Sokak szemében hős, forradalmár, mások szerint zavart lelkű felforgató, provokátor volt Rózsa-Flores Eduardo, akit végül szülőhazájában, Bolíviában lőttek agyon máig sem tisztázott körülmények között. Az biztos, hogy élete filmre kívánkozna. Most kevéssé ismert eredettörténetet mesélem el.
Még évekkel ezelőtt meghívtuk a »Modellváltás ’89« nevű, általunk szervezett és rendezett konferenciára Kiss Dávid történészt, a Munkásőrség szakértőjét, hogy tartson egy előadást az erőszakszervezetről. Utána beszélgettünk, és kérdeztem, mondjon már néhány ismert munkásőrt. Rózsa-Flores Eduardo-t is megemlítette (lehet, hogy az előadáson is mondta), és biztatott, nézzek csak utána. Ekkor írtam meg az első cikkemet róla. Nézzük a kezdeteket.
Már az apja sem volt akárki. A felkérésemre Tóth Eszter Zsófia történész régebben még cikkeket írt a PestiSracokra, még akkoriban, amikor én is ott dolgoztam. Az egyik írásában éppen Rózsa-Flores apjának hazatérését dolgozta fel. A kommunista Rózsa György (nem az a Rózsa György, bár ő is kommunista családból származott, az ő történetét A tévé megszállásában írtam meg) a háború alatt az illegalitás tagja volt, a Gestapo 1944-ben letartóztatta, munkaszolgálatra hurcolták. Túlélte, 1946-ban belépett a Magyar Kommunista Pártba, aztán elment, 1947-től Párizsban élt, állami ösztöndíjjal. „Bár 1948-ban visszatért Magyarországra, azonban a Rajk-per miatti kiábrándultságból és Franchois Gauchot titkárnőjének koncepciós kivégzése miatt Párizsban telepedett le és belépett a Francia Kommunista Pártba” – írta róla Tóth Eszter Zsófia. Később Bolíviába ment, őt ismerkedett meg Eduardo anyjával, majd az „1956-os magyar forradalom hírére lépett be a Bolíviai Kommunista Pártba.” Érdekes fejlemény, de kommunista logikával tulajdonképpen érthető. A koncepciós perek közül itthon is csak a kommunisták elleni ügyek zavarták, ebből a szempontból világos, hogy ötvenhatban sem ébredt fel. Később onnan is menekülniük kellett, ezután Chilében élt, ahol tanított, politizált és ismert mozgalmár festőként dolgozott, egészen addig, amíg Pinochet puccsa után onnan is le kellett lépniük. Érteni fogjuk, hogy miért. „Az ENSZ Menekültügyi Bizottságának segítségével Chiléből 1973. november 13-án családjával együtt Svédországba menekült, onnan tért haza Magyarországra”. A kis Eduardóval.
„Hugo Banzer Suarez ezredes hatalomra kerülését követően 1972-ben Chilébe menekült át a család” – írta első váltásról Kiss Dávid. – Apja hivatalosan Allende művészeti tanácsadója lett, de a Chilei Kommunista Párt külügyi osztályán is dolgozott. Az 1973-as Pinochet-hatalomátvétel után több kommunistát bujtattak a lakásukon. Érdekes, hogy a ’80-as években Magyarországon is működött egy chilei kommunista emigráció, amelynek katonai részlege is volt, Rózsa egyik visszaemlékezése szerint »fegyver nélkül« gyakorlatoztak.
»Később, a diktátor (Pinochet) elleni merénylet engem kísértetiesen emlékeztetett egy gyakorlatra, amikor itt, Magyarországon próbálták ki, mit kell tenni egy gépkocsioszlop támadásakor. (…) Persze nem sikerült az akció« – emlékezett vissza a Fejér Megyei Hírlap 1995. március 18-i számában. Chiléből végül a család Svédországba távozott, ahol másfél évig éltek politikai menedékjogukkal, majd Magyarország következett.”
