Élt egy ember, egy fiatal férfi. Behívják. Nem menekül. Bevonul. Az eleje még hagyján. Furcsa emberekkel van, de együtt. Aztán halál. Halál és halál. Halottak és halottak, egymás mellett, egymás után. Vérszivattyú. Isonzó.

A férfi túléli. Hazajön. És akkor szétrobban minden. A régi világ varázstalanítva lesz.

Jön egy hordószónok. Azt mondja, ő majd mindent. Mindent megváltoztat. A Monarchia szétesik. Ki bánja? Ez a Károlyi egészen szimpatikusan beszél. Végre egy megértő arisztokrata. Nagylelkű. A jó nemes. Tiszát megölik. Mindenhol azt olvasta, ő okozta a háborút. Egy önpusztító, vérbajos zseni volt a legnagyobb ellenfele.

Aztán váltás. Lenin fiúk. Kun Béla, Szamuely, vér, vér mindenhol. Felrobban a világ. Felrobban az ország. A fazék aljáról jönnek fel az új vezérek. Az apokalipszis lerongyolt lovasai. A legalja. Lumpenproletárok és jól képzett propagandisták diadala. Pedig akkor még azt sem tudjuk, mit jelentenek ezek a szavak. Proletár, propagandista. Egy szebb világban ma sem tudnánk. Boldog Nyugat-Európa. Nyugodtan hordhatják a Marx-pólót az 1000 eurós cipő fölött, meg térdelhetnek a feketékért. A szépapa még rabláncon tartotta őket.

Aztán: Trianon. Végzet. Olyan gyilkossági kísérlet, amely után nem szokott felállni az áldozat. Hiszen »halott«. A férfi végtagjait levágják. Lemetszik a karját, és azt mondják, ez igazságszolgáltatás. Aztán következik a láb amputálása, és azt mondják, közérdek. Európai érdek! Világérdek! »A vasúti hálózatot, a gyárakat, a bányákat, a nagyvárosokat visszük, ugye ha nem gond?!«

Dehogyis, nekünk is meg kellene értenünk, hogy nem jól működött a test, elnyomta a saját karját, a lábát. Pedig el is engedhette volna őket magától. Ejnye, no. Majd megmutatják a szomszédok, hogyan kell rendesen elnyomni a többségből lett kisebbséget. Majd megmondják a házi történészeink, hogy mindig, mindenért mi, és csak mi feleltünk és igazából kiérdemeltük a pofonokat. „Mer’ nekünk Mohács kell, ugyebár!”

Anyádnak kell. Jött. Jött volna mindenképp.

Közben a fej is tűr. Ütik a fejét, nyugatról, keletről, csépelik, dobolnak rajta, megpróbálják meglékelni, de az bírja, annál makacsabb, mennél jobban vágják. Akkor maradok, mondja csendesen. Akkor megmaradok. Magyar vagyok. Akkor is. Szóval megmarad a fej. Megmarad a fej, és próbál túlélni. Túlélni az életet.

Valaki jön fehér lovon, mások Bécs felé menekültek. Már rég nincsenek itt. Talán sosem voltak itt valójában.

A belovagoló férfi művelt, több nyelven beszélő katonatiszt, tengerésztiszt. Ne sajnáljuk tőle az igazságot, később elegen mocskolják majd. A világjobbító véglények közben már rég elszeleltek. Az elvtársi szokásuk szerint elszeleltek, és a hiányukban újraindul az építkezés.

De csak a fej maradt. A törzs. Innen nekiindulni?

Sokaknak nem tetszik a rendszer. Katonás. Régimódi. Idejétmúlt. Nem túl nyitott. Poroszos. És kétségtelenül kirekesztő. Numerus clausus és a többi. De mégis működik. Valahogy működik. Egy darabig.

Később látni fogjuk, hogy ez a „valahogy” kifejezés az egészen befogadható lesz errefelé. Egyre elfogadhatóbbá váló jelző a távolodó múltat tekintve. »Valahogy lenni« nagyon más, mint széttaposva.

Talán így éljük túl? Ez van belénk kódolva, az »így is jobb, csak úgy ne legyen«? Konyhafilozófia, elnézést. „Hát, akkor itt fogunk élni.”

Vannak, akik nem tanulhatnak, másoknak jut lehetőség. A vízfejet is visszanyomják közben. Budapest siránkozik. „Nekünk örök vízfejség volt ígérve!” – ordítják talán.

Közben a világ is durvul. Európa durvul. A fej kétségbeesetten néz körbe. Hol van, aki segíthet? Mit kezdhetünk a végtagok nélkül? Erdély-lábam, merre vagy? Felvidék-kezem, merre vagy? Délvidék-szívem, merre vagy? Kárpátalja? És aztán: Anglia? Amerika? Franciaország?

Válaszul fingszag terjeng a levegőben. Áporodott ásítással vegyes legyintés – vegyes-körettel, esetleg feláras édesburgonyával.

