Be kell vallanom, sokáig vártam arra, hogy egyszer „szélsőjobboldali” legyek, és bár úgy tűnt, hiába akarom, valamiért mégsem sikerül, azért most csak „összejött”.

Mindezt egy öreg, egykori agitpropos-hadnagynak, vagy ahogyan könyvében írta, egy „komcsi vitéznek” köszönhetem. Vitray Tamásnak. Boldog a lelkem, kisebb csoda, hogy nem lettem ezzel együtt rögtön antiszemita is, bár azt gondolom, ez a szélsőjobboldali címkével járó „billogcsomag” része. Vitray nagy idejének idején [kommunizmus, majd a kilencvenes évek] tagadhatatlanul az volt.

Miért lettem szélsőjobboldali?

Mert megírtam a [szerintem, bár Majtényi-ügyben nem csak engem, mindenkit meglepett a bíró] perelhetetlen igazságot, mindezt dokumentumok, iratok, történészi vélemények és Vitray Tamás folyvást változó visszaemlékezései nyomán.

Az ismert és megkerülhetetlen sportriporter évekkel ezelőtt valamiért úgy gondolta, hogy az igen félreérthető, bár számunkra sokatmondó „Kiképzés” címmel megírja a memoárját.

Miért írtam, hogy sokatmondó? Kiképezni nem csak a katonákat, a hírszerzőket és a kémeket is szokták. Furcsa egy címadás, annyi szent.

Vitray a könyvben E/3. személyben írt önmagáról, fiatalkori énjét – ez már önmagában egy pszichológiai elemzés témája lehetne – végig Kisneufeldnek nevezve. Már-már azt üzenve, hogy Kisneufeld és Vitray Tamás nem ugyanaz a személy.

Utóbbi akkor „született meg”, amikor Neufeld Tamás, a Néphadsereg, a Chemolimpex és a Kínai Nagykövetség [!] egykori munkatársa az ötvenhatos szabadságharc leverése után, azaz a megtorlás és „konszolidáció” idején a Rádióhoz került. Tehát a nagy váltás, a cezúra után.

A Rádiót ekkor is a legmegbízhatóbb pártemberek vezették, előbb Benke Valéria, aztán Révai József sógora, Gács László, aztán két belügyes, előbb Tömpe István, aztán őt váltva Hárs István, az egykori ÁVH-s.

Szóval ötvenhat, majd a megtorlás, végül az úgy nevezett konszolidáció. Ekkoriban került a Rádióhoz Ipper Pál is, aki szintén ÁVH-s volt egykoron [az „egyházi reakció” ellen harcolt]. Utóbbi a Munkásőr újságnak a Munkásőrség alapító tagjaként arról beszélt, hogy először is elküldték a vidéki szerkesztőségekbe rendet tenni.

Ezt egyszerűbben szólva tisztogatásnak nevezzük. Ez a rendrakás időszaka volt.

Új, végtelenül megbizható emberek kellettek a Rádióba, ezért kerültek oda a belügyesek és az egykori ÁVH-sok, valamint az a Neufeld Tamás, aki – tádám, szóljon a cintányér – nemet mondott az ÁVH-nak. Vitray Tamás annyira ragaszkodik ehhez a teljesen hihetetlen és hiteltelen történethez, hogy újra és újra elismételi. Most éppen a hvg.hu újságírójának. 

De van ebben valami jó: végre beszélnie kell erről. Végre magyarázkodnia kell még a baráti, őt ünnepelni kívánó hvg.hu-nak is. És abban is van valami jó, hogy a portál [amit sok cikke és általános újságírója propaganda-teljesítménye miatt nem sokra tartok] feltette ezeket a kérdéseket.

Így Vitray Tamás azt tehette, amiben tényleg jó: ült és mesélt. 

Én nem akartam Vitray Tamás kilencvenedik születésnapján posztolni, tudtam, hogy megünneplik majd, és nem akartam elrontani ezt. Tisztelem a kort és a teljesítményt is, és Vitray – a háttere, valamint nárcisztikus, másokat elnyomó – csak egy név: Knézy Jenő – természete ellenére – sokat letett az asztalra.

Iskolát teremtett – más kérdés, hogy a Kádár-diktatúrában csak a kiválasztott, bizalmi emberek „teremthettek iskolát”. Az ellenállóknak [például Hamvas Béla] maradt a raktár. 

De Vitray megint összevissza beszélt az interjúban, így nem árt tisztázni a dolgokat. Először is az Idegen Nyelvek Főiskolájáról. 

