Sokféle módszerrel igyekezett megtörni a Kádár-diktatúra a hívőket. A kispapokat például „büntetőzászlóaljakba” rakták, ahol egy év helyett két évet kellett letölteniük. Volt, aki majdnem agyonvertek, mást „viccből” lelőttek – paralimpiai sportoló lett.
Tóth Eszter Zsófia történész hívta fel a figyelmemet a következő szörnyű, s mégis felemelő történetre. Egy olyan ember a hőse, akiről sokan hallottunk, de mégsem elegen, eleget. Hadd idézzem a Magyar Kurír katolikus hírportál cikkét:
„Augusztus 8-án Kocsis Fülöp érsek-metropolita és Orosz Atanáz miskolci megyéspüspök vezette a szertartást, mely során örök nyugalomra helyezték a paralimpiai sportoló, Legeza György testét, aki július 7-én hunyt el. A kommunizmus idején kispapként látta el a kötelező sorkatonai szolgálatot, ekkor kapott lövést az egyik felettes katonatiszttől, ami végül egész életének új irányt szabott.”
Életének rövid összefoglalója [szintén Magyar Kurír]: „Legeza György 1958. július 19-én született Sátoraljaújhelyen. Édesapja Legeza István (1921., Taktaharkány) görögkatolikus lelkész, édesanyja Szabó Ilona (1927, Kecskemét) római katolikus pedagógus. Általános iskolai tanulmányait Nyíradonyban végezte, majd a Kecskeméti Piarista gimnáziumban tanult és érettségizett 1976-ban. Felvételt nyert a Nyíregyházi Görög Katolikus Hittudományi Főiskolába. Tanulmányai megkezdése előtt behívták sorkatonai szolgálatra. Az akkori kommunista vezetés gyakorlata az volt, hogy a papnövendékek Lentiben, egy gyakorlatilag büntető jellegű sorkatonai szolgálaton vettek részt. E helyen a hivatásos katonatisztek leghitványabbjai szolgáltak. Egyikük az őrszobában pisztollyal meglőtte Legeza Györgyöt, akinek a golyó áthatolt a gerincén. Életét több műtéttel sikerült megmenteni, de örökre megrokkant.
Mivel tanulmányait a Hittudományi Főiskolán nem tudta folytatni, felvételizett az Eötvös Lóránt Tudományegyetemre, ahol a Bölcsésztudományi Karon pszichológusi diplomát szerzett 1984-ben. Az Országos Rehabilitációs Intézet munkatársaként dolgozott 1984-től 1986-ig, majd az Újszászi Elmegyógyintézet pszichológusa lett 1988-ig. Szabadidejében kosárlabdázott, Szolnokon megszervezte és irányította a kerekesszékes kosárlabdacsapatot. 1989-től versenysportoló lett: a közép- (800m és 1500m) és hosszútávú (5000m, 10000m, félmaraton és maraton) kerekesszékes versenyzés többszörös országos bajnoka. Hétszer teljesítette a Bécs-Budapest Szupermaratont, 56-szor a maratont és 31-szer a félmaratont.
Többször ép sportolókat megszégyenítő idővel úszta át a Balatont, részt vett az 1996-os Atlantai Paralimpiai Játékokon, ahol azonban egy autóbaleset miatt nem tudott kiemelkedő eredményt elérni. 1998-tól 2000-ig ő látta el a tiszakürti Mozgásfogyatékosok Otthona és Rehabilitációs Intézet igazgatói feladatit, majd 2002-2015 között kézicikli (handbike) sportágban versenyzett.”
És lőtt
Önmagában elképesztő, példamutató életút, de gondolom, érthető, ha az a tragikus történet indított írásra, amely teljesen más irányba vezette életét. Reményik László 2002-ben megjelent Életbajnokok című könyvében Legeza György így beszélt erről:
„Édesapám példája nyomán lelkészi pályára készültem. A gimnázium után a görög katolikus hittudományi főiskolára jelentkeztem, Nyíregyházára. A felvételi után azonnal besoroztak katonának. Akkor még huszonnégy hónap volt a sorkatonai szolgálat a kispapoknak – annak ellenére, hogy a többi egyetemi és főiskolai hallgatónak csak 11 hónapot kellett letöltenie. Abban az időben az egyházi személyek vagy az annak készülők a társadalom nem kívánatos elemeinek számítottak. Ideológiai megfontolásból úgy vélték, hogy a vallás, mint csökevényes emberi kellék fokozatosan elsorvad a szocializmus építése során, és – ezt igazolandó – mindent meg is tettek elsorvasztásáért.
