Olvasom a Dés Lászlóék édesanyjáról, Dés Magdáról szóló szépelgő leírást, mely szerint kommunista férjével – utóbbi, Dés Mihály Vas Zoltán fontos embere, majd a Komplex külkereskedelmi cég vezetője volt – szinte „belebetegedtek” a Párt szolgálatába, de az is meggyötörte őket, hogy nem lehetettek eleget a gyerekekkel. Írják ezt úgy, mintha ez az élet nem a saját választásuk, saját elvakultságuk, hatalomvágyuk, karrier-központúságuk következménye lett volna.

Arról, hogy Dés Magda milyen fontos ember volt a Rádiónál „hat gyereke kis túlzással csak a temetésén, a médiaszemélyiségek méltató szavaiból értesült. Annak idején csak annyit láttak, hogy az anyjuk állandóan dolgozik” – így a visszaemlékezés. Ezek szerint ő is megöregedve, visszavonulva eshetett át a metamorfózison, és lett pártkáderből, mozgalmi emberből „Sütimama”. Sokunk nagyszüleivel történt meg ez, de adódik egy fontos kérdés: vajon miből készültek azok a sütemények? Nem piros, vöröses, vérvöröses a színük?

Ebben az írásban azokra fókuszálunk, akik „életlenek” voltak, szülőkre, akik „sosem voltak itt”. Nemzőkre, teremtőkre, akik nem voltak anyák és apák. Juttattak pénzt, kapcsolatrendszert, leginkább másoktól elzabrált vagy ellopott lakást, villát, de a valóságban a Pártnak, a mozgalomnak, egy élet- és emberellenes eszmének kínálták fel, vagy inkább adták el magukat, és ne tévedjünk: saját karrierjük volt a legfontosabb.

A sütimamás jellegű bájos visszaemlékezéseken túllépve nézzünk egy őszintébb sort:

„A szüleim már régen meghaltak, de míg élek, ezt nem tudom nekik megbocsátani.”

Utóbbit Szilágyi János, az ismert rádióriporter és tévés mondta. Ő sem nagyon látta a szüleit gyermekkorában – sőt egy ideig intézetben volt. Kétszer is: „Először akkor kerültem intézetbe egy évre, az úgynevezett Sztehlo Gábor-féle örömvárosba, a Gaudiopolisba, amikor anyám és apám között – valamiféle nő- vagy férfiügy miatt – feszültségek támadtak, és nem akarták, hogy ennek tanúja legyek. Másodjára akkor, amikor apám évekre Argentínába ment kereskedni mint külkereskedő. Anyám ment vele, engem és a két testvéremet három különböző helyre három évre betettek intézetbe. Fel sem merült bennük, hogy magukkal vigyenek. Én soha nem tudtam volna ilyen megtenni a két gyerekemmel.”

A megidézett Szilágyi Pál Dés Lászlóék apjához, Dés Mihályhoz hasonlóan a mozgalom gazdasági szakemberének, háttéremberének számított. A történelemkönyvekből ugyan jórészt kimaradtak, de befolyásos, végletekig eltökélt káderek voltak. Igaz, Szilágyi Pál befolyásosabb lehetett. Egészen konkrétan a kommunisták Gazdasági Osztályát vezette, majd azt a Dunavölgyi Bankot, amellyel megteremtették a párt hazai hátterét. [Ennek ismeretlen történetét bemutattuk a Vörös polipban, jórészt Borvendég Zsuzsanna történész kutatásaira alapozva.]

„Apám a háború előtt és utána is megszállott kommunista volt, a párt volt a mindene, élt-halt érte, a többi nem számított. Én sem”

– mondta keserűen Szilágyi János.

„Megszállott”. Dicséretes és igen ritka ez a keresetlen őszinteség, a magát sajnálatosan átmentő mozgalmat jórészt az elhallgatás, a szépítgetés, a folytonos retusálás és történelemhamisítás jellemzi.

Érdekelt ebben az egész társaság, azok az utódok, akik nyilván nem akarják a kirakatba tenni azt, ami nyilvánvaló: jelentős részben a hátterük miatt lehettek azok, akik. A valóságban a kommunizmus, majd szocializmus idején nagyon nehéz volt „kívülről” belépni ebbe a körbe. Viszont a pecséttel a homlokodon szinte garantáltan nagy karrier várt rád.

Ennek megfelelően sokkal általánosabb az, ahogyan Kepes András beszél a családi múltról. Az ő narratívájában politikai bűnöző apja már-már áldozat volt:

„A szüleim külföldön dolgoztak, így én a nyolc osztályt három földrészen, három nyelven, kilenc iskolában végeztem. Sőt egy ideig intézetben is, mert azokban az időkben a szülőkkel nem mindig engedték el a gyerekeiket – itthon tartották őket »túsznak«. Éltem Libanonban, Dél-Amerikában, az Egyesült Államokban – már nagyon korán szembesültem azzal: ahhoz, hogy minket elfogadjanak, nekünk is el kell fogadnunk másokat.”