„Ezt a főiskolát a mai szélsőjobbos kollégáink előszeretettel nevezik kémképző iskolának, ami természetesen marhaság. Ez egy szerencsétlen fogantatású, de végül elég szerencsés iskola volt, amely pár évig működött, aztán beolvadt a bölcsészkarba. Szovjet találmány volt, amit Rákosi is átvett, mondván, kell egy iskola, amely képezi a munkásosztály hozzá hű, idegen nyelveket beszélő tagjait.” 

Szerencsétlen fogantatású, de elég szerencsés – mármint Vitraynak és a többieknek. Tipikusan „újbeszél-szöveg”. De figyeljük a folytatást:

„Jöttek ide a belügyesek, a külügyesek, a külkereskedelemmel foglalkozók meg mások is az idegen nyelvet tudó fiatalokért.” 

Szóval: szerinte csak a szélsőjobboldaliak nevezik „kémképző iskolának” a szovjet mintára, Rákosiék által alapított iskolát. Ahová jöttek a belügyesek, külügyesek, meg az ÁVH. Ugye nem csak én érzek itt némi ellentmondást? Őt – állítása szerint – az ÁVH hívta be, ezek voltak azok a néha szürke, máskor kék szemű, de mindig kedves (!) és mosolygós (!) tisztek, akik simán lenyelték a kis kádergyerek visszautasító szavait. Az ötvenes évek közepén. 

Ismétlem, az ötvenes évek közepén, amikorra a kommunisták már egymást is pisszenés nélkül legyilkolták. „Semmi baj, megértik – válaszolták. Kimentem, mondtam a fiúknak, a folyosón mi történt, és végül ők is mind nemet mondtak. Még ez se lett volna baj. A baj akkor kezdődött, amikor a Szabad Európa Rádió nyilvános adásban gratulált a hallgatóknak, hogy nem vállaltak munkát a véreskezű ÁVH-nál. Ez úgy derült ki számomra, hogy lehivatott a rektor és elmagyarázta, hogy vagy elvállalom a munkát, vagy magamért én kell, hogy feleljek, ő nem tud megvédeni.”

„Semmi baj, megértjük” – mondták Vitray ÁVH-sai, talán éppen Hárs és Ipper, a két későbbi munkatárs [viccelek, Ipper biztosan más területen volt], lehet, hogy még teasüteménnyel is megkínálták, majd felsegítették rá a télikabátját. Sőt, a többieket is rávette a visszautasításra Neufeld Tamás, amiből nem is lett volna baj, csak éppen bemondta a Szabad Európa Rádió általam azóta sem megtalált adása. 

Milyen érdekes, hogy Vitraytól, akit a hetvenes évek óta folyamatosan ünnepel a média sohasem kérdezte meg senki, hogy ugyan hol van ez az adás? Keressük már meg! Amerikában járt ösztöndíjjal, csak lenne kapcsolata a SZER-hez. 

Ennél nincs vagányabb történet, a kommunista főiskolás, aki nemet mond az ÁVH-nak. Ha valóban létezne ez az anyag, nem került volna már fel régen az internetre? Nem siettek volna megszerezni és publikálni Vitrayék mondjuk legkésőbb a médiaháború idején?

Ugyan már.

De ne tamáskodjunk, higgyünk neki. Szerencsére az ÁVH-sok visszautasításából sem lett baj, nem verték ott helyben agyon [pedig itt véreskezűek lettek], nem internálták, nem zárták börtönbe, nem figyelték meg, üldözték ezért élete végéig, nem, mert szerencsére Vitray egy katonatisztet oktatott éppen angolra [nahát], aki magával vitte politikai tisztnek a Néphadseregbe.

Itt jegyzem meg, hogy a Néphadsereg terrorszervezete, a negyvenes évek végéig zavartalanul gyilkolászó Katonapolitikai Osztály hírhedtebb volt az ÁVH-nál is. Elég ezzel kapcsolatban a később az BM hírszerzéséhez kerülő Kardos György és samesza, Berkesi András rémtörténeteit említenem. Csak az ÁVH lett jóval ismertebb.

„Szerencsémre volt egy katona magántanítványom akkoriban, akit angolra tanítottam, egy százados, aki, mikor elmondtam neki a történteket, azonnal beajánlott a főnökénél a Honvédelmi Minisztériumba. Jött is vele ez az alezredes, mondta, hogy »tanár elvtárs, átvesszük, mondja azt a rektornak, hogy már elkötelezte magát korábban, csak nem volt szabad megmondania«. Ezzel megmentett az ÁVH-tól.”

