1.

Esteledik. Lassan felkúszik az égre a kaján hold, eltünedeznek az emberek az utcákról. Csenddé lényegül a zsivaj. Magányos férfi áll egy bezárt bolt előtt, mintha mormogna valamit. A szemei sötétek, vádlón, egy végtelen kút mélységét megidézve izzanak. Jobb kezében cigaretta, mohón, öntudatlan szívja. Megmagyarázhatatlan bánat árad a lényéből, egyszerre vonzó és taszító.

A kávéház eldugott szegletében ül, tollával kapirgálja a papírt. A szavak mintha összeesküdtek volna ellene. Képtelen írni, gondolkodni. Emlékek törnek rá, lassan felfalja a múlt. Minek is jött ide? Elriaszt mindenkit, kiszolgáltatja magát. Örökkön hallja, hallgatja a sunyi, sajnálkozó hangokat a háttérből: megőrült…, szegény nő!, és hozzá a lesütött szemek, az elfojtott mosolyok.

Éjfél van. A Költő még mindig ugyanott ül, ugyanabban a pózban. Csak az árnyékán látszik, hogy a semmi ágán üldögél. A kopaszodó pincér a háta mögött áll, feszeng, nem meri zaklatni az állandó vendéget. Ez is írogat, tudja jól. Kommunista volt, mondják. Sohasem értette ezeket a művészeket. Mindig csak szenvednek, játsszák a forradalmárt vagy a hősszerelmest, aztán vagy ebbe, vagy abba belehalnak.

A Költő sem értette önmagát. Minden egyre bonyolultabb lett, egyedül az alkotás maradt tiszta, különben mindent átfont, körbeölelt ez a nyálkás, ragadós pókháló. Fulladozott. Éhezett. Magára maradt, mindenkit elmart, elüldözött magától. Nagyon nem kellett noszogatni őket.

Látja, hogy az egész visszafordíthatatlan, hogy napról napra nehezebb lesz megőrizni még egy csipetnyit a megfoghatóból. Tudja, hogy az út hova vezet, érzi, ahogy széthull, szertefoszlik, elillan, akár egy szájszagú, poshadt sóhaj. Nem tehet már semmit. Ami körbefonja, ami a lelkét dúlja, ostromolja, káromolja, az túl sok, feldolgozhatatlan. Az egész élete mintha egy irányba vezetne, a sorozatos csalódások, öncsalások, így visszanézve semmi mást nem lát, csak ostoba reményeket és sötét foltokat, hiányokat. A nagy szavak, a versek, a játékos rímek, amelyek olyan könnyen kipattantak, előbújtak, most visszanézve nevetségesnek, színpadiasnak, mesterkéltnek tűnnek. Már egyik sorát sem érzi szépnek. Undorító blöff az egész. 

A papír üres, a pincér köhög, a buboréknak bizonyult burok szétreped.

„Elnézést, zárnánk!” – a hang látszólag kedves, de ő érez valamiféle dühöt, csalódást és unalmat benne, bólint, feláll, s a néma, üres lapokat a zsebébe gyűri.

Már az utcán áll, talán egy lámpa alatt, talán a folyót nézi, amiről azt a híres versét írta. Mintha a hold is befeketedett volna. Eltűntek a simogató kezek, abbamaradt a zihálás, elillant a remegő kéj, az alkalmi közösülések szánalmas pózai. Képtelenség az egész, szellemként jár-kel a világban, árván, későbbi, kizsarolt árvaságába belesavanyodva. Talán már a szagán is érezni, gondolja, talán már a szagán is érezni, ahogyan lassan elmúlik. Erjed. Kifelé lépdel a teremből, hátrál, már meg sem akarja hallgatni az utolsó dalt, pedig a Tiszta szívvelt játszák valahol, olyan Hammond-orgonán, aminek a létezéséről még csak nem is tudhat. 

Lehunyja a szemét, a keskeny ágy mellett egy félredobott könyv. Már azelőtt unta, hogy beleolvasott volna. Elsüllyed a csendben, az arca nyugodt, álmodni szeretne, valami könnyűt, valótlant, édeset. Hogy szerelmes, a Balaton partján ül, pipaszár lábain megcsillan a napfény, a combját simogatják.