Akkor szembesült ezzel, amikor itthon apja és anyja elvtársai üldözték azokat, akik nem voltak hozzájuk hasonlók. Ők persze – a kis Kepes és a többiek – a számunkra, átlag-elnyomottak számára elérhetetlen távoli vidékeken lehettek befogadók, nyíltak és a tolerancia nagy-nagy bajnokai.

Kepesnek nagyon megtetszhetett ez a „túszejtős” élethazugság, mert máshol is megismételte: „Nekik se lehetett könnyű eldönteni, hogy mitől sérül inkább a család és mi, gyerekek: ha egy négyes társbérletben kell élnünk, ahol késsel üldözik az apámat, és ahol idegileg mindenki megroppan, vagy, ha elfogadják a külföldi kiküldetést annak árán, hogy a gyerekeket túszként itthon kell hagyni. Végül úgy döntöttek, két évet kibírunk a nővéremmel egy intézetben, viszont utána kiszabadulunk a társbérletből.”

A tévé megszállása című most megjelenő könyvemben is megjegyzem, hogy hiteltelennek tartom ezt az egészet. Kepes Imre már a háború előtt a kommunisták egyik fontos kádere volt, mozgalmi ember, aki a szuperkém Noel Fieldet is ismerte (a később itt is megidézett, mindig jól értesült állambiztonsági szakember Farkas Vladimir szerint).

Kepes elvtárs később Spanyolországban, a spanyol „polgárháborúban” azzal vétette észre magát, hogy a szovjetek embereként másokkal együtt feljelentette elvtársát, Rajk Lászlót, aki ezt akkor még megúszta élve.

Később Kepes a Szikránál – egy másik kulcsfontosságú kommunista vállalat – dolgozott, majd külföldön. Hogy egy ilyen elvtársat, egy mindenre kapható spanyolos veteránt valaki késsel fenyegessen a Rákosi-diktatúrában? Nehezen elképzelhető. Még akkor is, ha egy időben minden spanyolos gyanússá vált.

Szeretem az egymással ütköztetett véleményeket, Szilágyi János gyakorlatilag Kepesnek is felelt a következővel:

„[…] az apám azért nem vitt ki, mert a kapitalizmus talán engem megkörnyékezne. És akkor a párt jó néven vette, hogy nem viszi ki a gyerekeit. Az nagyon jó pont volt a káderlapon. […] Ezt az apám mondta komolyan annak idején.”

Mennyivel valóságosabbnak tűnik, nem igaz? Persze magyarázhatják bárhogy, ezek a szülők – ne feledjük, az anyuka is ment az apukával, talán előbbi fejéhez is fegyvert tartottak, szegény Kepesnéből a „késsel fenyegetés” hatására lett a kommunisták kedvenc protokollszakértője? – magukra hagyták a kisgyerekeiket.

Ezt ép ésszel, ép erkölccsel nem tudjuk sem felfogni, sem elfogadni, de talán nem is kell, nem is lehet. Ezek az emberek ugyanis mások mint mi. Őrültjei, megszállottjai, fő cinkosai voltak a mozgalomnak, olyan agyongyurmázott, átformált és túlságosan is befolyásossá vált viaszbábuk, akik saját gyerekeiket is odadobták a mozgalomnak. Ahogyan saját elvtársaikat is feláldozták. Ez volt a bolsevizmus alapja, mindentől elvágták magukat, hogy aztán szép, de hagymázas jelszavakkal megpróbálják lerombolni a világot. Ausztriától Keletre még mindig ennek isszuk a levét. Erről az őrült önpusztításról pedig eszünkbe juthat Ábrahám és Izsák története.

Jellemző az általános őrületükre, hogy amíg a spanyol „polgárháború” idején Kepes Imre vádolta trockizmussal Rajkot, később már más próbálta megbillogozni ezzel ugyanőt.

Hiszen éppen ez volt a lényeg: bárki áruló, „trockista” lehetett. Ahogyan később jó kommunista is válhat utólag szinte bárkiből (leszámítva a kijelölt ördögöket és szektásokat, Rákosit, Pétert, Biszkut).

