Készülő könyvemhez olvasom A Komlós című kiadványt, amelyben barátai, elvtársai és ismerősei írtak, beszéltek Komlós Jánosról. Jó kis kötet, a rengeteg hazugság, elhallgatás és ferdítés mellett sok jól felhasználható idézet is van benne, bár minden átmentett ÁVH-s tisztről lenne hasonló. A nyilatkozók többsége viszonylag normális stílusban beszél, illetve ír, jórészt persze mentegetik, dicsérik Komlóst, de van, aki nehéz, elviselhetetlen természetéről is beszél.
Kilóg a sorból a Kádár-diktatúra egyik ismert tévése és nyalonca, Hajdú János. Ma már sokan elfelejtették, ki volt, nekem is csak akkor jutott eszembe, amikor Vitray Tamás különleges előéletéről írtam – ismét. Arra utaltam cikkem végén, hogy Hajdú Jánosról sem tudta senki, hogy az MNVK-2-nek, azaz a katonai hírszerzésnek is dolgozott [a párt mellett], amíg meg nem találtam, és a PS-en nyilvánosságra is hoztuk az erre utaló forrásokat.
Vagy fogalmazzunk máshogy: szerintem más is rálelt már korábban, csak valamiért nem vette észre, nem akarta, merte, tudta megírni. Érthető: Hajdú a rendszerváltás után az egyik fontos párt, az MSZP képviselője lett. Zsák a foltját – mondhatjuk.
Hajdú 2002-es szövegét olvasva az undor kerülgetett. Komlós ürügyén mondta a következőket:
„Amikor Komlós János Az érem harmadik oldalát pörgette és a Mikroszkóp Színpadon konferált estéről estére, akkor a Csurka István nevű nyilas csirkefogó ki-be közlekedett Aczél György seggében. Csoóri Sándor pedig lapengedélyért kuncsorgott, hogy nacionalista hülyeségeit és kútmérgezéseit megpróbálja a sorok között elhelyezni.”
Minősíthetetlen, bicskanyitogató sorok. Pedig finoman szólva sem vagyok kritikátlan Csurka-rajongó és Csoórihoz sem igazán köt semmi, a nyilvánvaló tiszteleten túl. Általában igyekszem az érzelmeket kizárni a kutatásaim során, de ekkor nehezebb volt a szokásosnál.
Az a Hajdú nevezte „nyilas csirkefogónak” Csurkát, aki ténylegesen „ki-be közlekedett Aczél György seggében”, éppen ugyanebben a szövegében kérkedett azzal, hogy szinte már barátok lettek Aczéllal. [Utóbbit mondjuk szívesen megkérdezném erről, vélem, hogy az intelligensebb, műveltebb társaságot szerette. Neki Hajdú egy közepesen fontos, vonalas végrehajtó lehetett.] Tehát Hajdú konkrétan Aczél fenékből ordibált kifelé. De Csoórit minősítő sorai is hányingert-keltőek [főleg Hajdú múltjával]. „Lapengedélyért kuncsorgott, hogy nacionalista hülyeségeit és kútmérgezéseit megpróbálja a sorok között elhelyezni.”
Kuncsorgott – írta az elnyomás, a cenzúra képviselője, az a propagandista, aki még a nyolcvanas években is a régi, sztálinista vonalat követte, ahogyan azt majd látni fogjuk.
Azt gondolom, a szerkesztőnek és a szerzőnek is van felelőssége. Az, hogy ez a szöveg így megjelenhetett, abban benne volt a néhai Kertész Péter (a szerző) és a mecénás, az ötletgazda (ifjabb Komlós János). Kútmérgezés – írta Hajdú. Nos, ez az igazi kútmérgezés.
És Hajdú rátámadt Csoórira
De miért volt Hajdú ennyire dühös Csoórira? Mert ezt a feladatot kapta még korábban Aczél Györgytől.
A nyolcvanas évek első felében a Párt egyik hangja [ez Vitray Tamásnak is szól, akár elismeri utólag, akár nem, ő is az volt akkoriban], azaz Hajdú gyakorlatilag terrorizmussal, vérontásra való buzdítással vádolta az Élet és Irodalomban Csoóri Sándort. Azért mert az író-politikus a magyar kisebbségeket féltette, szót mert emelni a magyarokért.
Csoórit akkor egy évre letiltották, a mindenre kapható Hajdú ekkor már régen futtatott káder volt, A Hét főszerkesztője, a rendszerváltás után pedig svájci nagykövet, majd MSZP-képviselő.