Hátrányos megkülönböztetésben volt részünk a katonaság alatt is, amit hűen tükrözött az állomány összetétele is. A mi alakulatunkban a különféle okokból nem kívánatos elemeket gyűjtötték össze, ezért katonatársaim között szép számmal voltak büntetett előéletűek és közönséges bűnözők is. Az ötvenes években kuláknak vagy reakciósnak bélyegzett emberek gyermekeit is az első lépcsős egységekhez sorozták be – persze, voltak olyan fiatalok is, akik csak pechjükre kerültek oda.
Vasárnap délután volt. Többen ültünk a vaságy szélén. Őrségváltásra készülődtünk társaimmal. Huszonnégy óra szolgálat várt ránk egy lőszerraktár körül. Mindkét őrparancsnok jelen volt a helyiségben. Az őrségváltásig hátra lévő perceket beszélgetéssel múlattuk. Nem sokkal azelőtt a település vasútállomásán a század egyik őrmestere részegen hadonászni kezdett szolgálati pisztolyával. Halálra rémítette a várakozó utasokat. – Akár öt év börtönt is kaphat érte! – vélekedtünk.
– Hogyan lehetett képes ilyenre? – hitetlenkedtem. Ekkor a velem szemben ülő, szolgálatban lévő őrparancsnok a pisztolytáskája felé nyúlt. Előhúzta a fegyverét, és csőre töltötte.
– Elhiszed, hogy én is megmerem tenni? – és rám fogta a stukkert.
Nem tudtam mire vélni a helyzetet. Kíváncsi voltam rá, hogy vajon kibiztosította-e a pisztolyt? Fél méter távolságból néztem farkasszemet a pisztolycsővel. A biztosító szeg felé akartam lesni, de az őrparancsnok félrebillentette a fegyvert. Hatalmas durranás hallatszott! Felpattantam az ágyról. Automatikusan a gyomromhoz kaptam, és visszarogytam a priccsre. Fel akartam rakni a lábamat az ágyra, de már nem voltam rá képes.
Társaim végigfektettek az ágyon. Az járt a fejemben, hogy mennyire legyengíti az embert az a vacak fémgolyó.
A parancsnokom ezalatt szolgálati pisztolyával és a jelen lévő, beosztott katonák közreműködésével lefegyverezte a magáról megfeledkezett őrmestert. Valaki letépte rólam a zubbonyt, hogy szabaddá váljon a lőtt seb. Sötét, rózsaszín szegélyű lyuk tátongott a mellkasom táján. Vér nem folyt belőle. Alig kaptam levegőt. Cefetül éreztem magam. Mivel egy kispap társam is jelen volt, megkértem, ne csak mentőt hívjanak, hanem lelkészt is. Egyáltalán nem féltem a haláltól. De mégis csak jobb, ha az utolsó pillanatban nincs magára utalva az ember. Ezért szerettem volna Isten szolgáján keresztül az Úr oltalma alatt állni, ha netán mégis elszólítana.”
Egy másik interjúban [Új Ember, 1998] így emlékezett: „Kétheti előkészítő után indultunk katonának Lentibe. Híres helye volt az a kispapoknak. Válogatott megaláztatásban volt része ott a hívőknek. Próbálták őket »jobb útra téríteni«. Egy hivatásos katona sokat beszélgetett velem. Kérdezett hitről, Istenről, viszonylag sokat voltunk együtt. Egy alkalommal, távol a laktanyától külső objektumot őriztünk, ő volt épp az őrparancsnokom, amikor meghallottuk, az egyik tiszt a laktanya mellett a vasútállomáson azzal riasztgatta a várakozókat, hogy a levegőbe lődözött, s ezért hadbíróság elé fogják állítani. Valahogy szó került arról: ki az, aki emberre mer fegyvert fogni. Őrparancsnokom mosolyogva elővette a pisztolyát, élesre töltötte s azt mondta, én. És lőtt.”