De a témánk továbbra is a gyökértelenség. Ezt több oldalról is meg lehet, illetve meg kell közelíteni. Készülő tanulmányomban (amelynek József Attila áll a fókuszában) valahogy így írtam erről: nyilvánvaló, hogy ’45, de főleg ’47 után a kommunisták elvágták, elmetszették a magyarság hagyományos gyökereit, elvéve, megfosztva a nemzetet támaszaitól, a megtámadott embert a „lábaitól”. Elkobozták a földeket, a házakat, a lakásokat, az üzleteket, a gyárakat, az egyesületek, a régi intézmények, kulturális társaságok neveit, s mindeközben megpróbálták megsemmisíteni, eltüntetni a korábbi szellemi és kulturális elitet.

Nem beszélve a könyvekről, az alkotásokról. A szülőket börtönbe zárták, kivégezték, egész családokat internáltak, emigrációba kényszerítettek, összenyomtak, szétziláltak, a hitet, a hagyományos közösségeket üldözték, szétverték, még a gyónás lehetőségét is elvették (ki bízott volna meg bárkiben?).

Egyszóval a társadalom nagy részét nemcsak megfélemlítették, de gyökértelenné, árvává tették. Azaz: az önmaguk képére alakították. Hiszen a kommunista eszme formálható, formálandó anyagként, viaszbábuként tekint az emberre.

Ez volt és maradt az ő szép új világuk, és itt kapcsolódik az internacionalizmus a globalizmushoz, amelynek végcélja, hogy mindenki egyforma, szabadon manipulálható és szabadon felhasználható fogyasztó legyen. Prolik helyett konzumidiótákat, nemtelen, hazátlan, egyenszínességében egyenszürke, névtelen, valóságsokkal és felesleges információkkal terhelt homunculusokat termel a gépezet.

Akik nem veszik észre, hogy a látszólagos szabadság és mindent bírás a semmihez, az önfeladáshoz vezet. Az ellenvélemények szerzőire hasonló sors jut, mint mondjuk a nyolcvanas években: kiközösítik, lejáratják, dehumanizálják őket. Korábban halál, börtön, internálás, gyors vagy lassú megsemmisítés várt az ellenségekre, most inkább izolálás, megbélyegzés, kiközösítés.

„[…] a kommunizmus szolgalelkűséget, múlthamisítást, szellemi gyökértelenséget kínált” – írta Adam Michnik lengyel történész.

Mit látunk most a woke kultúra vagy a ránk erőltetett, életképtelen és nevetségesen túlzó PC-világ kapcsán? Ugyanezt. A túlzásokat most is sokan megbocsátják, hiszen a cél egy szebb világ.

De hivatkozhatunk a gyökértelenségre „balról is”, marxista, lukácsista szemszögből. A következő Heller Ágnes-idézet is összecseng mondandómmal (bár természetesen torzít, hiszen akikről írt, azoknak jelentős része a rendszer összeomlása előtt és után is számon tartotta a származását. S persze az ideológiai származását is. Ne tegyünk úgy, mintha ez nem így történt volna.):

„Rákosiék zsidó származásúak voltak, de nem voltak zsidók. Ez a disztinkció lényeges, ugyanis ha zsidók lettek volna, nem kerülhettek volna ilyen magas pozícióba.

A zsidó származás garantálta a gyökértelenséget. A gyökértelen embert könnyű dróton rángatni. Nem tartozik sem a magyarsághoz, sem a zsidósághoz, sem a polgársághoz, sem a proletariátushoz. Senkihez sem tartozik: levegő, nonentitás. Bábu.

Könnyen lehet irányítani a háttérből, a zsinórpadlásról, a rendező vagy a forgatókönyvíró tetszése szerint. Retteg, mert minden hatalmát a véletlennek vagy a seggnyalásnak köszönheti. Magyarországon a szovjet vezetés számára ezért volt nagyon kifizetődő felhasználni, ismétlem, nem a zsidókat, hanem a zsidó származásúakat. A paraszti származású kommunisták, főleg a kálvinisták – gyökértelenségük ellenére és mellett – megőriztek valamiféle affinitást saját gyökereikhez.”

Az érdekes, hogy a rezsim magát Hellert is felhasználta. Ismert lojalitása a Kádár-rendszerhez, lázadása a kereten belül történt. Később persze ez számára is kellemetlenné vált. Ha ezt nézzük, ügyes radírozó volt ő is.

A cionista, így valóban üldözött Dénes Béla így írt ugyanerről: „Ha Kun pátert odaállítjuk egyfelől – róla az Egyház nyilván joggal azt állítja, hogy már régen kitaszította kebeléből s jogtalanul viselte a szerzetesi ruhát – úgy el kell fogadni azt is, hogy ezek a zsidó származású ávósok, nyomozók és orvosok nem mocskolhatják be a zsidóságot, mert réges-régen elszakadtak mindattól, ami zsidó. A zsidó vallástól, a hagyományoktól, a néptől, és még a látszatát is kerülni szerették volna annak, hogy valaha a zsidósághoz tartoztak. Zsidók már régen nem voltak, magyarok meg sohasem lettek! A párt tökéletes vezetői, Moszkva leghűségesebb cselédjei lettek.”