Lepöckölt bábuk vagyunk a sakktáblán. Megyünk, amerre hajt a végzet. Csak egy visszataszító bajszos alak segítene. Nem ingyen. A lelked kéri.

Azt gondolja a test, hogy félig is igent mondhat a náciknak, a kis naív. Nem inthetsz nemet nekik. Hiába rángatod a fejed. Csak egy fej vagy komám, nem tétel. Ez egy játszma. Már sakkozik egész Európa. Mindenki. Még azok is, akik később majd letagadják. Jó, a csehek megint hagyják elfoglalni magukat. Nem nagy harcosok.

A régimódi Horthy is odaül az asztalhoz. Szerencsére nála taktikusabb, okosabb segítői is vannak. Egy darabig jól sakkozik, aztán túlgondolja magát. Talán mi túl is gondoljuk magunkat. Matt.

Vagy nem is volt hová gondolkodni? S talán Adolf alatt már a túlélésről szólt minden a kontinensen? És így lesz a románok »árulásából« »megfelelő« »taktikai húzás«? Az idézőjel választható.

Mi próbálunk megmaradni a két hóhér között, mindketten bajszosak, mindketten szebb világot ígérnek, mindketten pusztulást hoznak. Az ördög két arca, kicsit mások, de valójában ugyanazok. Ugye tudod, hogy Sztálin a másik? Vagy hozzá kell tenni? Persze, Churchill is derekasan népirtott Indiában, de ő »kisgazember« volt, így neki »meg lett bocsátva«. Mondom: az idézőjel választható.

A fej közben próbálkozik, a törzs próbálkozik, Kállay-kettőst járt, már visszaszerezte egy-két végtagját, szóval azzal is emeljük a tétet, de minek?

Végül újra ránk terül a sötétség. Még levegőnk sincs. Már levegőnk sincs. Nem vagyunk hibátlanok. Messze nem. Elkövetünk bűnöket. Megbocsáthatatlan bűnöket. Szálasi sem a semmiből jött. Belőlünk bújt elő, feleim. A rosszabb énünk. És igen, sokan álltunk ott a kerítésnél tétlenül, nem beszélve azokról, akik élvezettel pusztítottak. Voltak hősök is, persze, a többség meg »túlélt«, vagy háborúzott, de akkor is.

Nincs mentség: végül a fejnek kinyomják a két szemét. Ez történt, ne fordulj el.

Viszik a két szemgolyót vonaton a táborokba, munkaszolgálatba, viszik, hurcolják, és belerohad a lelkünk.

Belerohad, szó szerint, visszavonhatatlanul. Évtizedek alatt sem tudjuk kitisztítani a sebet, és még évtizedek kellenek ahhoz, hogy kitisztuljon. Ha egyáltalán megtörténik valaha. De már lehet, lehet beszélve gyógyítani.

Van mit. Mert hagytuk. Hagytuk ezt is. Végképp ki lett fosztva a test. Megbecstelenítve. A végtagjai »eltűntek«, és most már vak is.

És a kérdés: elárulhatja-e a szemeit a meggyalázott, megalázott fej? Tehetett volna-e többet? Igen. Ez : árulás. Elárultuk azokat, akik bíztak bennünk.

Zokognánk, de nincsenek könnyeink már. Ott állunk egy szál meg nem maradásban.

Mert a »meg nem maradásra« tehet már csak mindenki a pókerasztalon. Nem nehéz a szivarfüstöt elégedett szivarfüstnek látnunk.

A magyarnak vége van. Volt, nincs. Legjobbjaink nagy része már halott.

És jönnek a vörösök. Mondom, ’45. Valamit még hall a fej. Valamicskét. Valami vörös indulót. Internacionálét. Jönnek a bolsevikok. Az erőszakolva, elhurcolva, gyilkolva, megszállva »felszabadítók«.

A fej fekszik a földön. Világtalan. Szemei kinyomva, végtagjai ellopva, teste-lelke meggyötörve, meggyalázva. Kiszolgáltatott.
Trombitáló, nagyhangú emberek jönnek. Azt mondják, „elvtársak”, igazságról kezdenek harsogni, aztán elkezdik levágni a fej füleit. Aztán az orrát is. Aztán vagdossák, vagdossák az arcbőrét. Aztán kivágják a nyelvét.

És az emlékezetét.

Kivágják a nyelvét, és közben sokan azt suttogják később majd letagadva: ez igenis bosszú. »Ez bosszú«. De csitt, erről nem szabad beszélni. Kényes téma. Pedig bosszú volt sokaknál. Érthető, ha az volt, emberi. Csak beszélni, beszélni nem szeretünk róla.

Szóval ott marad a fej. Nem lát, alig hall, szólni nem tud, mozdulni már régóta nem. Akkor indítják be a hangszórókat.
Búgó zene, súgó üzenetek.

