megkérdezték: »Énekeltek együtt«? Mosolygós tiltakozás volt a válasz, hiszen Zorán az ORT frissen választott tagjaként, az Erkel-díjas táncdalénekesnő pedig meghívott vendégként volt jelen a tanácskozáson.
– Reggel, amikor elindultunk, mert Zorán volt olyan kedves és elhozott engem is, az autóban egy kicsit elmerengtem – mondta Zsuzsa. – Meghívottja vagyok egy békekonferenciának, én, aki ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik már békében született és nőtt föl. Kontinensünkön majdnem négy évtizede a gyerekek csak könyvekből, filmről, tévéből ismerik a háborút. Ez kimondhatatlanul jó dolog és szép, ugye?”
Maga Bródy – bár nyilván senki nem kényszerítette rá – az 1983-as békemeneten már „békés indulatokról” beszélt. „Egy tizenéves srác ül a Széna tér közepén, kezében egy Magyar Ifjúsággal. A kép furcsa, hihetetlen lenne, ha nem állnánk, ülnénk még több ezren körülötte. Szombat dél van, gyönyörű napsütéses időben gyülekeznek a diákok a KISZ Budapesti Bizottsága által szervezett békemenetre. Háromnegyed 1-kor Bródy János lép a színpadra. Azt mondja, ő nem a békéről énekel, mert az nálunk a mindennapok valóságát jelenti, az természetes…
Békés indulatokat! – harsogják közben a hangfalak Bródy János búcsúszavait, amire a fiatalok ütemes vastapsa a válasz.”
Majd: „Az egyik csoport az Internacionálét kezdi énekelni – egyre többen csatlakoznak hozzájuk. Aztán újra, meg újra ütemes vastaps hullámzik végig a meneten.”
„Békés indulatokat!” Már várom, hogy egyszer tévedésből megint elkezdjék énekelni az Internacionálét egy kormány-ellenes tüntetésen. És talán értitek, miért nem voltam soha Békemeneten. Elkoptaták ezt már régen.
Tény, sokan eladták magukat a diktatúrának, mások csak próbáltak megélni, megjelenni. Ez természetes. Még az elsőt is meg lehet utólag érteni, az igazán nagy baj – és ez már a következő generációk, illetve a társadalom átveréséről, folyamatos átneveléséről szól – a hazugságokkal van. Konczék a hazugságaikkal bemocskolják azoknak a valóban, nyíltan lázadó zenészeknek az emlékét, akik közül sokan már nincsenek is közöttünk.
Egyre jobban dokumentálható, hogy hogyan nehezítették meg, illetve tették tönkre sok nagyon tehetséges énekesnő karrierjét a Kádár-diktatúrában. Magam is írtam és beszéltem már Kovács Kati, Cserháti Zsuzsa vagy éppen Pál Éva történetéről. Voltak ezekben a játszmázásokban személyes és üzleti okok is. És mi volt a helyzet a kemény zenékkel, a rockkal és a punkkal? Előbbit tekintve a zenészeket és az együtteseket a három dobozból (TTT) pakolgatták ide-oda, Vikidál Gyulát a P. Mobilból a Dinamitba, és a többi ismert sakklépés, de a punkokat még ennél is jobban üldözték. Ennek tetőpontja a börtönbüntetés volt, a tájékozott emberek általában egyről tudnak (CPg) és a másikat (Közellenség) alig-alig ismerik. Én sem hallottam róluk sokáig. Nem beszélve arról, hogy a CPg-t még mindig lejáratják az Erdősék által kitalált szélsőjobboldali jelzőkkel. Csak most már itt, ezeken a felületeken.
Koncz és Bródy unos-untalan hallott meséivel szemben a punkok ellenállásának története máig alulkutatott, bár születtek remek cikkek, interjúk és könyvek is, az az igazság máig nem mondatott ki, hogy zeneileg ők voltak a rezsim igazi lázadói. Ehhez képest milyen lázadó volt Koncz Zsuzsa, meg a szövegeken Erdősékkel együtt dolgozó Bródy János? Na ne röhögtessük már egymást.