A következményekről így beszélt [Életbajnokok]:
„A kórházban egyértelművé vált, hogy tüdőlövést kaptam. A golyó közvetlenül a jobb mellbimbó alatt hatolt a testembe. A tüdőmet teljesen elöntötte a vér – ezért esett annyira nehezemre a légzés. A kórházi ágyban lábadozva azon morfondíroztam, hogy milyen otrombán fogok kinézni a Balaton partján, nyáron, a hasamon látható orvosi »hímzéssel«. Meg sem fordult a fejemben, hogy más irányba is fordíthatja sorsomat a belém eresztett golyó. Biztató levelet kaptam a püspökömtől. Továbbra is szeretettel várnak rám. Ott a helyem a kispapok között!
Csak hónapokkal később derült ki végérvényesen, hogy kerekes székhez kötve kell leélnem az életemet, a lövedék ugyanis megsértette a gerincvelőt is. A rekeszizmomtól lefelé teljesen megszűnt minden izommozgás és érzés.
Pár hónappal később beszéltem a püspökömmel. A szavaiból egyértelműen kitűnt, hogy ilyen állapotban az egyház már nem tart rám igényt. Óriási csalódást és mély fájdalmat éreztem. Az egyház vezetői is csak emberek… meg máskülönben is: nem lehet mindig átlátni Isten akaratát! Az életmentő műtétet végző orvos ekképpen búcsúzott: – Igaz, hogy már nem fog olyan kecsesen táncolni, mint eddig, de még fog…!”
„Szüleimnek az orvosok hamar, nekem soha nem mondták meg, hogy életem végéig tolószékhez leszek kötve. Lassan-lassan jöttem rá, hogy az engem operáló orvos vigasztalása – miszerint, ha nem is úgy mint régen, de fogok még táncolni és futni – nem igaz. Rehabilitációra jártam, s ott mindenki székben ült. Volt, aki öt, volt, aki húsz éve. Rájöttem, ez a sorsom. A balesetem az augusztusi bevonulásom utáni tél végén történt, így szeptembertől reménykedtem, hogy elkezdhetem tanulmányaimat Nyíregyházán. Ebben épp egy Új Ember-cikk erősített meg, melyben egy tolószékbe került papról mint a bénák patrónusáról írtak. Meg zsebemben volt püspököm levele, mely a baleset után íródott, s benne a többi közt azt írta, papnak vettünk föl, várunk rád. – De végül nem tanulhattam ott, nem lehettem kispap.
Úgy döntöttem, pszichológus leszek.” [Új Ember, 1998]
Akiket szinte agyonvertek
Messze nem ő volt az egyetlen kispap, akit Lentinben tönkretettek vagy megpróbáltak tönkre tenni [Életbajnokok]: „Abban az évben előfordult már más, kirívó eset is a laktanya falai között – mindkettő szintén görög katolikus kispappal.
Egyiket úgy megverték katonatársai, hogy egész életére szellemi fogyatékos lett: az ütlegek hatására súlyos vérellátási zavar állt elő az agyában. A másik fiút is alaposan elverték a körletben, de neki sikerült épen megúsznia a társai »duhajkodását«. Ma már gyakorló lelkész és többgyermekes apuka. A három eset mögött tendenciát vélek felfedezni.
Senki sem válik szívesen áldozattá. Pláne nem értelmetlenül! Nincs rá bizonyítékom, hogy tudatos, előre kitervelt összeesküvés áldozata lettem volna. Ehhez talán a Történeti Hivataltól kellene adatokat kérni. Valószínűsíthető, hogy a vallás visszaszorításának szándéka húzódott meg a szörnyű sorozat mögött. Ezt támasztja alá az is, hogy az őrmester mindössze egy év börtönbüntetést kapott. Fél év után, jó magaviseletére hivatkozva, kiengedték. Visszakerült a honvédség állományába, ugyanabba a rangba és beosztásba, mint előtte volt. Továbbra is embereket bíztak rá felettesei, pedig egyszer már tökéletesen bizonyította alkalmatlanságát. És mégis… Sohasem keresett meg személyesen, de más módon sem, hogy bocsánatot kérjen tettéért.”