Aztán a vonatfütty. A kép szétmállik, ébredés. 

Erzsébet híd a Gellérthegyről / Fotó: Fortepan.hu, ad.: Janikovszky György

2.

S mégis álmodik. Mosolyog, régi fotóin látott vidám, élettel teli szemeivel nézi a lányt, aki teljesen elvarázsolja. Mintha húszéves lenne. Fogják egymást kezét. A csendesen hömpölygő Dunával úsznak, de mégsem, inkább úgy tűnik, felette lebegnek. Végre beszélni, írni sem kell. Valahol távol a Színészkirály beszél, úgy mondja a józsefattilát, ahogyan a józsefattilát nem mondja senki. A Költő összeráncolt homlokkal hallgatja: 

„Emlékezz, hogy hörögtél

s hiába könyörögtél.

Hamis tanúvá lettél

saját igaz pörödnél.

Atyát hívtál elesten,

embert, ha nincsen isten.

S romlott kölkökre leltél

pszichoanalízisben.

Hittél a könnyű szóknak,

fizetett pártfogóknak

s lásd, soha, soha senki

nem mondta, hogy te jó vagy.

Megcsaltak, úgy szerettek,

csaltál s így nem szerethetsz.

Most hát a töltött fegyvert

szorítsd üres szívedhez”.

A lány sír. Ő is közel jár, saját verse, elrendeltetett sorsa újra átszúrja a szívét, már tudja, hogy ebből a kapcsolatból sem lesz semmi. A lány is érzi, hogy nem. Hiába alakult, formálódott valami, egy kéz felülről vagy inkább belülről szétrepeszti, összetöri az éppen megszilárdult üvegburát. 

Hánynak. Bele a Dunába. A strófák, akár a jég, ráfagynak a testükre. Megmerevedik a pillanat, nincs már mit […]

Újra egyedül van. Besötétedett. Fázik. Majd alszik. Jobb keze egy kávéfoltos papírlapon fekszik, ujjai alatt, közül kikukucskálnak a különösen kemény, megemészthetetlen szavak: 

„Hisz mint a kutya hinnél

abban, ki bízna benned.”

Halkan szuszog. Arca akár egy halotti maszk. 

Felette lebegnek

3.

Nyöszörög, reszket és sír. Akár egy morfinista. Eszébe jut Csáth Géza. Micsoda novellák! Bassza meg ő is. Bassza meg mindenki. 

Senki sem hallja. Éjszaka van és forróság, tombol-terpeszkedik a nyár, szétfolyik a városban. Három gyufaszál, jelek, egy nevető arc, újabb dühroham. Fáj a szíve, fáj a szeme, fáj a minden. Eliramlik az élet.

A napok összemosódnak, a valóság mellékszereplő lett. Statiszta. Sárgul szép haja, duzzad a szép fekete szeme, a szavak életre kelnek, lázadnak, vicsorognak. Néha mintha megtisztulna, mintha elhagyná a rontás. Ezekben a rövid jelenetekben még világosan lát mindent, konok, eltaposott gyermekként nyeli a könnyeit. Kristálytisztán megjelenik előtte a hazugságok bonyolult rendszere, érzi, hogy már mindenki ellenség, gyanakodva nézi őket, mikor hull le az álarc. Mert végül leesik mindenkiről. 

Többnyire kedvesek, leereszkedők. Minden sarokból, minden pókhálós, testszagú zugból a múlt leselkedik, vár, keresi a pillanatot, amikor összezúzhat mindent. Akár egy kalapáccsal megtámadt tükör. Hallja, ahogyan a mozaikdarabkák sikítva zuhannak szerteszét.

Ha egy pár hónapra megszabadulhatna önmagától, ha elfelejthetne mindent, ha csak Flóra maradna, de egy másik Flóra, nem ez, ha a csend nem nyomasztása abbamaradna, ha képes lenne még reménykedni. 

