„Még egyszer, utólszor”, írta Ady Endre. Olyan szép ez így: „utólszor”. Szertefoszlik majd ez is? Vagy elsárgul, megfakul, mint a Tímár Józsefről készült fotók?

1960. Magyarország. Megtorlásból konszolidáció. Légkonszolidált lidércnyomás. Vagy legyen filmes utalás? „Jó, akkor itt fogunk élni”, mondja egy nemzet. Mert élnünk kell. Kádár Jánosék éppen átcsavarozzák a diktatúrát. Nem rendszer, diktatúra. Vigyázzunk a szómágiával!

A színész már halálos betegen, „még egyszer, utólszor” színpadra lép. Willy Lomant alakítja, Az ügynök halála főszereplőjét. Arthur Miller legendás darabját mindannyian ismerjük, balos szerző, zseniális dráma, a kapitalizmus, az emberi lét finom, mégis letaglózó kritikája. A rendező Marton Endre, a színhely: a Nemzeti Színház. Tímár Józsefnek csupán hónapjai vannak hátra. Az orvos eltiltja a szerepléstől, de mégis kijön, hogyne jönne, hiszen színész, művész, ez az élete. Kiszökik, hogy két óráig ott legyen, ahol igazán élt, ha éppen hagyták élni, a színpadon.

Utoljára 1960. május 24-én játssza el Lomant. Pár hónappal később meghal. Vajon mire gondolt Major Tamás? Mire gondoltak azok, akik üldözték, és azok, akik nem álltak ki mellette.

Lapozgatom Szigethy Gábor »Régi mosolyok régi könnyek« című könyvét. Idén jelent meg nálunk. Így ír a színháztörténész a színészlegendáról, és a Tímárt (is) összeroppantó Rákosi-diktatúráról.

„Gyerekkoromban, a múlt század ötvenes éveiben minden középület falán ott díszelgett a nagybetűs hivalkodó felirat: Nálunk legfőbb érték az ember! S az országrontó, kis kopasz gazember ezt épp akkor tartotta fontosnak úton-útfélen hirdetni, amikor az emberek egy részét otthonukból, életükből kitelepítették, olykor állati sorban tartották, amikor kommunisták naponta végeztek ki kommunistákat (is!), és amikor az átlagember Magyarországon gyakran ennivalóhoz is nehezen jutott.

Amikor Tímár Józsefet, az ország egyik legnagyobb élő színészét, a lába nem érte a földet, úgy rúgták ki a Nemzeti Színházból, mert nem a kis kopasz gazember ízlésének megfelelően mondta el a Szózatot. A színésznek büntetésből fényképügynökként kellett mindennapi kenyerét megkeresnie. Napjában többször bekopogott olyan intézmények ajtaján, amelyekben a falon ott virított az arcpirító hazugság: Nálunk legfőbb érték az ember!”

Az volt… Tímár Józsefet talán elfelejtettük volna, ha nincs Raksányi Gellért. A fantasztikus színészt az átlagember a Szomszédokból ismeri, én is ott fedeztem fel gyerekként, még »Kutya úrként«. Mellékszereplő volt abban is, mégis, őt kedveltük, a kevés szimpatikus szereplő egyike volt. „Főügyelő”. Volt ebben valami belsős poén. Hiszen élete nagy részében körön kívüli művésznek számított. A kommunisták által megbélyegzett családból származott. Így aztán Raksányit sem szerették Rákosiék, Révai Józsefék, Major Tamással afféle „kutya-macska” barátságban volt, ahogyan ő szelíden fogalmazott. Hatalmas szíve volt. Minden mondatában megdobban a hatalmas szíve.

A vele készített interjúk olvasásakor mindig feltöltődöm, és csodálkozom: őszintén, minden gyűlölet és önsajnálat nélkül beszélt erről a rettenetes korszakról, az átalakuló diktatúráról, a Rákosi-Révai-Kádár-Aczél-művekről, a tönkretett színészekről, azokról a tabukról, amelyekről nagyon-nagyon-nagyon-nagyon kevés színész vagy rendező, kritikus, újságíró szeretett írni, beszélni. A hallgatás közös érdek. Az abból lótuszvirágként burjánzó rákkal, az átörökített traumákkal, a tönkretett emberek igazságával kevesen tőrödnek.

