Csak azt látják, hogy megőrült. A másikról meg azt, hogy iszik. Felesekben méri az időt, hogy valahogy eliramoljon az élete, ha már nem jött össze. A harmadik meg sem szólal, ki sem jön a szobából. Remeg, retteg, magatehetetlen. Fél az zörejektől, a zajoktól, nem védekezik, pedig lassan összepréselik a falak. Évtizedek óta nem alszik, rettegő félálmait nem jegyzi le senki.

Három roncs, jót nevetnek rajtuk, ha előbújnak az árnyékból. Ezek voltak az igazi ellenzékiek, az igazi lázadók? Hát akkor miért nem hallottunk a nevükről? Messziről jött ember azt mond, amit akar.

Kevesen ismerik igazán a múltat, fogalmuk sincs arról, hogyan falja fel az emberi elmét és lelket az örökös, kilátástalan szélmalomharc, hogyan zabálják fel az örök elnyomók, arctalan hivatalnokok, cinikus hatalmasságok az egykori lázadók álmait, hogyan szívják ki lassan, módszeresen szellemüket, akár a késsel koppintott lyukon keresztül a tojások belsejét. Nem tudják, hogyan hatottak a jelentések, a bomlasztások, a meg nem értések, elhallgatások és aljas hazugságok az életükre, hogyan estek szét, szakadtak darabokra ellenzéki szövetségek, baráti társaságok, művészi közösségek, tudatok, személyiségek, életek a legvidámabb szocializmus idején.

Nézi a poharát a kopaszodó piás. Aki egykor volt, már örökre eltűnt. Fogalmunk sincs arról, hányszor törtek rá éjjel akkor, amikor még húszéves sem volt, de azt hitte, a rendszer elleni lázadás számára is lehetséges. Nem. Vidéki volt, P. Mobil-koncertekre járt, bátran beszélt a barátai előtt. Ez bőven elég volt, a fővárostól távol, az elit párnamelegén kívül valahogy hidegebben fújtak a szelek. Bevitték, megverték, nem hozta, nem mentette ki senki. Nem volt sem balos, sem ifjúmarxista, sem aczélista, sem újbaloldali, a masina számára idegen test, amíg kussolt: tűrt, miután beszélt: üldözött. Nem voltak nagy hatalmú rokonai, sem pártitkár apuka, sem titkos megbízott anyuka, még egy impexes nagybácsi sem jutott, nem voltak belsős segítői, akik utánanyúltak volna. Kicsapták a főiskoláról, elüldözték a szülővárosából, s hiába ment munkahelyről munkahelyre, mindenhol utánanyúlt egy láthatatlan, szőrös, lopott gyűrűt viselő kéz.

Eleinte még bírta. Eleinte még nem ivott annyit. De aztán beleragadt a láthatatlan pókhálóba, és a ragadós mocsár-fonadékból csak az esti italozásokkal vélt kitörni.

Ráment, rá is mentek sokan. Nem lett belőlük főpolgármester vagy megélhetési demokrata, nyugati ösztöndíjakig üldözött sosevolt forradalmár, hiába volt éles eszük, műveltségük, nem tanulhattak, mert mindenhonnan kirúgták őket. Aztán megöregedtek, megfakultak, reményeiket, álmaikat széttaposta a valóság, történetük senkit sem érdekelt.

A rendszerváltás szétroncsolt, széttaposott hullahegyeinek élő szövetei lettek.

Egyetlen kiadványon sem díszeleg a nevük. Nem lettek hősök, senkivé ütötte őket a hálás emlékezet. Kizuhantak a történelemből – mintha ott sem lettek volna.

Csupa ismeretlen, megtört, elárult lélek. Nem tüntették ki őket a modellváltás kies esztendői után, kezüket nem szorongatták vigyorogva, mellükre nem tűztek kereszteket, s főleg nem piros szegfűt. Ott álltak pőrén, meztelen, egy győztesnek hirdetett, de valójában elveszített háború után.

Ha bekapcsolták a tévét, kinyitották az újságot, egykori kínzóikat, ellenségeiket látták, állambiztonsági tiszteket, gonosz képű hivatalnokokat, vérszívó közgazdászokat és jogászokat, a KISZ KB-s nyomorultak pofátlan, cinikus seregét. A Moszkva fenekéből Washington hónaljáig átlihegő örök labancokat. Az önmagukat mindig lázadóknak hazudó békedalnokokat. A szakértőknek nevezett fingszagú értelmiségiek egymást ünneplő neves, névtelen tömegét.

Leshették, ahogy beszélnek, interjúkat adnak, sajtótájékoztatót tartanak, ígérnek, magyaráznak, megmagyaráznak. Ott látták az egykori elnyomókat, az ember- és létdaráló gép kezelőit, akik ruhát cseréltek, s újra felülre kerültek. Az örök nyerteseket, akiknek jutott üdülő és villa, poszt és kvártély, kurva, feleség, szerető, bőséges nyugdíj, csodás naplemente, újrahazudott múlt.

A meglopott lázadók zömmel mégsem panaszkodnak. Tudják, hol a helyük. Elfogadták, hogy nem őket tették a kirakatba, nem ők kerültek a megdicsőült ellenzékiek közé, nem írták nevüket a kánon lapjaira. Mert nem voltak puhák, megbocsátók, balosok, nagylelkűek, reformerek, nem nyújtottak békejobbot a rendszernek. Változást akartak, valódi változást, számonkérést és egy új világot.

El is nyerték jutalmukat.

Nézelődünk, skatulyákat babráló félvakok. Csak a címkéket látjuk, azt hogy ez „nyomorék”, a másik alkoholista, a harmadik bolond. Alig néhányan pillantunk be a függöny mögé, alig néhányan kutatunk az emlékek, papírok, töredékek, múltszilánkok között.

Ki nézi az őrület, a gyengeség, a vedelés, a menekülés, a vereség okát? Elég a bélyeg, a billog a homlokukon: vesztesek.

Elárult lázadók. Elárult lázadóink. Nem osztanak igazságot, nem harsognak, nem mutogatnak. Nem váltanak színt, eszmét, nem költenek se verset, se elméletet.

Csendben ülnek. Nem állnak se ide, se oda. Nem állnak sehol sem. Nincsenek.

Az egyik kitölt egy felest, undorodva issza. A másik motyog. A harmadik alszik. Mind ugyanazt látja.

Remeg a pohár, a szoba és a világ. Mintha egy láthatatlan, hatalmas kéz éppen áramot vezetne belé.

–

Az eredeti írás még a Magyar Hírlapban jelent meg. Ma jelentősen átírtam, hozzáírtam. Illusztráció forrása: Academyofideas.com