Itthon egyik szomszédjuk Bächer Iván lett, a Népszabadság néhai publicistája Rózsa-Flores nekrológjában így emlékezett az ifjú forradalmárra: „Aztán érettségi után valahogy katona lett, majd katonai főiskolás, és kezdtek sorjázni a hajmeresztő történetek, amelyekről sose tudta az ember, hogy valóban megtörténtek-e, vagy csak az ő burjánzó fantáziájának szüleményei. Ami biztos, hogy egyre több mindenféle fegyver tűnt fel szobájában, légpisztolyok, puskák, de emlékszem, egy gyönyörű muzeális, kétkerekű Maxim géppuskára is; semmiről nem lehetett tudni, honnan, hogyan szerezte.” A baloldali Bächer valószínűleg igen sokat tudhatott erről. Hiszen ezek szerint sokat átjárt.
A kis Eduardo valóban szerette a fegyvereket. A nyolcvanas években Rózsa György Eduardóként lépett be a Munkásőrségbe, ahol tolmácsként dolgozott és a Propaganda Osztály munkatársa lett. Egyértelműen a katonai szolgálat, azaz a hírszerzés (MNVK-2.) embere volt, de jelentéseit felhasználta az állambiztonság is. Kulcsfontosságú munkával is megbízták: ő lett a világ legkeresettebb bűnözőjének, a hosszú ideig Magyarországon élő Carlosnak a tolmácsa.
„Egy volt tiszt szerint a Carlosra való ráállítása a legjobb döntésnek bizonyult – írta Szemán László János a Magyar Időkben. – A fedőtörténet szerint Eduardo sorállományú határőrként, zászlósi rangban, útlevélkezelőként szolgált a nemzetközi repülőtéren. Amint Carlosék megérkeztek, készségesen felajánlotta a terroristavezérnek a szolgálatait, mondván: szívesen tolmácsol nekik, és elintézi, ha valamire szükségük van.
A mindig gyanakvó Carlos társai meghökkenésére elfogadta a fiatal határőr ajánlatát. Eduardónak pedig »olyan mázlija« volt, hogy mindig akkor mehetett szabadságra vagy hosszú eltávozásra, amikor éppen Carlosék is Magyarországon tartózkodtak. A tolmács még luxusprostituáltakat is felhajtott a szexuálisan nagy étvágyú Carlos számára. Eduardónak köszönhetően az állambiztonság még aznap megtudta, hogy Carlosék a Visegrádi-hegységbe utaztak és Dobogókő térségében lőgyakorlatot tartottak.”
A kilencvenes években megjelent egy interjú Rózsa Floresszel az osztrák Profilban, az azt feldolgozó korabeli, 1998-as Magyar Nemzet-cikkből kiderül, hogy Rózsa a „magyar katonai akadémián négy évig elhárítótiszti-kiképzésben részesült, majd a minszki Dzerzsinszkij akadémiára került, amely a KGB központi kiképző bázisának számított. Itt félévet töltött el, majd mint altiszt a magyar határőrségnél szolgált”.
Ekkor állították rá Carlosra. Egyszóval: a KGB-ről beszélünk.
Kiss Dávid történész alapkönyvében több egykori munkásőrt megszólaltatott, közéjük tartózott Mayer Péter alezredes is, aki Rózsáról is beszélt. Ebből is idézek most. Kiss Dávid: „Tényleg, ugye Rózsa Floresről múltkor volt szó. Hogy kerültek kapcsolatba?”. Mayer: „Hát úgy, hogy a Gyuri [REF] kalauzolta a kubai küldöttséget a Munkásőrségnél, ő volt a tolmács. A küldöttséget a Tomasevics altábornagy vezette, aki akkor Castro egyik helyettese volt.”