Ez gyönyörű. Elmeséljek egy sokkal valószínűbb verziót? Nem biztos, hogy igaz, de sokkal hihetőbb. Vegyük ezt is egy mesének:

„Az Idegen Nyelvek Főiskolájára nemcsak a külügyesek, belügyesek, ÁVH-sok jártak csemegézni, de az 1950. február elsejével átalakuló Katpol is. Azaz a HM IV. Főcsoportfőnöksége. Nekik is kellettek ugyanis képzett, a nyelveket magas szinten bíró emberek. Szerintem ebből az ÁVH-s történetből semmi sem igaz, csak Vitray nem a BM-hez, hanem a Néphadsereghez került.” 

Ezzel az ÁVH-s visszautasítással egyébként ’89-ben jött először elő nyilvánosan [én legalábbis nem találtam korábbit]. Nyilván egyrészt a rendszerváltás miatt [illő volt kimagyarázni a dolgokat], másrészt nem elképzelhetetlen, hogy valaki megzsarolta.

Szerintem ekkoriban találhatta ki ezt az ÁVH-s történetet, de azt is el tudom képzelni, hogy már korábban terjesztette magáról. Ugyanis az emberek akkor sem voltak ostobák, sem a tévénél, sem a Rádiónál. Tudták, hogy ’56 után jött oda. Valószínűleg azt is, hogy katona volt. Azt is, hogy a legtöbb dolgozóval szemben külföldre járt. Amerikába ment ösztöndíjjal. Befolyásos káder. Lehet már akkor elmesélte ezt a történetet. Ami lehet, hogy igaz – de ennek valószínűsége igen-igen csekélyke. 

De folytassuk az interjút:  

„Tiszti fokozatot kaptam, és az volt a munkám, hogy továbbra is tanítsam a századosomat angolra, továbbá, hogy szemlézzem az angol nyelvű nyugati lapokat. Ezt csináltam 11 hónapig, amikor is – a szovjet 20. pártkongresszus után – jött az enyhülés, és a magyar hadseregnek meg kellett válni húszezer hivatásos katonájától.

Én, talán elsőként [miért talán, biztosan első volt!] önként felajánlottam, hogy leszerelek. Ez 1956 szeptemberében történt meg.

Mivel nagyanyám beteg lett, és nem volt SZTK-biztosítása, révemen, a hivatásos katona után, a Honvéd Kórházba került. Ott volt októberben is, én pedig mentem meglátogatni, amikor a harcok kezdődtek. Az ottani főorvos megengedte, hogy ott maradjak »őrizni« a nagyanyámat. Így aztán én a forradalom napjaiban ebben a kórházban voltam.”

Érdekes. Memoárjában még arról írt, hogy bár szeptemberben leszerelt, mégis bejárt a Politikai Főcsoportfőnökségre, és egyenruhásan járt-kelt a forrongó országban. Így tett október huszonharmadikán is.

Szóval nem a kórházban volt.

„Kisneufeld azon őszi estén egyenruhásan indult az egyetemre – írta a memoárban. – Az ám a tüntetés, a békés tüntetés. […] Őt is érdekelte, izgatta a tüntetés, de egyenruhában nem mert közelíteni. […] Jobbnak vélte, ha előbb hazamegy, és átöltözik. […]”.

Története szerint így is tett, hazament, átöltözött, de később mégsem ment el a tüntetésre, mert meghallgatta a Gerő-beszédet, és megijedt. Csak másnap reggel ment be a városba, fürödni egyet a Lukácsban [!], még munka előtt. Ekkor is egyenruhában volt.

Memoárjában arról írt, hogy ekkor találkozott két vasutassal, akik csúnyán ráordítottak. Ez különösen akkor válik durva epizóddá, ha összehasonlítjuk az előző cikkemben pódiumra hívott „kedves” ÁVH-s szakemberekkel, a „majdnem” barát „Tarlós századossal” és az egyenruhában daliásan festő Rákosi Endre alezredessel [ezek mind az általa megrajzolt figurák].

Ezek a vasutasok viszont faragatlanok voltak:

„Hát te hova a kurva anyádba igyekszel”

– kérdezte az egyik, a másik meg leverte a fejéről a politikai tiszti kalapot. Még ennél is messzebbre mentek.

„Na, hátra arc, te komcsi vitéz”

– mondták szegény hadnagynak, majd fenéken billentették. Ez Vitray emléke a forradalomról. Amikor állítása szerint a kórházban volt a nagymamájával.

Álljunk meg ismét.