Előbbit – nagyköveti munka – hálózati múltjának köszönhette, utóbbit – MSZP-képviselő – végtelen lojalitásának, cinikusságának és ismertségének.
Hajdú természteesen sohasem kért bocsánatot sem Csoóritól, sem a szintén általa megtámadott Duray Miklósról, akit Csehszlovákiában több mint egy évre börtönbe zártak az azóta legendássá lett [bár szokás szerint széles körben egyáltalán nem ismert] Kutyaszorítóért. Nem, Hajdú inkább 1994-ben megismételte korábbi, bolsevik gondolatait. Hol máshol mint a Nap-TV-ben.
De mit írt Hajdú a Csoóri elleni hadjárat idején? Ezt: „A mai Csehszlovákiában élő önjelölt kisebbségi érdekvédő hosszadalmas elmondása szerint egy félig polgári, félig dzsentri család 1945-ben született sarja, ami adatként azért kínálkozik ide, mert Duray Miklós létét és tudatát – saját szövege alapján – ez határozta meg elsősorban”.
Ezután Hajdú azzal vádolta Csoórit, hogy vérfürdő szeretne a magyarok és a „csehszlovákok” között, természetesen amerikai megbízásból.
„Tehát valahol valaki Washingtonban úgy döntött, hogy azt a New Yorkból keltezett ötletet, miszerint Romániában és Csehszlovákiában polgárháborút kellene kirobbantani, mindenhol nem engedik sugározni”.
Nem véletlenül választották ki A Hét hangját, a hálózati múltú Hajdút. Bár korábbi munkáit látva – külföldi tudósító volt – rendszerszerű volt, hogy vagy az állambiztonságnak vagy az MNVK-2.-nek dolgozott, ez nála bizonyítható is. Egy másik „elismert tudósító, a titkos munkatárs Polgár Dénes így emlékezett rá:
„Igen, még egy tudósító volt, a Népszabadságtól Hajdú János. A Népszabadságnak ő volt ott az első tudósítója. Én voltam Bonnban a második magyar tudósító, előttem Dobsa János dolgozott kint, így én voltam a második MTI tudósító. Hajdú János aztán képviselő is volt meg nagykövet is lett. Nagyon jóban voltunk.”
Nyilván. Az idézet azért is érdekes, mert ma már tudjuk, hogy mindhárman a hálózathoz tartoztak, Polgár és Dobsa a BM hírszerzésének, Hajdú pedig a katonai szolgálatnak dolgozott.
Utóbbi „kapcsolatként foglalkoztatott” személy volt az MNVK/2-nél, ugyanúgy, ahogy például Bochkor Jenő [Bochkor Gábor apja], aki Polgár után lett az MTI bonni tudósítója.
Hajdút is ráküldték a német célpontra
Korábbi cikkemben írtam már arról, hogy Hajdú János MNVK/2-es múltjára csak azért derült fény, mert az BM állambiztonsága az ő segítségére is számított a Peter Scholz német diplomata ellen indított „kombinációkban”. Ezért aztán a vele kapcsolatos levelezés is szerepel Scholz (azaz „Soltész”) megfigyelési dossziéjában.
A „csak” arra utal, hogy a katonai iratokat nagyjából akkor ismerjük, ha valamiért átkerült egy részletük a BM-hez. Ezért is nehéz bizonyítani sok-sok igen gyanús, a rendszerváltás idején vagy már korábban felfutott újságíróról és riporterről, hogy a hírszerzésnek dolgoztak. Hajdúról lehet.
A következő jelentés például 1972. március 6-án készült: „Az ellenőrzésünk során megállapítottuk, hogy Alfred REINELT, az NSZK Szövetségi Sajtó és Információs Hivatal Keleti Osztályának vezetője, Hajdú János Magyarország bonni tudósítójának ajánlására Szamosi Károlyt /: Bp. 1922. Schőn Karola: / a Népszabadság munkatársát javasolja az Olympia idejére 9 napos müncheni utazásra. Reintelt indítványozza a Kereskedelmi Képviselet felé, hogy Szamosival kiutazása előtt vegyék fel a kapcsolatot.
Adataink szerint Hajdu János és Szamosi Károly a MNVK/2. Csfség nyilvántartásában szerepelnek, Szamosi tanulmányozás alatt áll, megnyerése folyamatban. A Szamosival kapcsolatos körülményekről az MNVK/2. Csfségen /: Budai elvtárs :/ tájékoztatva. Javasoljuk Szamosit a beszervezés után >Soltész< feldolgozásának [azaz a Peter Scholz elleni játszmákhoz] idejére átvenni. E kérésünk Budai elvtárssal megvan beszélve. Császár Sándor r. hdgy.”