Egészen pontosan arról a Raúl Menéndez Tomassevichről beszélünk, aki a diktátor egyik bizalmi embere, a kubai forradalom ismert vezetője volt. A Népszabadság 1984-es cikke szerint a magyarországi látogatás során „kölcsönösen tájékoztatták egymást a két fegyveres testületnek az ország építésében és védelmében betöltött szerepéről. A küldöttség tanulmányozta a munkásőrség párt irányítását, politikai nevelő munkájának módszereit, a munkásőrök felkészítésének rendszerét, formáit, anyagi feltételeit.”
Most térjünk vissza Mayer Péter alezredes későbbi beszámolójához: „Rózsa egy tán chilei felmenővel, felmenőkkel rendelkező fiú volt. Szüleivel együtt emigráltak Magyarországra, az egyik szülő, nem tudom, melyik, magyar volt. Lényeg az, hogy jött egy ilyen 6-8 fős kubai delegációval, és még törte is a magyart, nem akarok hülyeséget mondani, akcentussal beszélte. Nagyon aranyos, hát olyan fiatal volt, nálam fiatalabb. Most azért érdekes, mert én voltam akkor olyan 28-30 éves, ő meg még fiatalabb. […] Egy hétig volt ez a delegáció, én is mindenhova kísértem, lőtéren voltunk, azt nem tudták, hogy én az iskolában tanítottam. Ki is mentünk a piliscsabai lőtérre, és a PA pisztolyokkal lőttünk célba. Hát a 15 méterre lévő körkörös alakra, a céltáblára a kubai tisztek igen gyatrán lőttek. Ők azt nem tudhatták, hogy én mániákusan szerettem célba lőni, tagja is voltam a Munkásőrség pisztolyosverseny csapatának, mikor látták, hogy nem hatódom meg lőeredményeiktől, mondták: »Na, lőjél te is!« Én akkor versenyre készülve 50 méterre lőttem célba, a tizenöt méter nem volt távolság, gyorsan öt tízes találatot értem el. A Gyurit megkértem, fordítsa le nekik, nálunk így lőnek a pártmunkások, a többieknek ezért csak jobban szabad. Szóval, sokat hülyéskedtünk a Gyurival, és életkori adottságainkból eredően összehaverkodtunk, közel is álltunk egymáshoz, nagyon jó barátságba keveredtünk, és akkor ő jelentkezett munkásőrnek, utána lett ő az egyetemnek (ELTE) a KISZ-titkára.”
A rendszerváltoztatás előestéjén járunk. A józan, fontolva haladó politikai elit már a hatalomátmentésre készül, de nem mindenki fogadja el a változást. Sokan suttognak arról, hogy a szélsőbaloldal puccsra készül, akár a Munkásőrséget is bevetnék. A kommunista diktatúra elkerülhetetlen bukását el nem fogadó társaságok közé tartozott a Kádár János Társaság is. Ebben is benne volt Rózsa-Flores, aki már gyerekként politizált.
„1975 és 1979 között a Budapesti I. László (ma: Szent László) Gimnáziumban tanult [ahol én, teszem hozzá – MG] 1975-ben lett a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) tagja, később alapszervezeti titkár, bizottsági tag, és egyben az Ifjú Gárda tagja is – írta erről Kiss. – 1978-ban a KISZ KB Aranykoszorús jelvényét kapta meg, és a Vöröskeresztbe is belépett ugyanebben az esztendőben. 1979 és 1981 között a BM Határőrségnél szolgált, később őrmesterként szerelt le. Lőkösházán lett lovas határőr, majd Budapestre, Adyligetre került, később Ferihegyre vezényelték. 1983-ig volt hivatalosan határőr, közben 1982-ben lett az MSZMP és valamelyik meg nem nevezett szakszervezet tagja.