Vitray leszerelt, de mégis bejárt a Politikai Főcsoportfőnökségre. Leszerelt, de mégis egyenruhában járt. Miért? Ugye értjük, miért nem mondta most már el ezt a történetet.

Ahogyan azt sem [a nagymama ápolása kétségtelenül jobban hangzott], hogy a szabadságharc alatt otthon bújkált, kártyázott és lefeküdt a szomszédja feleségével. Ő írta le. A memoárjában. Mondtam, hogy nem értem az egész szöveget, miért kellett önmagát lejáratnia?

A legérdekesebb, hogy még ekkor is bement a Néphadsereghez, kereste szeretett főnökét, a szerinte daliás Rákosi Endre alezredest – igen, Rákosi Mátyás rokonát –, aki akkor már Moszkvába ment. 

Minek ment be? Leszerelt már. De ha már bement, megint nemet mondott, bár azt akarta a tiszt, hogy csatlakozzon az ellenforradalmárok elleni küzdelemhez, ő nem vett részt ebben. Már leszerelt. És hagyták elmenni. Nem lőtték agyon vagy zárták be. 

Elmondok egy hihetőbb verziót. Tekintsünk egy szélsőjobboldali mesének:

„Vitray nem lépett ki ’56 szeptemberében a Néphadseregtől [erről sem láttam semmi bizonyítékot, semmi papírt], szerintem a forradalom és szabadságharc alatt is a Néphadsereg tagja volt. Talán részt is vett a harcban, talán nem. Vélelmezem, hogy valamilyen szinten igen. Szerintem azért találta ki ezt az egész, ismét teljesen hihetetlen történetet, hogy ne legyen támadható.” 

Az, hogy hangzik, hogy az „ellenforradalom” mellett állt mint a Poltikai Főcsoportfőnökség katonája, majd a Chemolimpexhez, a Kínai Nagykövetségre, végül a Rádióhoz küldték? Elég rosszul – ezzel vége lenne a nagy Vitray-mítosznak. Ha logikusan, történetileg és rendszerszerűleg nézzük a dolgokat, ez jóval valószínűbb, mint ez a zavaros, leszerelt, de egyenruhába járt, leszerelt, de azért bejárt Rákosi Endréékhez – történet. 

De menjünk tovább: „Akkor is sok tanítványom volt, mert sokan hitték, hogy gyorsan megtanulnak angolul, és akkor disszidálhatnak. Jártam házakhoz, innen volt jövedelmem. Egyszer egy ismerősöm mondta, hogy a rádió angol nyelvű adásához keresnek olyat, aki a híreket beolvassa esténként a rövidhullámú adásban. És akkor 30 forintért esténként olvastam a híreket angolul, amik arról szóltak leginkább, hogy elhitessék a világgal, itt konszolidálódott a helyzet. Kiderült, tudok írni is angolul, így, egy idő után felvettek a rádióba.”

Megint kimaradt pár részlet: például, hogy ő maga is – állítólag – disszidálni akart. Érthető, ha erről most nem beszélt, ez még a szabad európás és ötvenhatos résznél is hihetetlenebb. [Göncz Árpádnak is van egy hasonló története, de erről majd máskor.]

A memoárja szerint november második felében próbált meg kijutni orosz szakos barátjával, „Dezsővel” együtt. Bár a szovjetek elkapták őket, egy a „Dezsőnek” kiosztott pofonon túl semmiféle retorzió nem történt, hanem átadták a fiatalembereket a magyar határőrségnek, akik – hasonlóan a korábbi ÁVH-s tisztekhez – szintén emelkedett hangulatban lehettek. Vitrayék egy szombathelyi cellába kerültek, ahol a barátságos határőr a következőről tájékoztatta őket:

„Mindenki kap egy vasútjegyet Budapestig. […] Nem kérdezünk semmit. Önök engedély nélkül behatoltak a határsávba, mi pedig visszatoloncoljuk Önöket. Ennek egyéb következménye nem lesz. Nyoma nem marad, ettől nem kell tartaniuk. És elmosolyodott.”

Szóval: a „disszidálni” próbáló egykori politikai tisztet, aki állítása szerint amúgy is cserben hagyta a Néphadsereget a legfontosabb pillanatban [az ellenforradalom elleni harcban], szóval ezt az ex-hadnagyot a szovjetek egyszerűen átadják a magyaroknak, akik mosolyogva hazaengedik őket. Már megint mosolyognak.