Ez a gyökértelenség természetesen nem csak nálunk, s főleg nem csak a magyar zsidó kommunistákra volt jellemző. A második világháború utáni kettészelt Németországra is igaz lehetett. „A hitleri patologikus álom összeomlása után előbb a nihil, a tanácstalanság uralkodott. Az egész társadalmat őszinte szándékkal áthatotta az önbírálat, de csapdába is esett: a túlfűtött nacionalizmus elvetésével együtt a német nemzeti múlt és tudat igazi értékeit is kidobták. A gyökértelenség lett úrrá, az ország mintegy szabad területté vált a külföldről jövő valamennyi modernnek nevezett, a társadalmat bomlasztó áramlat befogadására. Az iskola ne akarjon nevelni, csak ismereteket adjon tovább.

Történelmet és klasszikus irodalmat tanulni elmaradottság, hangzott a jelszó, Goethe és Schiller egyes tartományokban, az élen Nyugat- Berlinnel, már csak egy-egy iskolai órát kapott. Napi újságriportot, politikai röplapot, tiltakozó pamfletet kell tudni írni. A diák tanuljon, igen, de főleg vitatkozzon, tüntessen, jogait követelje. A család a múlté, a modern embernek gyerekestül kommunákban a helye.

Erkölcs a nemek között nincs többé, ami nemes és magasztos volt, vulgárissá alacsonyodott. Ma bármennyire hihetetlen, a hangadó német médiumok csatornái ezt ontották nem kis ideig.”

Skultéty Csaba írása egyre aktuálisabb. Azt hiszem, ez a hatás ma is észrevehető. De térjünk vissza a kommunisták saját gyökértelenségére. Például az elvett nevekre.

Sokat írtam Kardos Istvánról, a magvetős Kardos György öngyilkos fiáról, aki apja, az Ezredes fegyverével lőtte főbe magát, így talán tudatosan, talán öntudatlan végzetes büntetést mérve a saját apjára is. [Bővebben lásd A kultúra megszállása című könyvemben.] De maga Kardos István is súlyosan traumatizált, sérült ember volt. Ahogyan persze az apja is, volt munkaszolgálatos. Neje pedig (Kardos István édesanyja) Holokauszt-túlélő.

A néhai Kardos István volt felesége, Botond Ágnes leírta azt az epizódot, amikor az akkor még gyerek Kardos Istvánnak is bujkálnia kellett. Ötvenhatban, akkor, amikor apja, az egykori katpolos és ÁVH-s Kardos György pszichopata bűntársával, Berkesi Andrással együtt a forradalmárok ellen harcolt. Kardos a feleségével együtt illegalitásba vonult (hej, Cseh Tamás és Bereményi Géza), a fiukat pedig – a mozgalom szokása szerint – leadták.

„Aztán jött ’56, és mivel apád, a történtekből mit sem tanulva, újfent belevetette magát a politikába, anyáddal együtt menekülni kényszerült. Téged pedig odaadtak egy baráti családhoz, és betanították, hogy mit mondj, ha megkérdezi valaki a nevedet, azaz azt a látszatot kellett keltened, hogy nem az ő gyerekük vagy. De legalább csak a vezetéknevedet kellett hazudnod, a Pistát megtarthattad” – írta Botond Ágnes.

A Pistát megtarthatta. Érdekes, hogy ifjabb Rajk Lászlót is Pistának hívták azután, illetve akkoriban, amikor apját, a kommunista belügyminisztert a Rákosi-dikatúra idején (ellentétben a spanyol „polgárháborús” epizóddal, amikor még megúszta Kepesék feljelentését) már sikeresen kivégezték.

„Bánja a fene” – gondolhatnánk Rajk bűneire célozva, ugyanakkor a kisgyereket megszánhatjuk, ő is intézetbe került.

„Elkezdték a nevemet kitalálni, úgy mint a kóbor kutyánál”

– mesélte később az SZDSZ meghatározó politikusa erről az időről. Milyen szörnyű, szörnyű kezdet ez is.

„Így lettem Kovács István. Apja neve: Kovács László, anyja neve: Földi Julianna. Az anya neve mindig azonos maradt. […] Még a keresztnevemet sem hagyták meg. Később, amikor körülbelül másfél éves lehettem, ismét nevem megváltoztatását vezették be. Kovács István névváltoztatását, saját kérelmére, így lettem Kovács László. Nevem egyik felét tehát visszakaptam.