Istentelen környezet
Ugyanezt a sötét korszakot elevenítette fel Hórvölgyi László Magyarország legnagyobb szemináriuma volt… című cikkében [Új Misszió, 2003]. Írása akkor született meg, amikor Lenti új polgármestere, a „keresztény beállítottságú” Nógrádi László a helyi plébánossal, Tüske Józseffel összefogva megszervezte az egykori ott szolgáló teológusok találkozóját. Ezzel a település presztízsét is helyreállítva:
„Ma már történelem, de emlékei máig kísértenek és elgondolkodtatásra késztetnek… Volt egyszer, hajdanán, Magyarországon, a létező szocializmus idején, egy távoli, eldugott garnizon, helyőrség az ország délnyugati végén, farkasszemet nézve az egykori ellenséges titói Jugoszlávia határával. Ez volt Lentiben a zajdai laktanya, amely több mint két és fél évtizeden át kényszerű száműzetést jelentett a kádári rendszerben papságra vállalkozni merő kispapok számára.
A szocialista »Néphadsereg«-et próbáltak fülében Lenti nevének rossz csengése volt. A rendszer gondosan szelektálta a gyanús és megbízhatatlan elemeket, így habozás nélkül kiemelték az iskola padjaiból a főiskolai tanulmányaikat a teológián már megkezdett kispapokat egy kis »átképzésre«. Ráadásul, a törvényre fittyet hányva, nem a főiskolásokra és egyetemistákra vonatkozó 11 hónapos szolgálatra, hanem a teljes katonaidő, a 24 hónap letöltésére vonultatták be őket…
Gondoljuk el: egy szinte még gyerek 18 éves fiatalnak, aki hivatását követve életét Isten szolgálatára készült szentelni, két évet végigélni egy ilyen istentelen, a vallásból gúnyt űző környezetben! Ám Isten görbe vonalakkal is egyenesen ír. Amit ördögi módon a rendszer kigondolt, hogy ti. elszigeteli, megtöri, szándékától eltántorítja, vagy besúgónak beszervezi a tapasztalatlan és kiszolgáltatott fiatalt, az ellenkezőjére sült el.
Minden egyházmegyéből összegyűjtve az ország »legnagyobb szemináriumába« protestáns társaikkal együtt a kispapokat, a kölcsönös megismerés és egymás lelki erősítésének páratlan feltételét teremtették meg. A szocialista »Néphadseregnek« papi hivatásunk megerősödését, fejlődését, lelki állóképességünk megedződését, a testvéri kapcsolatok kibontakozását, az igazi szolidaritás megtapasztalását köszönhetjük.
[…] Akkoriban a kapun túl egyszersmind egy más világ is kezdődött. Nehéz lenne egyetlen szóban összefoglalni ennek a más világnak a mibenlétét.
Talán a totális kiszolgáltatottság volt a legjellemzőbb rá. Nemcsak fizikai voltodat, de lelkedet is ki akarta sajátítani és uralni a »néphadsereg«. Szellemiségedet a legprimitívebb szintre süllyeszteni. Minden hazugságra és látszatra épült. Mégis mennyivel szegényebb lenne az életünk a szenvedés nélkül, amelyet fiatalságunk legszebb éveiben itt éltünk át. Most, 30 év távlatából is köszönetet mondunk érte Istennek.”
Uj Péter és az utálat
A Lentiben megteremtett poklot felidézte – teljesen más szemszögből persze – Uj Péter 1993-as cikke. A 444 főszerkesztőjének írása az egykori Szabad Népben, a Népszabadságban jelent meg [ott dolgozott évekig], de már az „új – vagy Uj – időkben”. A publicisztika fóruma persze már önmagában groteszk: a Népszabadság volt a zászlóshajója, hangos propaganda-eszköze annak a sötét, a „Rákosi-korszakhoz” képest már bonyolultabban, sunyibban aljas világnak, amelyet a kommunisták, a szocialisták teremtettek meg. Ráadásul amikor Uj cikke megjelent, még ott dolgozott a napilap oszlopos tagja, az egykori ÁVH-s Vajda Péter. Vajon mit szólt ehhez a cikkhez?
„Utáltuk azt is, hogy elvtársazni kellett mindenkit. Aztán bajtársak lettünk, amire leszereltünk pedig egyszerűen honvédek, a tisztek pedig urak. A tiszthelyetteseket is utáltuk, naná.
Kiképző őrmink mindig azzal fenyegetőzött, hogy pisztollyal egyenesíti a sort, részeges nagyszájú volt, nem vettük komolyan. Egy évvel leszerelés után olvastam: szolgálatban agyonlőtt egy gyereket. A körülmények tisztázatlanok.