Felbukkant Szamosi Károly neve. Utóbbi pályafutása – a Párt Agitációs, ill. AgitProp. Osztályának munkatársa, alosztályvezetője (1945–55), a Szabad Nép rovatvezetője (1955–56), majd – már Népszabadság néven – főszerkesztő-helyettese (1957–81). Ez önmagárért beszél, nem véletlenül ajánlotta a jelentés szerint éppen őt Hajdú. Ennél érdekesebb, hogy Szamosi „megnyerése folyamatban” volt, ő ennek megfelelően Hajdúékkal ellentétben nem is volt rajta azon az ügynök/megnyert listán, amelyet az állambiztonság aktakukacai összeírtak „Soltész” megfigyeléséhez. Vélhetjük, hogy fontosabb káder volt, ezért akarták csak ekkoriban megnyerni. Amúgy tette a dolgát magától is.
Az NSZK-s diplomata Scholz ellen egyébként a szokásos eszközöket vetették be. Átkutatták a lakását (egy ügynöknő segítségével), bőröndjét megvizsgálták, a benne lévő tárgyakat, iratokat lefotózák, őt magát pedig végig követték, folyamatosan megfigyelték.
Majd ugyanebben a hónapban – 1972. március – a BM ismét a társszerv, az MNVK/2. és Hajdúék segítségét kérte. Csapó Viktornak, a katonai szolgálat csoportfőnök-helyettesének címezték a levelet:
„III/II Csoportfőnökség 2. Osztálya. Csapó Viktor ezredes Elvtársnak, MNVK-2 Csoportfőnök Helyettesének! […] Dr. Peter Scholz diplomata útleveles, NSZK állampolgárt hírszerzés gyanúja miatt feldolgozás alatt tartjuk. Kérjük, hogy az MNVK-2 Csoportfőnökség nyilvántartójában szereplő [Hajdú] János […] és [Gedeon] Pál kapcsolataikon keresztül nyújtsanak segítséget feldolgozásához az alábbiak szerint: Törekedjenek a kapcsolat elmélyítésére, a találkozókat tegyék rendszeressé, a kapcsolatot tegyék baráti jellegűvé.
A találkozások alkalmával tanulmányozzák személyi tulajdonságait, emberi magatartását és hírszerző módszereit. Állapítsák meg, hogy van-e lehetőség hírszerző tevékenységének hálózat útján történő dokumentálására. Nyújtsanak segítséget operatív akciók esetén kivonásához.
[…] 1972. március 22. Ambrus Sándor osztályvezető.”
A kikért, szintén az MNVK-2.-höz sorolt Gedeon Pál a Népszava újságírója, majd a nyolcvanas években rövid ideig főszerkesztője volt, akit – például a nemzetes Pethő Tiborral együtt – 1982-ben váltottak le, megszabadulva a régi idők hűséges kádereitől. Most inkább térjünk kicsit ki Csapó Viktor ezredesre, a levél címzettjére. Utóbbi sem volt érdektelen figura.
Borvendég Zsuzsanna egyik tanulmánya szerint az MNVK/2. tisztjeként ő is részt vett azokban a titkos pénzügyi ügyletekben, amelyek a különböző külkereskedelmi impexekben és kereskedelmi kirendeltségekben szerveződtek, és amelyekkel nagyon komolyan megkárosították a nemzetgazdaságot. A BM ezekben az ügyekben általában hiába nyomozott az MNVK/2-re, ezt következetesen megakadályozták:
„Utasításra ki kellett hagyni Csapó Viktor vezérőrnagy szerepének vizsgálatát, akit orgazdaság miatt bíróság elé tudtak volna állítani.”
– írta Borvendég Zsuzsa.
Orgazdaság – szép társaság volt ez. A Bonnban dolgozó Hajdút az állambiztonság később megpróbálta átvenni a katonai szolgálattól, mivel az iratok szerint az MNVK/2. itthon, hazai viszonylatban amúgy sem nagyon tudta ekkor felhasználni:
„Jelentés Budapest, 1973. november 17. 1973. november 15-én megbeszélést folytattam az MNVK-2. Csoportfőnökség beosztottjával Dr. Gyimesi József alez elvtárssal. A megbeszélés során az alábbi témakörök lettek érintve: 1./
[Hajdú] János újságiró kapcsolatukon keresztül kértünk segítséget „SOLTÉSZ” feldolgozásához, azaz beszámoltatását „SOLTÉSZ”-szal való találkozóiról. Dr. Gyimesi elvtárs javasolta, hogy mivel ők hazai viszonylatban nem tudják foglalkoztatni, kérjük át tartásra.”