[…] Sztálin halála után, 1953-ban, nagyanyám és nagynéném sajátos módon nyert vissza engem. Végnélküli kilincselés és előszobákban való várakozás után, nagynéném azt az értesítést kapta, hogy reggel nyolc órakor a Bulcsú utca és a Lehel út sarkán várakozzék. A megadott időre odament. Egy fekete, lefüggönyözött Pobjeda állt meg előtte, az autóból egy gyereket az utcára tettek, majd az autó tovább ment. A hátrahagyott gyerek én voltam.”

Így nőtt fel és persze abban a léthazugságban, amely szerint egy mártír gyermeke. A valóságban egy kivégzett politikai bűnöző fia volt. Sokáig Kovács Istvánként.

Vagy Kovács Pistiként? Így hívták később az SZDSZ kitalált kampány-kisfiúját. Morbid, nem igaz? Az ÁVH-s gyerekek, Bauer Tamás vagy Pető Iván találták ki? Vagy volt ebben valami belsős poén, amit mi nem érthetünk?

Sokan tudjátok, hogy Pistának hívták József Attilát is Aszódon. Miután édesanyja leadta őt, jelentkezve a Gyermekvédő Ligánál, akiket később a költő már maga (!) keresett meg. Mert a valóságban a „Mama” nagyon rossz anya volt. Részben önhibáján kívül, de részben nyilván amiatt. Ha a sorok mögé olvasunk a költő egy szeretet nélküli családban nőtt fel.

Kevesen tudják, hogy Pőcze Borbálát sodrófával zavarták el otthonról (lásd még: gyökértelenség), és még halála előtt félholtra verte a fiát – sodrófával. Átörökített érzelmek, mozdulatok.

József Attilának így szülők nélkül kellett élnie egy idegen helyen. „Itt, minthogy az Attila nevet nem ismerték, Pistának szólították, s ezzel talán az első, már jóvátehetetlen személyiségzavart okozták. Ez a hely, ahol idegenben van, lökik, verik. Egyszer a mama meglátogatta, a kisfiú egész ottléte alatt bömbölt, de erősen hitte, hogy minden félreértés eloszlik, és a mama hazaviszi. Nem így történt.”

Ez a gyökértelenség, kitaszítottság későbbi mozgalmi életére is hatással volt. „Lappangó agresszivitása és az egyénnel való szorosabb kapcsolatba-lépési képtelensége, elfojtott ösztöntendenciákkal együtt, mint lélektani faktorok viszik – a szociális szükségszerűség mellett – a szélsőbaloldali mozgalmak felé, hogy az egyénhez fűző érzések hiányát a kollektívval való kapcsolatban elfeledje” – írta róla Bak Róbert pszichoanalitikus. Tehát: a gyökértelensége.

A tanulmányban majd bebizonyítom, hogy a költőhöz közel kerülő kommunista nők (Gyömrői Edit, Szántó Judit) maguk is gyökértelenek voltak.

Számtalan ál-, azaz mozgalmi névvel, elhagyott férjekkel és végtelen hűséggel a mozgalomhoz. Gyömrői intézetbe, Szántó a Szovjetunióba küldte gyermekét.

Következő kulcsszavunk a hűség. Farkas Vladimir apjának, Farkas Mihálynak párthűségét kevesen vonhatták kétségbe. Ő is feláldozta a gyermekét a mozgalom „oltárán”. A később az ÁVH-ban hírhedtté vált Farkas Vladimir is apa és anya nélkül nőtt fel. Apja és anyja is a mozgalomnak élt. A kis Vladimirt sokáig a nagymamája nevelte, akitől akkor szakították el, amikor az apjáék utasítására Moszkvába vitték a fiút.

A nagymamája Vladimir szerint gyakorlatilag beleőrült unokája elvesztésébe, bolyongott, majd nem sokkal később meghalt. Így veszítette el saját „sütimamáját”.

Farkas Vladimir apjához, a sokáig a csehszlovák kommunistákhoz tartozó Farkas Mihályhoz került Moszkvába, a híres-hírhedt Lux Szállóba. Itt laktak a bolsevik mozgalom nemzetközi veteránjai, mozgalmi emberei. Ha Lars von Trier ismeri, talán ezt filmesíti meg a Birodalom (Riget) címmel.

Mert ez a hotel valóban egyfajta ajtó volt a Pokol felé. Kényelmes szállás, de még kényelmesebb az elhurcolás szempontjából, akkor, ha valakit ki akartak „emelni”.

A sztálini terror idején szinte minden éjjel megállt a Lux előtt a fekete autó, és elvittek egy-egy elvtársat, néhány családtagot. Nem kell mondanom, hogy többségük nem tért vissza. Akik meg igen, gyakran az NKVD besúgójaként.