1984-ben jelentkezett az ELTE spanyol szakára, és ebben az esztendőben a Lapkiadó Vállalat KGST Információs Bulletin Szerkesztőség anyanyelvi lektora és sajtólevelezője lett, amely nyilvánvalóan bizalmi állás volt. Rózsa egyébként spanyol, francia, olasz felsőfokú, portugál középfokú nyelvvizsgával rendelkezett, és angolul is beszélt; 1989-es terveiben az orosz és a német nyelv elsajátítása is benne volt.
Itt KISZ bizottsági tag is volt egyben, agitációs-propaganda felelősként. Később a La Vanguardia spanyol lap tudósítója lett, Romániába, Sütő Andráshoz is kiküldték, majd több keleti blokkban lévő államból is tudósított a rendszerváltoztatás éveiben. A Sütővel való találkozását követően visszaemlékezése szerint a zöldhatáron keresztül csempészték ki az országból, ugyanis a Securitate erőszakos fellépésétől tartottak.”
Ne feledjük, egy olyan emberről beszélünk, aki a KGB iskoláján tanult. Továbbra is szélsőbaloldaliként ismert. „A vele a Munkásőr című lap számára interjút készítő Bartha Szabó József kérdésére kifejtette, hogy egy demokratikus rendszerben is el tudta volna képzelni a testületet, mivel minden társadalmi réteg képviseltetve volt benne. Szerinte a Munkásőrség sokat változott a fennállása során, de nem járatta le az általa képviselt értékeket. Az a vád pedig, hogy sztálinista maradvány lenne, szerinte nem volt igaz. Ugyanakkor a testülettel kapcsolatos téveszmék kialakulásában a rossz propaganda is hibás volt, mivel a militarizmus helyett a testület közösségi jellegét, a fiataloknak és öregeknek való segítség nyújtását kellett volna hangsúlyoznia” – írta erről Kiss Dávid.
„Munkásőri tevékenységével kapcsolatban a következőket tudjuk – folytatta. – Rózsa jelen volt az 1988. március 15-i megemlékezésen is, amikor a hatalom még korlátozta az ünneplést; több ellenzékit úgynevezett preventív őrizetbe vettek az esemény előtt, jelentős rendőri készültséget rendeltek el. Több »KISZ-korú« munkásőrt is kiküldtek a tüntetők közé, így Rózsát is; nekik informálniuk kellett a Munkásőrséget.
Ennek során a Munkásőrség iratai közt található dokumentumok szerint Rózsa »…az egyetemi fiatalok körében az ellenzéki csoportok megmozdulásait rendszeresen figyelemmel kísérte, azokról folyamatosan tájékoztatta a MOP (Munkásőrség Országos Parancsnoksága) titkárságát és a hadműveleti ügyeletet. Munkásőrhöz méltóan cselekedett, bátor helytállásáról tett tanúbizonyságot.«
Mindezért Kiváló Munkásőr elismerésre terjesztették fel, amit meg is kapott. Rendszeres tolmácsolási feladatai is voltak. 1989. október 17-én ötéves munkásőr-emlékérmet kapott, tehát megszűnéséig tagja maradt a testületnek.”
Azaz: besúgta Orbán Viktort, Kis Jánost és a társaikat. Ekkoriban készült vele az a nagy interjú, amiben a Munkásőrnek a további terveiről is beszélt.
„Olyan marxista-leninista alapon álló kommunistának tartom magam, aki vallja, hogy nem kommunista értékrenddel, hanem a gyakorlattal van a gond” – magyarázta, majd az utódszervezetről, a DEMISZ-ről ezt mondta: „A DEMISZ olyan, mint a rágógumi, nyúlik, nyúlik, és azt feltételezi, hogy az egész magyar ifjúságot átéri. De hát ez ugyanolyan illúzió, mint amilyen az a politikai gyakorlat volt, amely megpróbálta elhitetni a régi KISZ-ről, hogy a fiatalok egyetlen és igazi szószólója.”
Az ország aztán a kilencvenes években ismerte meg. Ezzel folytatom majd.