A „Soltész” anyagában található utolsó, Hajdúval kapcsolatos titkos iratban hivatalosan is kikérték Csapótól, a válasz – sem elutasító, sem beleegyező – nem található meg az anyagban.
„Csapó Viktor ezredes elvtársnak, MNVK-2 csoportfőnökhelyettes Budapest. Az NSZK budapesti Kereskedelmi Képviselet vonalán kapcsolatként merült fel az MNVK-2 Csoportfőnökség nyilvántartásában szereplő [HAJDÚ] JÁNOS újságiró. Kérem ezredes elvtárs intézkedését, hogy – amennyiben kizáró ok nem áll fenn – nevezettet továbbtartásra szerveinknek adják át, mivel lehetőségeit nyugatnémet vonalon hasznositani kivánjuk. Budapest, 1973”.
Vajon átvették? Így került aztán A Héthez?
Végülis mindegy, egyszerre a Pártnak és a kommunista titkosszolgálatnak is dolgozott. Említettem, hogy Hajdú ekkoriban még bonni tudósító volt, majd 1976 és 1987 között a Nemzetközi Stúdió műsorvezetője lett. A nyolcvanas években – nyilván a Csoóriék ellen írt rágalmaknak és a más hasonló ügyeknek is köszönhetően – ő vezette A Hét című műsort, majd a rendszerváltás után az MSZP-ben folytatta.
Hogy a 2002-ben kiadott A Komlósban minden régi gyűlöletét ráhányja az egykori célpontokra.
Nos, ilyen emberek voltak a nagy, legendás tévé ismert, politikus arcai. Bár Hajdú kétségtelenül „kiemelkedett”. De kár lenne így lezárni.
Szintén Hajdú volt az, aki 1994-ben kisebb sajtótűzbe került, miután a NapTV-ben [ahol a haverok külön megreklámozták mint képviselő-jelöltet] ismét előjött belőle a javíthatatlan bolsevik. Az az igazság, hogy sok-sok átöltözővel szemben ő még valahol őszinte is volt. Félig.
„A jámbor néző az Úr 1994. esztendejének, február havában, egy reggelen, szokás szerint a Napkelte műsorát bámulta. Egyszercsak megjelent a legelegánsabban meghajló magyar újságíró, Hajdú János, akiről bejelentették: az MSZP színeiben indulni fog Csongrád vármegyében az országgyűlési képviselő-választásokon. A néző reakciója eléggé furcsa volt. Mi ütött a Napkelte szerkesztőibe? Feltehető, hogy az egyenlő esély jegyében minden képviselőjelöltet bemutatnak majd? Alig több, mint száz nap alatt több mint ezret? Ez reménytelen vállalkozásnak tűnik. Ám az is elképzelhető, hogy akkora eseménynek ítélték Hajdú János ringbe szállását, amellyel megkülönböztetetten és kiemelten is érdemes foglalkozni. És megkezdődött a Hajdútánc. […]
Aztán a meggondolatlan riporter rákérdezett arra a bizonyos élet és irodalombeli cikkre, amelyben Hajdú keményen megtámadta Csoórit egy Duray-kötethez írt előszaváért. Hajdú ekkor közölte, hogy ő már akkor helyesen és pontosan látta a dolgokat, nem a pártvezérek biztatására, hanem belső meggyőződésből bírálta Csoórit; ő megírta már akkor: imigyen fog elszabadulni hazánkban a nacionalizmus, az irredentizmus, meg még más ilyesmik. Csupán azt nem tette hozzá, hogy egyetértett Duray lecsukásával, Csoóri szilenciumával.
A folytatás azonban nem teljesen az előzetes elképzelések szerint alakult: a „bajkeverő” Kulin [Ferenc, MDF-es politikus] képes volt napirend előtt szót kérni a parlamentben! Az MSZP parlamenti frakciójának vezetője, a maga „tiszta”, belügyi múltjával, nemszeretem magyarázkodásra kényszerült, s el kellett határolja magét a párt elnöke is.
Szűrös Mátyás viszont megírta, hogy igenis a hajdan volt MSZMP magasabb fórumaitól kapta Hajdú János a felkérést. A csongrádi szocialisták ezek után nemes egyszerűséggel közölték: a szépreményű képviselőjelölt púp a hátukon. A Hajdútánc után következett a Hajdú [vissza-)tánc. Jánosunk röviden és tömören közölte, hogy ő fegyelmezett. Nem azt mondta, hogy visszalép, csupán annyit: ő elhallgat…”.