Ezek a bábuként kezelt mozgalmi emberek, illetve később híressé, befolyásossá vált családtagjaik, leszármazottjaik már akkor megtanulhatták, mi az a csengőfrász, avagy a kopogtatástól való félelem, amit a magyarokkal és a többi közép-kelet-európai nemzettel is megismertettek ’45 után.

Vérfagyasztó, hogy Farkas szerint a közös reggeliknél azt nézegették az elvtársak, hogy az előző éjjel kit vittek el. „Hol van Kun Béla?” – kérdezhetné Trier elképzelt filmjében az ijedt (mondjuk bolgár) elvtárs.

A proletárdiktatúra vezetőjének említése azért is fontos, mert József Attila egyik nem kívánt nemezise, Szántó Judit első férje, a sokáig Szántó Gyula mozgalmi néven élő, akkoriban már Hidas Antalként ismert mozgalmár-író éppen Kun Béla lányát, Kun Ágnest vette el. És hozzájuk, Hidas-Kunékhoz küldte ki gyerekként a lányát Szántó Judit, azt a Szántó Évát, aki egy ideig így Kun Béláék családjával élt (például Kun Miklós történész apjával, idősebb Kun Miklóssal), majd már Magyarországon öngyilkos lett. Ismeretlen sorstragédia ez is.

Sokaknak ez lett a végzete. De vissza Farkasékhoz. Farkas Mihály – aki mozgalmi nevéről, a Wolfról magyarosított Farkasra – a Luxban töltött idő alatt sem volt az apja Vladimirnek. Legfeljebb vér szerint.

A fiúnak sem valódi családja, sem valódi neve, hazája sem volt. Utóbbi fontos. Ez teszi érthetővé, miért tudták ilyen kegyetlenül végigvinni Magyarország tönkretételét.

Magát Vladimirt a Szovjetunióban kiképzik, aztán a második világháború végjátékának idején, után a családjával és a többi moszkovita kommunistával Magyarországra postázzák, ahol előbb a háttérben, majd az előtérben is átveszik a hatalmat. Közben feleségül veszi két főelvtárs, Berei Andor és Andics Erzsébet lányát, Berei Verát, akit még a Szovjetunióban ismert meg.

Amikor majd elválnak, mert Farkas neve terhessé válik, a mozgalom szabályai szerint kegyetlenül elbánnak a korábbi kedvenccel.

De ekkor még minden tökéletesnek tűnik. Bár Farkas ’45 után az ÁVH-hoz kerülve többször rájöhetett volna, hogy egy embertelen gépezet fontos fogaskereke, művében sem tagadja, csak nagyon későn ébredt fel. De legalább nem magyarázkodik, nem keres kibúvókat, nem sütimamázik, nem álmodik késsel hadonászó őrült szomszédokról, vállalja a felelősséget.

Ritka madár az ilyen. Főleg a mozgalomban.

„A saját múltammal való szembenézés során eljutottam annak a felismeréséig, hogy 1949 nyara volt az az időszak számomra, amely megállj kellett volna hogy parancsoljon azon az úton, amely sok tekintetben a nácizmusnál is szörnyűbb rémuralomban való aktív részvételemet jelentette.

Erre a felismerésre csak a 80-as években jutottam, amikor rádöbbentem arra, hogy a nácizmus – ha a háborús időszak iszonyatos tragédiáit leszámítom – nem ártott annyit a német népnek, mint amennyit hazánknak 1945 után a sztálini birodalom helytartói, a »négyesfogattal« az élen. Én sajnos elmulasztottam ezt a lehetőséget, és nem hagytam ott az ÁVH-t. Pedig büntetlenül megtehettem volna.”

Nagyon, nagyon fontos sorok. Emiatt is lett közellenség a mozgalom számára. Kimondta azt, amit tudunk: ezek ugyanolyanok voltak mint a nácik.

„A játszmának vége” – valami ilyesmit mondtak Rákosi Mátyásék a „verőemberüknek”, Péter Gábornak 1953-ban, akkor, amikor letartóztatták, és Farkas Vladimirrel pontosan ez történt – ki kellett szállnia az Apokalipszist a Földre álmodó „társasjátékból”.

De már korábban feltűnhetett neki, hogy kiürült a „szoba”. Egyszer csak körbenézett, és azt látta, elfogytak a játszótársak.

Rács mögött voltak, vagy már inkább meg sem ismerték őt.

Mert a kommunista mozgalom nemcsak embertelen és kegyetlen, de aljas is: a kohézió, az összetartás nem valós, csak amíg a közös ellenségről, koncról és titkokról van szó. A gyökértelenség ebben is fontos tényező, valójában nem kötődnek senkihez, semmihez, a közös »ügyön«, azaz a közös őrületen és bűnökön túl. Ha valaki bajba kerül, a százezer emberi alakban élő Nagy testvér leveszi róla a kezét, a csápjait.