Nem. A fejét rázza, motyog magában. Aztán hangosan nevet. Saját szánalmasságán derül. Szédül, émelyeg, úgy érzi, csak árt a nyugtató, nem űzi el a múltat, se a remegést, se a szellemeket, semmit. Pusztán legyengíti. Kriptába vezető terápia. Szabad öngyilkossági módszerek jegyzéke.

Kétségtelen, hogy ügyesen leépített maga mögül mindent. Lefejtette magáról a szerelmeket, árnyakat, társakat, akár a hagyma rétegeit, és végül mindenki eltűnt. A kultúrát levetett ruhaként dobta a mama által fényesre sikált padlóra. Babitsnak, meg a többinek visszabeszélt, fegyelmezetlen gyerek. A kommunisták lejáratták, mások elkerülték, úgy érezte magát, akár egy kincstári madárijesztő, akit és akire mutatgatni lehet. Az őrült. Elfogyott az alamizsna, az ingyenebédek, a mamáskodó Márta, meg a többi kolonc, csak teher, teher volt mind, de mire mindet levetette magáról, rájött, hogy ettől sem lett súlytalan. 

Kocsmák és kávézók füstfelhőjében bolyongott. Kiöntött piaszag, hányásszagú nevetések. Kacagtak, nevettek, kikacagták, kinevették, tetszelegtek, társalogtak, aztán már megtűrt sem volt, már vállon se verték, már le se sajnálták. Ő lett az árnyék, ő lett a torzó, a himlőhelyes és savanyú zseni. Akivel még baszni sem érdemes. Kitagadták, megtagadták, hitegették, és ő mindig naív, önző, gyermeki partnernek bizonyult. Az ország legrosszabb kártyajátékosa. Az érzelmi póker örök vesztese. 

Minden csak játék volt, színjáték, önmagukat bábmesternek képzelő bábok őrült kavalkádja, őrült karneválja, és már minden jelenet lefutott, megtörtént és elfelejtődött, csak az utolsó lépés kell, a lezárás, a vég. Csak nagy monológ ne legyen. Csak tanulság ne legyen a végén. Egyszerű vágás: és vége. 

József Attilát lenyelte, megemésztette és kiszellentette a Költő, felfalta, akár a rák a mamát, egyre kevesebb maradt belőle, inkább csak maszk, inkább csak egy szerep. Verstermelő kisiparos, fájdalom-kivetítő elvtárs, siránkozó gyenge jellem. Így látta, ez maradt, a nagy mű sehol, csak sok-sok közepes vers. Hová lett az a fiú, aki le mert és le tudott írni mindent? Hová lett a tiszta szív? Elveszett, felfalta a közönyös, lustán terpeszkedő idő, elemésztette a másik férfiből áradó verejték-szagú reménytelenség. Felzabálta a Költő, aki karóval jött, nem virággal. Hiszen lányt vártak a mamáék, nem őt. Még csak nem is őt. Mit keresett itt egyáltalán?

„Boros, bolond szívemnek vére, kiömlik az ő ütemére”, mormolja, hát igen, miért is ne, zárjuk le Adyval. 

Csöndes a szanatórium. Olyan akár egy alvó, őrült bálna. 

Balatonszárszó, 1935 / Fotó: Fortepan.hu, ad.: Simon Gyula

4.

Mit lehet írni erről az utolsó napról? Hogy az egészből csak a vonat volt az igaz? Ő legalább beteljesítette, amit ígért. Átsuhan egy név még az elméjén [Flóra], végiggurul a gerincén, akár egy örök, eltüntethetetlen vízcsepp. Aztán csak a zakatolás van.

Vér, agyvelő és az az elfáradt, önmagát felkínáló szomorú mozdulat, amellyel elindul a végtelen, a semmi felé. 

[A szerző utólagos megjegyzése: Számomra József Attila a minden, a meghaladhatatlan költő. Amit tudtam, elolvastam tőle, róla. Ezt a novellát nagyjából 15 évvel ezelőtt írtam. Egy későbbi kutatásom kapcsán jutott az eszembe. Most kicsit átdolgoztam.]