Raksányi Gellért sokat mesélt Tímár Józsefről. Nézzünk egy anekdotát. Ezt ő, maga Raksányi publikálta 2000-ben, a Premier nevű újságban.

„Egyszer egy rendezőnő érkezett a Szovjetunióból, még igencsak törte a magyart. Szovjet–magyar labdarúgó-mérkőzést közvetítettek. Tímár Józsefet megkérdezte: – Mondd, Jóska, te drukkolsz kinek? – Hát a magyaroknak – felelte Jóska. – Jellemző! – így a rendezőnő. Természetesen gyorsan pozícióba került…”.

Vajon ki lehetett a rendezőnő? Mindegy, kit érdekel, felelik rá sokan. Menjünk mi is tovább, nincs itt semmi látnivaló!

Nézzünk egy másik interjút (még a Magyar Fórumban jelent meg, 1992-ben), abban Raksányi végig Tímárról mesélt. És ebből megismerhetjük a történet egészét.

„Ami Tímárral történt, az a koncepciós perek legundorítóbb megnyilvánulása volt annak idején – kezdte. – A Rákosi-rendszer legsötétebb periódusában történt az, amelynek során Tímár is áldozatául esett az ördögi rendszer praktikáinak. Tímár bátor ember volt, nem tett lakatot a szájára: a Nemzeti Színház büféjében például kifejezetten ellene mondott annak a véleménynek – s erre egy teljes társadalomnak kellett felesküdnie –, hogy Rajk elárulta volna az országot. Nem részletezem a dolgokat: véleménye ezen kívül is alapvetően eltért a »hithű kommunista« felfogástól.

– Tímár eltiltásának egyik okaként az 1948/49-es szilveszteri Magyar Színház-beli estet is fölhozzák. Vörösmarty Szózatát állítólag »fasiszta módon« szavalta el.

– Itt sem volt vétkes. A jelenlevő szemtanúk szerint korrekt, szép stílusban indította a verset. Amikor ahhoz a kényes részhez ért, hogy »Még jőni kell, még jőni fog egy jobb kor« – a nézőtéren orkánszerű taps tört ki. Nem tett mást, mint amit hivatása és magyar szellemisége sugallt: élményszerűen, átéléssel mondta el a verset. A többi, vagyis a botrányhoz szükséges »plusz« a közönségen múlt, amely megérezte a rendszerrel való szembenállás spontán lehetőségét.

– Tímár Józsefet 1949 februárjában a Nemzeti Színházból elbocsátották, a szerepléstől határozatlan időre eltiltották. Mindenki elhagyta őt, de amint Demeter Imre Tímárról szóló könyvében olvashatjuk: Raksányi Gellért volt az egyedüli, aki a színházból távozó művészhez odalépett, és vállalni merte a kapcsolatot.

– Engem valóban elzavart akkor, amint Demeter Imre is írja, mert nem akart bajba sodorni. Azt akartam tanácsolni neki, hogy menjünk el egy Sajó nevű vendéglős barátunkhoz, akinek komoly összeköttetései voltak, s aki talán tehetett volna valamit az érdekében. Ám itt ő sem segíthetett…

– Milyen személyes emlékek fűzték még ehhez a nagy művészhez?

– Tímárral emlékezetes éjszakákat töltöttünk el a Pipacsban. Egyszer a hosszú, kimerítő beszélgetés után ezt mondtam neki: – »Édes Jóskám, mi mindig rossz műfajra isszuk magunkat, mindig a tragédiára.« Eközben a rossz szellemű légkörről beszélgethettünk, és az ismert Ady-idézet, a »Négy-öt magyar összehajol« mintájára valóban tragikusra ittuk magunkat, holott bohózatra kellett volna. Tímár maga elé meredt, majd egy idő múlva a személyzettől azt kérte, hogy húzzák le a rolót. »Jól van, ma valóban ‘bohózatra’ iszunk!« – mondta komoly hangon. Azon a hajnalon együtt sirattuk a hazai valóságot. Ugyanazon az estén említette, hogy milyen lényeges annak a színpadi küldöncnek a szerepe, aki bejelenti Antoniusnak, hogy Fulvia meghalt. »Ez az őrült a fülembe ordítja mindezt, holott a félelemtől remegve kellene elsuttognia a hírt« – mondta Tímár. Ott, azon az éjjelen ezzel a rövid közléssel jobban s mélyebben instruált, mintha egy halomnyi eligazítást kaptam volna a korabeli rendezőktől.

