Csodálatosan érezte magát, újra képes volt írni, és ez mindennél többet jelentett. Korábban úgy érezte, elárulták a szavak, vagy éppen ő árulta el azokat, tény, hogy képtelen volt megfogalmazni a gondolatait, így egy idő után maguk a gondolatok is eltűntek, elméje sötéten, éhesen tátongott, akár az űr.
Most viszont rátalált erre a történetre, vagy talán a történet találta meg őt, a lényeg, hogy könnyedén, játékosan, élvezettel írt, mosolyogva nyomogatta a gombokat, s rögvest fényesnek, ígéretesnek tűnt az amúgy sápadt októberi reggel.
Gépelt, rágyújtott, rágyújtott, gépelt, már jó fél oldalt teleírt, amikor megérezte, hogy szédül. Egy pillanatra megállt, megmerevedett, majd óvatosan, lassan bepötyögött egy újabb szót. Azt írta, „árnyékban”, de nem is ez volt a fontos, hanem az, hogy minden egyes betűvel egyre gyengébb lett, mintha a szavak, mondatok leírásával eláramlana az élete.
Megijedt, gyorsan átolvasta, meddig jutott, s látta, hogy ijesztően tökéletes írás, korábban sohasem alkotott ilyet.
Kiadták már több – szerinte – középszerű művét, utolsó három regénye kimondottan nagy siker lett, de ő tudta a legjobban, hogy az összes szemét volt, lom, bravúros nyelvi bohóckodás, mesemímelés. Ez viszont más volt, érezte, hogy végre megírhatja azt, amire egész életében vágyott, már megérte a közel kétéves alkotói absztinencia, papírra, monitorra vetheti a világ legigazabb novelláját.
Erőt vett magán, hagyta, hogy ujjai segítségével tovább göröghessen a történet, s bár egyre sápadtabb lett, azért csak írt tovább, ezt most be kell fejeznie, ezt mindenképp le kell írnia, akkor is, ha végül belehal.
A novella közepén tartott, amikor megértette, hogy nem élheti túl. Mosolygott, miközben a szoba elsötétedett, vigyorogva gépelt, miközben elkezdett kihullani a haja, és két megsárgult foga a klaviatúrára pottyant. Most már nem tartott, nem tarthatott szünetet, őrült áhítattal írt, egyre sebesebben, s nem kellett csalódnia, mert ez a történet tényleg mindenek feletti volt, túlmutatott már az emberen, inkább Isten kézjegyét viselte.
Mámoros pillanatok voltak ezek, egész élete értelmet nyert, kerek egésszé változott a széttöredezett múlt, megbocsáthatóvá vált, hogy a feleségét és kisgyermekét elmarta magától, hiszen minden a művészet, a teljesség, a tökéletesség érdekében történt, így kettesben lehettek: ő és a Történet, Frankenstein szörnye, amely elpusztítja teremtőjét.
Ő nemsokára porrá lesz, senkinek sem fog hiányozni, de maga mögött hagy valamit, valamit az eltévedt emberiségre, ami újra visszavezeti a helyes útra, igen, a Történet ereje, igazsága talán még képes lehet rá.
Nagyon fájtak már az ujjai, iszonyatosan megöregedett néhány perc alatt, a monitor fölé görnyedve írt, potyogtak a könnyei, az öröm és a fájdalom cseppjei, de már látta a véget, a saját és a Történet végét, s tudta, hogy a kettő ugyanaz. „Hát saját farkába harap a kígyó” – morogta, majd leírta a novella utolsó szavát – „milyen találó kifejezés, Istenem!” – , s a padlóra zuhant.
Két héttel később találtak rá, a szomszédok csak a szörnyű bűz miatt hívták ki a rendőrséget. Temetésén hosszú, unalmas beszédet mondott az írószövetség elnöke, néhányan talán még sírtak is.
A negyvenhárom éves korában elhunyt művész minden ingóságát tizenöt éves fia örökölte, így azt az öreg laptopot is, amelyet a férfi a haláltusájában magára ránthatott. A számítógép megrepedt, de amúgy is értéktelen, régi darab volt. A fiúnak jó oka volt gyűlölni nemtörődöm, önző, egoista apját, érthető, hogy nem ragaszkodott az ósdi géphez.
Kisírt szemmel összetörte, majd szinte undorodva dobta ki, mintha a szappanbuborékként szétpukkanó Történettel együtt a boldogtalan gyermekkorát is belegyűrhetné a szemetesbe.
Ennek a történetnek az „eredeti” változatát még 18-19 évesen írtam meg, aztán újraírtam a Magyar Hírlapban publicisztikaként. Biztos vagyok abban, hogy még egyszer nekifutok újra, mert bár nem vágyom erre a végre, az alkotói vágy örök. Nem tudom, mennyire van mögötte az a mostani érzésem, hogy kevés őszinte mű született, születhetett ’45 és ’90 között Magyarországon. Viszont nem véletlenül lett az eredeti címe: Elárult szavak. Most tettem hozzá a kiegészítést: áruló írástudók.
–
A fotón egyik kedvenc festőm: Gulácsy Lajos. Nyilván nem nekem jutott először eszembe, hogy őt is – ahogyan mondjuk Csáth Gézát – tulajdonképpen felfalta a művészete. Vagy talán művészete a romlásból táplálkozott, illetve a határok feszegetése, az ajtók nyitogatása mellett vált teljessé.