Igazi gerinces ember. Egyrészt megismételte a vádakat, másrészt azt hazudta, hogy nem fentről kapta a parancsot. Amit azonnal megcáfoltak. Aztán visszalépett, majd mégsem lépett vissza. A választók meg beválasztották a parlamentbe őt is…
Még finomítottak is Aczélék Hajdú szövegén
Olvassuk csak el eredeti propaganda-anyagának megszületését [Népszava, a nem kevéssé hírhedt Zöldi László]: „Az irodalmi hetilap [irodalmi és politikai, kár lenne lehagyni utóbbit] történetében két eset volt, amikor egy kézirat úgy került a nyomdába, hogy a munkatársak hiányolták jobb felső sarkában a lapcsináló főszerkesztő-helyettesek szignóját. Egy fiatal és csinos írónő bűnrossz novellája, valamint Hajdú János vitairata esetében.
Mint később kiderült, a terjedelmes – másfél újságoldalnyi – kézirat lapzárta után érkezett a pártközpontból. E sorok írója birtokában van az eredeti kéziratnak, tanulságos a javítások rendje.
A cikknek nincs címe és hiányzik a szerző neve. Háromféle kézírással javítottak. Az első szálkás betűjű, fekete golyóstollból való. A második kiírtabb betűjű, határozott vonású, kék golyóstollú. A harmadik gömbölyded betűjű, talán nőtől származó, ceruzából való. Ez utóbbi jó stílusérzékről is árulkodik.
A cikkíró körmondatait kettévágja, egyszerűsít, pontosít és enyhít. Eredetileg az olvasható, hogy értéktelen; ceruzával áthúzva és föléírva, legalábbis vitatható. Eredetileg az olvasható, hogy gyűlöli; ceruzával áthúzva és föléírva, elutasítja. A kinyomtatott változatban az eredeti szöveg jelent meg.
A keményebb, az engesztelhetetlenebb, a Csoórit Szabad Európa-pártisággal és nyilasbarátsággal vádoló.
[Ezt tört fel belőle később 2002-ben.]
A fekete tollú főnök ugyanis felülbírálta ceruzás beosztottját. Felülbírálta a cikkírót is, aki érezhette, gorombán fogalmaz, mert legalább a végén érintette valamelyest Csoóri Sándor irodalmi munkásságát. Nos, ez a rész is megjelent.
A kék tollú nagyfőnök felülbírálta a fekete tollú főnök húzási javaslatát, és jóváhagyta a ceruzás beosztott rendreutasítását. Találgatásokba nem érdemes bocsátkozni, de annyit azért megkockáztatok, hogy a három kézírás közül kettő valószínűleg Aczél Györgyé és Knopp Andrásé.”
Utóbbi rendszerváltáson átívelő pályafutását is meg kellene írni egyszer…
„Hasbaszúrás – ez a szerkesztőség véleménye a meg nem rendelt cikkről. Amelyet egyébként azért nem részletezünk, mert annak idején hatvanötezer példányban látott napvilágot. (Aczél György személyesen intézkedett, hogy erre az egy alkalomra oldják föl azt a rendelkezését, amely szerint az Élet és Irodalom legföljebb hatvanezer példányban jelenhet meg.)
Az MSZMP kultúrpolitikájának irányítója a megjelenés napján utazott Moszkvába, a szociális országokbeli »testvérpártok« ideológiai tanácskozására, ott mutatta föl a Csoóri-Duray nézeteitől elhatárolódó vitairatot.”
Fantasztikus cikk, belülről – pontosan látjuk, hogyan működött akkor a cenzúra.
„Ma már kirajzolódik a kép: a pártközpont akciója hosszas előkészítést igényelt. Felkértek három szerzőt a Csoóri-ellenes cikk megírására: Gyurkó Lászlót, Lázár Istvánt és Sükösd Mihályt, mindhárom írás alkalmatlannak ítéltetett az elhatárolódásra, ezért jelent meg a negyedik.”
Gyurkó Kádár János barátja és „dalnoka” volt. És még ő sem vállalkozott erre. Volt becsülete.
Hajdú János elvileg még él, nagyon öreg, akár Vitray. Viszont, ahogyan nézem, a kutya nem ünnepli, nem is írtak róla az elmúlt években. Mintha nem is létezett volna. Nem először gondolom, azért mégiscsak van igazság a Földön.