– Színházi körökben sokat emlegették Tímár jóságát, humanitását.

– A leghumanistább emberek egyike volt, akiket ismertem. Már súlyos betegsége idején történt, amikor egyik este Péter apostol szerepét kellett volna alakítania a Tragédiában. Betelefonált, hogy bizonytalan az állapota. Engem biztonság kedvéért beöltöztettek a szerepbe, de időre mégis megjelent Tímár. »–Tudod a szerepet?« – kérdezte tőlem barátiam – »Igen« – mondtam. – »Akkor holnap betegebb leszek, hogy te játszhasd«. Úgy kellett meggyőznöm, hogy ne tegye, mert az illetékesek azt hiszik majd, hogy én kértem meg rá.

– Mint hiteles tanút kérdezem, hogyan történt Tímár József visszatérése a pályára eltiltását követően?

– Márki Gézától, egykori kollégámtól pontosan értesültem az esetről. Márki korábban főosztályvezető volt a Művelődési Minisztériumban, később a Nemzetibe helyezték színésznek, ahol a párttitkári funkciót is betöltötte. Amikor az eltiltott Tímár fölkereste őt, az még a minisztériumi időszakára esett. Amint mesélte, Tímár összetörten, beesett arccal jelent meg, és az volt a kérése, hogy kisebb feladatok elvégzésére helyezzék őt vissza a pályára. Márki azonnal kihallgatást kért Révai Józseftől, a hazai kulturális ügyek mindenható vezetőjétől. »– Mi van, Márki?« – szólt unottan Révai, szinte semmibe sem véve beosztottját. »–Itt van ez a Tímár, és kéri, hogy valamilyen statisztálási lehetőséget biztosítsunk neki, mert nem bírja már a nehéz fizikai munkát.« »– Várjon!« – szólt Révai és azonmód tárcsázni kezdett a telefonon. A vonal túlsó végén felcsattant Rákosi Mátyás erőteljes hangja. Csak úgy süvített a kérdése: »Miért?« Ezt Révai is átvette és fürkészően Márkira nézett: »Miért?« Márkinak ekkor már önmagáért is harcolnia kellett. » – Azt javaslom, – mondta némi gondolkodás után – hogy valahová helyezzük el Tímárt, mert minél tovább tiltjuk el, annál inkább közszájon forog az, amiért okkal eltiltottuk annak idején.«
Így került vissza Tímár a pályára, először Miskolcra, majd újra a fővárosba, s később a Nemzeti Színházba. Ennek a közbenjárásnak köszönhetjük, hogy még eljátszhatta a reveláció erejével ható, kiemelkedően megoldott szerepet, Az ügynök halála főhősét. De arra a tényre és életútra – mely egy csúcson lévő művész meghurcolásával és tönkretételével járt – a mai pillanatig nem lehet pontot tenni.”

Nem lehet. Befejezetlen mondat ez is. Örökre?

Raksányi Gellért 1999-ben a Napi Magyarországnak, Stefka Istvánnak így mesélt a lélekprés működéséről: „A legkétségbeejtőbbnek azt láttam, ami nekem annak idején a legjobban fájt, hogy azokat a színészeket, akik a német megszállás idején és a nyilas éra alatt a legtisztességesebben viselkedtek, az ellenállási mozgalom legnívósabb, legszolidárisabb harcosai voltak, elkezdték félretenni, üldözni, zaklatni, pusztítani, mint például a Tímár Jóskát, a Somogyi Bogyót, és Somlay Artúrt öngyilkosságba hajszolták.”

Somogyi Bogyó, azaz Somogyi Erzsébet. Vajon hányan emlékeznek még a nevére? Tímár Józsefét talán többen ismerik.

Van emlékháza? Vele is szelfizni fog valaki? A mi feladatunk, hogy beszéljünk azokról, akik emberek, igazán emberek maradtak a legsötétebb időkben.