És utáltuk a tiszteseket, akiket közülünk választottak ki, arra, hogy bennünket megalázzanak. Mert egymást is utáltuk, ez volt a legszebb, így volt kitalálva az egész. Hogy egyetemisták, súlyos sittesek, az ország túlsó végéből idecipelt vagányok, kispapok együtt. Utáltak minket a többiek, és néha mi is a többieket.
Az utálat azért kicsit összetartott minket. És a legjobban azt a kaput utáltuk, amit egy/másfél/két évig belülről bámulhattunk. Most itt állok a kapu előtt. Egy százasért bemehetek. Lentiben kezdi Rockriadó nevű laktanyakoncert-sorozatát a Beatrice. Még civilben is, hátközépig érő hajjal, szakállasan is félek átmenni a kapun.”
Írtam, hogy hatásos leírás. Kispapok, sittesek, vagányok, lázadók. Büntetőzászlóaljak.
Politikailag megbízhatatlanok
Veres András püspök a Vas Népének adott 2011-es interjúban a szebb emlékeket is felidézte: „Ráadásul már kispap előfelvételis voltam, s bennünket csak két helyre vittek az országban. Mind a kettő büntetőzászlóaljnak számított. Sok börtönviselt volt ott. Aki szakmunkásképzőt végzett, az már magas nívójúnak számított, mi a bencés érettséginkkel szinte már doktornak.
De a tisztek részéről ez inkább megbecsülést váltott ki. Nem szúrtak ki velünk. Volt is a hajdani kispapoknak egy találkozója már a módszerváltás után, azon a laktanyaparancsnok elmondta: amikor megkapta az ezredet, az elődje azt a véleményt adta a kispapokról: mindig megbízhatsz a munkájukban, sohasem fognak neked hazudni.
Politikailag megbízhatatlanok voltunk, mégis olyan munkát végeztünk írnokként, irányzóként a tüzérségnél, amit nem szabadott volna. Volt egy hadgyakorlat a varsói tagországok számára a Szovjetunióban. Az eredeti parancs úgy szólt: börtönviseltek és politikailag megbízhatatlanok nem mehetnek. Kiderült, nélkülünk nem tudnak sehova sem menni. Meg kellett változtatni a parancsot. A börtönviseltek maradtak, mi mehettünk.”
Veres püspök a hetvenes évek végén volt sorkatona, Németh László érseki titkár pár évvel korábban. A másik büntetőzászlóaljnál, Nagyatádon, 1975-től:
„kispapok nem vihettek be magukkal semmilyen vallásos tárgyú könyvet. Pontosabban, aki nem volt eléggé ügyes, attól azonnal elvették akár a Bibliát is, hiába hivatkozott a politikai helyettes előtt a könyv tartalmának művelődéstörténeti értékeire.
De nem esett kétségbe – derült ki az elmondottakból – az a kispap sem, akit emiatt vagy más okból »helybenjárásra« ítéltek elöljárói. Hozzájuk titokban jött be egy pap gyóntatni, áldoztatni.
A többiek kimenőjük jó részét Dudás Rudolf atyánál, a lábodi plébánosnál töltötték, aki lelki támaszával sokat segített a zord idők átvészelésében. Pedig egyszer még a plébániáján is razziát tartottak – mint ahogy az kocsmákban volt szokásos –, és több kispapot »tetten« is értek beszélgetés közben a plébánossal.
Egyébként a teológus hallgatók döntő többsége kiállta a nagy vízválasztónak számító sorkatonai szolgálatot. A huszonnégy hónap elteltével hitükben, elhatározásukban megerősödve vetették le az »angyalbőrt«.”
Már, aki ép ésszel és testtel túlélte. Csak a fentiekből kiderül négy nagyon durva eset. Egy agyonlőtt sorkatona [nyolcvanas évek, Uj Péter írása], egy tüdőn lőtt kispap és két ájulásig vert hittársa. Egyikük szellemi fogyatékos lett. Valaha megírja valaki ezeknek a büntetőzászlóaljaknak a teljes történetét? Újabb jórészt ismeretlen szeletét mutatná meg a Legvidámabb barakknak hazudott diktatúrának.