Ez már nem a „romantikus”, illegális mozgalom, ahol még valóban kiálltak egymásért, bújtatták a másikat. Ez már az ő világuk.

Izolálás, kiközösítés, nyilvános megszégyenítés, dehumanizálás, magától Kádár Jánostól eredeztethető pletykák: ez történt az addig „jó tanuló”, „szorgalmas” és nem mellékesen okos, a többiekkel szemben tanulékony Vladimirrel, aki a börtönben végül egy cellába került Farkas Mihállyal.

Utóbbi ekkor sem viselkedett apaként. Jellemző, hogy a fia azt sem tudta, hogy az apja naplót vezet. „Bent” összezárva, de végig egymás mellett, egymástól külön éltek, majd végképp eltávolodtak egymástól. Jellemző, hogy miután „kint” eltemette az apját, soha többé nem ment ki a sírjához.

Farkas Mihály a fiával ellentétben maradt, aki volt: semmit sem értett meg, bigott, magát mártírnak érző kommunistaként földelték el, ahogyan Péter Gábort is.

És – vélelmezem – ahogyan Kepes Imrét, Szilágyi Pált, Dés Mihályt, Dés Magdát és a többieket. Az önreflexió, a bűnhődés ezen a tájon, a szellemi kárhozat földjén ismeretlen, inkább csak semmit sem érő „önkritika-gyakorlásra” volt képes ez a csoport. Másnak legalábbis nem nagyon van nyoma.

Farkas Vladimir is leírta azt, amit más forrásokból is ismerünk, maga Péter Gábor a börtönben, de utána is áldozatként tekintett önmagára. Ahogyan a kommunisták és ÁVH-sok jelentős része.

Ahogyan a félig ismert anekdota szerint Gobbi Hilda mondta Sólyom Ildikó színésznő-társának: Péter Gábor az igazi mártír, nem a te apád! (Sólyom László kommunista katonatisztet Rákosiék kivégeztették). Számunkra valójában egyikük sem az. Nem hinném, hogy Sólyom Lászlóra ne lenne igaz az, amit Rajkkal kapcsolatban ismerünk, szabadon idézve: „Hej, ha tovább él, közénk lövethetett volna”.

Közénk, „nem kommunisták”, klerikálisok, soviniszták, reakciósok, orbánisták etc. közé.

Farkas Vladimir viszont – Szilágyi Jánossal együtt – jó példa: megkísérelte a szembenézést. Persze ehhez a pofonok is hozzájárultak: még kiszabadulása napján elbeszélgetett a feleségével és két gyermekével, megittak egy üveg vörösbort, majd este Berei Vera közölte, hogy elhagyja őt. Az Andics-Berei család még a házból is kitette.

Miért is ne? Úgyis most jött ki a sittről. Akkor kell belerúgni, amikor a földön van. A kivert kutyába, a pusztai farkasba.

Csekély vigasz, hogy a szerző szerint Andics mama a halálos ágyán állítólag őt emlegette, Vladimirt, az egyetlen megbízható embert.

A Vásárhelyi Miklósék köréhez tartozó Kozák Gyula »Az indentitás nélküli ember« címet adta a Farkasról írt szövegének. Szerintem ez túlzó, talán igazságtalan is.

Farkas Vladimir, ha későn, túl későn is, de meglelte a hazáját. A sajnos már csehszlovák területen, zsidó magyarként született Farkas Vladimir magyarként halt meg. Azért is fontos ezt leírni, mert származásán, gyökértelenségén a könyve szerint is sokat gondolkodott.

Olyan viaszbábu volt ő is, akit a mozgalom formált, a szülei, a családja helyett. Akitől gyerekként azt az egyetlen embert is elvették, aki törődött vele. A nagymamáját. Mit gondolt az apjáról?

„Apám halála óta sok esztendő telt el. Temetése napja volt az első és egyben az utolsó alkalom, hogy sírhelyét felkerestem. Emiatt a család sokat támadott engem. Elhatározásom azonban megváltozhatatlan.

Én az apámtól egész életemben semmi jót nem kaptam. Az ellenkezőjéből viszont jócskán kijutott nekem. Ugyanakkor, amíg élek, minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy harcolhassak azok ellen, akik egész életútját megpróbálják gátlástalanul besározni, és saját védelmük érdekében őt teszik meg az 1945 utána hazai hatalmi klikk rossz szellemének, egyetlen bűnösének, a magyar nép hóhérának.