De más is kimaradt az interjúból, például egy az egyben a Rádiót megelőző időszak: a Chemolimpex és Kínai Nagykövetség. Előbbi a hírszerzés egyik fedőszerve volt, de utóbbihoz sem kerültek oda az utcáról. Ahogyan a rádióba kerülés története is finomodott. Már csak egy „ismerőse” vitte oda, régen pedig: a hírszerző-főiskola egykori párttitkára. Utóbbi kicsit máshogy hangzik. 

És persze az sem hangzott el, hogy másodállásban a rendőrklub (!) tagságát tanította angolra. A rendőrklubét. Meglepő, ha szinte azonnal bizalmi feladatokat kapott, nyugatra utazhatott, majd amerikai ösztöndíjjal három hónapra az Egyesült Államokba ment? Persze ekkor is szerencséje volt:

„Ezt is a véletlennek köszönhetem. Az amerikai követség ösztöndíjával száz napra kimehettem az Egyesült Államokba tanulmányozni a kinti televíziózást” – mesélte most. Az amerikai követség ösztöndíjával.

Mindezt a hírszerzés, az állambiztonság megkerülésével. Azután, hogy nemet mondott az ÁVH-nak. Hát persze. 

Annyira lehet ez igaz, ahogyan az a hazugsága, miszerint a Rádiónál [vezeti Tömpe, majd Hárs] és a Tévénél csak öncenzúra uralkodott.

Arról a Rádióról és Tévéről hazudozza Vitray Tamás ezt, amiről még Bródy János is azt mondta, hogy sokkal keményebben szűrtek a Hanglemezgyárnál vagy az Országos Rendező Irodánál. Több daluk nem mehetett le. De nem, Vitray szerint ott nem volt cenzúra [akkor még, tehetjük majd hozzá]. 

Hadd zárjam le egy igen jellemző történettel Vitray Tamás önképéről és a valóság ellen folytatott hadjáratáról. Az időpont a rendszerváltás pillanata, színhely a hírszerzés által felügyelt és irányított MÚOSZ „rendszerváltó” közgyűlése.

„»Ügyrenden kívül« Vitray Tamás kért szót. Ahogy mondta, magánüggyel fordult a közgyűléshez, bár mondandója voltaképpen közügy. Elöljáróban közölte: az előző napon, az első szünetben otthagyta a tanácskozást, mert fájt a háta és amúgy sem érezte a magáénak azokat az ügyeket, amelyekben itt szavazgatnak és tárgyalnak.

Közlendőjének a lényege: a Televízió szombati híradója, beszámolva a közgyűlésről, Vitrayt is megjelenítette a képernyőn. Eközben azonban egy mondat hangzott el, miszerint olyanok is ülnek a padsorokban, akik korábban épp olyan alázatosan szolgáltak, mint most. A képi és szöveges mondanivaló tehát egyértelmű, és ő kikéri magának ezt a csúsztatást. Itt ugyanis nem egyszerű vágási hiba történt, hanem tudatos szerkesztés nyomán került személye kétes hírbe. 

Ha mást pécéztek volna ki, akkor sem értene egyet az ilyen eljárással. Hitele olyan, amilyen, de ezt ő akarja formálni, és nem kívánja kitenni mások önhitt szórakozásainak. Manapság, amikor annyi jöttment zúdul a szakmába [mert már kevésbé szűri meg a Párt, hogy ki jöhet és ki nem], őrizni kell a tisztes ipart [és a rezsimet végig kiszolgáló elvtársakat], ő a maga részéről továbbra is alázattal szolgálja a nézőket, épp úgy, mint korábban. A felszólalást taps fogadta.”

Máig halljuk a tapszúgást. De van egy „szélsőjobboldali üzenetem” Vitray Tamásnak:

sokáig Kanyó Andrásról sem tudtuk, hogy ÁVH-s tiszt volt. Sokáig Ipper Pálról is csak pletykálták. Sokáig Komlós János pontos életútját sem sikerült felderíteni. Sokáig a tévés Váradi Györgyről, a tévés Radványi Dezsőről és a többiekről sem lehetett bizonyítottan tudni, hogy az ÁVH-nál voltak. Sokáig Aczél Endréről sem lehetett leírni, hogy az MNVK-2. embere volt. Sokáig Hajdú Jánosról sem lehetett leírni, hogy az MNVK-2. embere volt. 

De ma már le lehet. Egyszer minden kiderül. Lehet, hogy az, hogy Vitray tényleg megkerülte a diktatúrát. Neki tényleg sikerült. De lehet, hogy más.

És csak addig lehet ülni és mesélni. 

Fotó: Vitray Tamás / Fortepan (vágott), ad.: Szalay Zoltán