»Mindenkinek, egyenlőség, mindenkinek, mindenkinek egyenlőséget, fehér, fekete, nő, férfi, egyenlő, javak, mindenhol, mindenkinek, közös vécé, kulákok, reakciósok, egyenjogúság, nem tetszik, áruló, dögölj meg!«

Közben visznek, internálnak, kivégeznek, kifosztanak, bebörtönöznek mindenkit, aztán már saját magát vagdossa a szörny, miután a férfi fejéből tényleg semmi sem maradt. És már kiáltani sem tud. Aztán a megvakított, megcsonkított fej még egyszer (»utólszor«) megmozdul (ötvenhat), de rátaposnak, és később már csak létezik.

»Végiglétezi« a következő évtizedeket. Hiszen ötvenhatban mindent odaadott. Mindent, újra együtt.

Azt mondja a hangszóró ’66-ban, hogy most már nem végzünk ki senkit sem. Aztán azt, most már hétvégi telek is jár. Trabant vagy Lada. Az elvtársaknak Volvo vagy Mercedes. Gyerekeiknek fényes út, sárga rózsa.

Aztán hekk, lángos csapódik az archoz. Törölgetheted, ha tejföllel kérted, így jártál. Öt forint a forró lángos, megvett minket Kádár János. Nem mindenkit, de érted, ugye?

Ő nem látja, mi az a lángos, csak érzi. Fokhagymaszag. Aztán műkóla. Meg a zsebre dugott énekesnő édes lehelete.

Jelbeszéddel kommunikál, fent és lent sokan tapsikolnak. Aczél is bólogat. „Ez később még jól jöhet, Gyuri bácsi!”. Boros Lajos dalán Major Tamás mosolyog. A tévében Vitray kedélyeskedik. Már régen letette a fegyvert.

Aztán jön a nyugatról importált csokoládé. Aztán a fej már nyugati teherautók zaját hallja valahol a távolból, aztán azt a szót: változás.

Rendszerváltás. Rapülök. Danubius. Aztán plakátokról suttognak. Merjük, tesszük, teszünk rád!

Aztán új időkről hall. Most újra összeforr a nemzet. Nem a nép. Már megint: a nemzet. Kokárdát mindenkinek! Moszkovitából lesz a legjobb jobboldali!

Később elég lesz, túlzabálta magát hősünk a szabadságból. Eltespedt. Megfeküdte államosított gyomrát az olcsó, hitelre vett lángos. Az olajban sült bélszínroló. Kiszínezte álmait a Gorenje-forradalom.

Ott fekszik, tesped az odahelyezett, világtalan fej a tévé előtt, semmit sem lát, és semmit sem hall, Szomszédok, Família Kft., Dallas. Megjelennek nyugat-német és amerikai arcok, suttognak valamit, pattogatott kukoricát és új filmeket kínálnak. »Kickbokszer 8«. Érdektelen és értéktelen tévé-műsorokat. Agymosást, ma este féláron. Black frájdéj.

Tapsolna a férfi, ha lenne keze. Így csak biccent. Minek ez az egész?, kérdezné a fej, de aztán nem kérdez semmit, mert már annak is örül, hogy törődnek vele.

De ’89, Csengey, Cserhalmi, Krassó! Most újrakezdjük!, gondolja, ez lesz ám a rendszerváltás! Viszlát, komcsik, viszlát, SZDSZ előre is!

A többi gyorsan lepereg. Azt látja a fej, hogy bár visszakapta a nyelvét és a szemét, már nem ura saját testrészeinek. Azt látja, hogy megjelennek mások, és hazudnak, hazudnak a múltról. Ha igazat szól valaki, leordítják a fejét. Kit érdekel a múlt, vesztes vagy, náci!

Azt látja, hogy értelmetlen volt az egész. Elcsendesedik.
Elmélyed. Beletesped a kilencvenes évek mocsarába.
Meghalna, de aztán mégsem.

Az egyik nap körülnéz. Mintha visszaköszönne a hajnal. Hirtelen tiszta a feje. Elmúlt az öröknek tűnő másnaposság. Újra lát, újra érez, beszippantja a régi, családi, múltbéli illatokat. Nagymama levesének, nagyapa cigarettájának a szagát.

Újra reménykedik. »Lilla«, jut eszébe a költő kedvese.

Később úgy érzi, mintha lenne karja, lába. Mintha visszatérnének a végtagok. Mintha újrakezdhetne mindent. És akkor végigfut rajta az a leírhatatlan, édes érzés: »még élek«. »Még mindig élek«. »Lassan feltápászkodom«.

És akkor megpróbálja visszailleszteni a végtagjait. És akkor megpróbálja visszahelyezni a szemgolyóit. És visszakapni a fülét, nyelvét.

És működik, tényleg feláll a végén. Kicsit kócos, megkínzott, meglopott, kicsit gyűrött, de azért él. Él. Nem létezik. Él.
Nagy levegőt vesz, és újra nekiindul. Újra.

A hangszóróból zene szól.

„Mint eltévedt utazó érkezel –
egy rozsdás város a történelem.
Szerinte te se létezel,
és mindenki halott a környékeden.
Elrontottuk ezt az évezredet,
de nem baj, mert itt a következő.”

A huszonegyedik század majd jobban sikerül?