Harminc-, negyvenezer magyart gyilkoltak le a Délvidéken 1944/45 telén a jugoszláv partizánok a legelfogadottabb becslések szerint. Ez egyfajta „válasz” és bosszú volt az úgynevezett „Hideg napok” után. Persze jóval több annál: tudatosan elkövetett népirtás, genocídium, magyartalanítás. A Hideg napok történetét jól ismerte az ország, nem kis részben a remek, de nem kevéssé hamis és manipulatív film miatt. Az ennél jóval durvább válaszról viszont alig-alig tudnak, a túlélő magyarság hallgatásra volt ítélve, és a jugoszláv állam készséges partnerre lelt a Kádár-diktatúrában. 

Ez a téma nem ereszt, mióta egyszer beleástam magam. Pedig szeretném, hogy eleresszen. Nem véletlen, hogy hosszú hónapokra félretettem azokat a könyveket, amelyeket a Keskenyúton Alapítvány jóvoltából megkaptam, illetve azokat jegyzeteket, amelyeket én készítettem, és csak igen nehezen vettem rá magamat a folytatásra. Ugyanaz megy végbe bennem, ami az elmúlt évtizedekben a szemtanúkban, túlélőkben és hozzátartozókban: tudjuk, érezzük, hogy beszélnünk kell erről, de ez borzasztóan nehéz. 

Harminc-, negyvenezer magyar, többségében férfiak, nagyapák, apák és fiúk, gondosan kiválogatva, kilistázva. Az eredeti terv a magyar polgárság és elit eltüntetése volt, és TItóék nagy sikert értek el. A túlélő gyermekek közül számtalan jugoszláv, majd szerb lett később. Iszonyatosan nehéz feladat és teher volt ’90 előtt magyarnak maradni. És viselni kellett a jogtalan bélyeget. Sokan elhitték, hogy a kivégzett, Dunába vagy dögtemetőkbe lőtt áldozatok valóban bűnösök voltak. Ennek pszichológiája érthető: hiszen valami oka csak volt, csak kellett lennie a nem állati, hanem azon túli, emberi, ördögi  kegyetlenségnek. 

Tegnap rávettem magamat, és elkezdtem megírni a könyvem első vázlatát, amellyel december táján szeretnék kijönni. Nem aludtam túl sokat. Most egy olyan történetet mesélnek el, amelyet túlélt a két főszereplő. A forrás Horváth M. Orbán letehetetlen könyve [Eltévedt hősök téves csatatéren]. Horváth Orbán édesapja Felsőkabol közkedvelt falubírája volt, aki a ’42-es razzia idején megmentette a falu többségi, szerb lakosságát. Horváth Mihály az alsókaboli bíróval, Molnár Andorral és Dunafalvi Lajos csendőrparancsnokkal személyesen vállalt felelősséget a két helység lakosságáért. Ennek ellenére ’44-ben Molnárt bestiálisan meglincselték, Horváthot pedig kivégezték a börtönben – teljesen jogtalanul. A továbbiakban Horváth M. Orbán művéből idézek: 

„A partizánok hatalomátvétele után Kabolban a nagyapám a nagynénémmel azonnal beköltözött a mi házunkba. Ott is maradtak, miután apám is elhagyta a falut. […] Körülbelül egy hónapra rá jöttek a partizánok a nénémért. Hívták, hogy jöjjön ki az utcára. Mivel ezt megtagadta, bejöttek az udvarba és a házba. Azzal a szándékkal tették ezt, hogy erőszakkal kicibálják. A nagyapám igyekezett ebben őket megakadályozni. Ugyanakkor magyarul azt kiabálta a nénémnek, hogy ugorjon ki az ablakon. Ő ezt meg is tette, de volt belőlük az utcán is. 

Azonnal elfogták, és még ott az utcán megerőszakolták. Az a csoport, amelyek bement az udvarba, leteperte a nagyapámat, zsákot húztak a fejére, rugdalni és egy magukkal hozott súlyos vaslánccal ütlegelni kezdték. A meggyötört szűzlány sivalkodása keveredett az öregember fájdalmas üvöltésével. Sokáig tartott, mindaddig, amíg a fájdalomkiáltások el nem haltak. A tettesek elmentek, és a szerencsétlen lányt magukkal vitték. […] A nagynéném második vagy harmadik nap jött haza félholtra válva, talán ezért engedték haza.” 

Bár a fiatal lány később férjhez ment, és gyerekük született, „a lelki gyógyulás nem volt lehetséges”. A szülés után „képtelen volt teljesíteni házastársi kötelességét”. Apja – Horváth M. Orbán nagyapja – még két évet élt. A verést és lánya megerőszakolását sohasem heverte ki. Szörnyű „kínok között” hunyt el. 

Előtte azért még megélte unokái hazatérését. A kisgyerek Horváth M. Orbán ezekből a napokból arra emlékezett, hogy már az első éjjeleken megjelentek a házuknál az Ifjúkommunisták, azaz a „SKOJ-tagok” csoportjai. Énekeltek az ablak alatt. Nem szerenádot tartottak, ezt dalolták:

„Amennyi tehén van az országban, annyi magyar ölünk meg.” 

Majd az egyik éjjel megálltak a ház előtt, és megpróbálták a fiú anyját kierőszakolni. Apja – a már bottal járó nagyapa – még egyszer, minden erejét összeszedve kiment a fejszével az udvarra. „Azt mondta, hogy az első, aki átugorja a kaput, a fejével fog fizetni.” Erre elmentek. A kisfiú annyira félt, hogy bepisilt. Édesanyja pedig felismerte az egyik zaklató hangját. Egy ismerős, Doka bácsi fia volt. Másnap elment Doka bácsihoz és mindent elmesélt. Azután nem jöttek többet a zaklatók. 

Ebből azért sok minden kiviláglik: voltak Doka bácsik is. Sok-sok olyan szerb, aki nem őrült meg, nem vett részt semmiben, de nem sok eszköze volt az ellenállásra. Olyan magyarokról is olvashatunk, akit megmentett a szomszédjuk. És persze ott van a megtörhetetlen ember, a nagyapa alakja. Egyik lánya megerőszakolását végig kellett élnie, de megnyomorítva, megfélemlítve is ki tudott állni a másikért. Botjára támaszkodva, a fejszével. És erre a senkiháziak eltakarodtak. 

Tanulság: nincs. Ahogyan a hangos, nyílt, igazi bocsánatkérés is elmaradt. 

Vezető kép: Balról jobbra: Veronka, a szerző testvérnénje, a szerző, Horváth Orbán, Horváth Orbánna, Reményfy Ferenc határőrparancsnok és kisfia [Forrás: Trianoni Szemle]