Hogyan is beszélt Erdős Péter az Illés és Koncz Zsuzsa szerepéről a lemezgyáras sakkjátszmát tekintve?
„Azzal ártottam, hogy nagyon elfogultan támogattam Szörényiéket és a Konczot. És ez szükségszerűen egy kicsit az Omega háttérbeszorításával járt” – magyarázta egyszer. De nem is ez az igazán fontos, hanem a következő: „Voltak olyan évek, amikor napi 12 óra munkából 4-5-öt Koncz Zsuzsa sikerére fordítottam”.
Valóban így lehetett? Lezárásul hadd ajánljak az olvasóknak egy borzalmas dalt. A címe Amikor. Ez Koncz Zsuzsa Szerelem című önálló lemezén jelent meg. Hogyan született meg az album?
„Zsuzsa még nászajándékot is kapott az esküvőjére a lemezkiadójától: a Szerelem című első albumát” – olvashattuk egy pár évvel ezelőtti bulvárcikkben, amelyben Koncz Zsuzsa magánéletéről fecserésztek, arról a nem igazán ismert tényről, szinte „titokról”, hogy volt valamikor egy férje, Boldizsár Miklós.
„Lemezkiadójától” – írta 2018-ban a témában nyilván teljesen járatlan szerző. Hiszen magáról a Hanglemezgyárról beszélünk. Valójában nem az első, hanem a második albuma volt, de ennek ellenére sokaknál ez maradt az első: hiszen ez volt az első nagy siker, az első aranylemez.
Mi történt tehát? Ezek szerint Bors Jenőék megajándékozták Boldizsár Iván elvtárs fiának a feleségét egy nagylemezzel. Az esküvőre. Nem jött Luca Brasi, hogy kérjen valamit? Valami tulokfejű fogdmeg.
De ez még nem lett volna elég, volt rajta egy közös szám is, amelyet maga Boldizsár Miklós énekelt Koncz Zsuzsával. Ez milyen belterjes már. A szövegét Bródy János, a zenéjét Illés Lajos írta.
Nem bírtam végighallgatni, de elolvastam. Komoly szellemi teljesítmény lehetett összehozni, a többi Bródy-dallal összehasonlítva túl sok energiát azért nem fektetett bele a János.
„Amikor először nevettél reám,
Nem akartam hinni a szememnek.
Amikor először beszéltem veled,
Nem akartam hinni a fülemnek.”
Írjam azt poénból, hogy ez is áthallásos? Talán Bródy és Koncz ezzel is a diktatúra felső vezetésének üzent? Végülis lehetséges. „Nem akartam hinni a szememnek” – azaz Kádár elvakítja a magyar nemzetet. „Nem akartam hinni a fülemnek” – Aczélék propagandája átveri a társadalmat.
Ha így nézem, mennyire bátor részlet ez is! Megírjam egy könyvben? Azt nyilván kiadná a Magvető vagy az Európa Kiadó. Mehetnék demokratának Bródyék mellé.
Valójában a dal egészen borzalmas, főleg Boldizsár Miklós hangja. Viszont üzenetértékű. Íme, a Kádár-diktatúra támogatott embereinek kedvezményezett világa. Mintha egy mai fideszes nagyember újdonsült feleségének adnának egy albumot. Mi történne a sajtóban, emberek?
A valóságban nekünk nem maradtak illúzióink. Íme, így fest a valóságban egy komoly karrier nagy lépcsőfoka. Saját lemez! De hogyan…
Valóban „nem lehet megvásárolni” Koncz Zsuzsát, Koncz Zsuzsáékat? Vagy Schuter Lórántnak van igaza?
„Azt üzenném neki, ahogy az összes többinek is, aki az előző rendszer kedvezményezettje volt, hogy legalább most fogják be a szájukat.”
Kedves Lóránt, üzenet továbbítva.