[…] Ezzel nem csupán neki, özvegyének, gyermekeinek és unokáinak tartozom, hanem az igazságnak is.”

Farkas Vladimir félig-meddig, de megfizette a tartozását.

Wolf, Hidas, Csont, Szántó, Dés etc. Az utóbbi időben annyi felvett nevet, álnevet olvastam, hogy szinte már belezavarodom. De a névváltások kulcsfontosságúak, a menekülés, majd az identitásvesztés folyamatának mementói is egyben.

Nevek, álnevek. Vámos Miklóst, az ismert írót sem így hívták eredetileg.

Vámos Tibor néven volt a politikai propaganda-együttes, az utóbb általa is lázadónak tódított Gerilla nevű banda tagja. Azt is tudjuk, hogy szintén a belső körhöz tartozott: apja Rajk titkára volt.

Ez ’56 után már újra nem festett rosszul, bár Vámos természetesen, az általános újmúlt-gyártásnak megfelelve ezt máshogy látja: „Apám egykor Rajk László titkára volt, ezért nálunk nem járt politikai karrier.”

Sőt nyilván hátrány volt a Kádár-rendszerben. Mint szegény ifjabb Rajk Lászlónak a háborítatlan Rajk-butikjával. De mi lett az író nevével? Miért dobta el valójában?

Nem a kényelmetlen, később már kifejezetten szánalmas Gerilla-múlt miatt?

És honnan jött Vitray Tamás neve? Nem egyszerű magyarosítás volt. Utóbbiról A tévé megszállásában írok. Mit is mesélt a gyermekkoráról?

„Mindenkinek azt mondom, becsülettel, hogy nagyon szép gyerekkorom volt. Holott például egy nem kívánt házasság eredménye voltam. A házasság már akkor véget ért, amikor én még meg sem születtem. […] A házasság bosszúból jött létre. S miután anyám hazajött szüleihez és idővel a nagy szerelem is hazatért Párizsból, s elgördült a kapcsolat elől minden akadály, akkor voltaképpen ott volt egy kisfiú, aki nem nagyon kellett. Ő voltam én. Ez alapján lehetne dickensi regényt is elképzelni, de én borzasztó boldog kisfiú voltam. Engem nagyanyám nevelt, ami nekem tökéletesen megfelelt, mert imádattal volt irántam.

Szinte észre sem vettem, hogy van anyám, mert hajnaltól estig dolgozott a fodrászatban, este pedig találkozott a szerelmével. Kilenc év után elvált apámtól, a fiú szülei beleegyeztek a házasságba. Akkor anyám elköltözött tőlünk. A házassági szerződés azonban tartalmazta, hogy a fiú, azaz én nem lakhatok velük.

Anyám férjhez ment és hamarosan megszületett a féltestvérem, s hogy a történet végére tekintsek: ő dr. Vitray János kardiológus”.

Becsülettel mondja, hogy szép gyerekkora volt. Lehet, hogy így emlékezik, de kívülről különösen megrázó történet ez is: az édesanyja hivatalosan, házassági szerződéssel mondott le a későbbi Vitray Tamásról. Így a nagymamája nevelte fel.

Biztos sokan elgondolkodnak azon, hogy hogyan lehet akkor ugyanaz a két féltestvér vezetékneve, ha éppen az édesanyjuk volt közös. Hiszen az utóbbi apja állhatott – ha nem Vitrayék anyja, de hát az még szörnyűbb lenne – a gyerekről való lemondás mögött.

Erről így beszélt:

„Az öcsém, a féltestvérem, aki a könyvben is szerepel mint Öcsike, az egyetlen élő vér szerinti rokonom. Az ő neve Vitray János. Azt akartam, hogy egy nevünk legyen. Engedélyt kértem az apjától, aki hozzájárult.”

Íme egy magányos, gyökértelen ember. Csoda, hogy csatlakozott a kommunistákhoz, majd a Néphadsereghez, ahol politikai propagandista lett? Csoda, hogy arra a léthazugságra a legbüszkébb, hogy individualista lett? (Aczél és Kádár engedélyezte individualista.)

Nem a gyökértelenség eredménye ez is? Hogy végül annak az embernek a nevét vegye fel, aki miatt az anyja eldobta őt?

Mert ez színtiszta: eltaszították őt is, ahogyan Farkas Vladimirrel, Kepes Andrással, Szilágyi Jánossal, Dés Lászlóval és a többiekkel is ez történt. Kivel nyíltan, erőszakosan (lásd a Rákosi-diktatúrát), kit csak elhanyagolva a Párt, a karrier miatt (lásd a fondorlatosan mérgező Kádár-diktatúrát).

Látjuk, hogy ezek az emberek, a fő kommunisták nemcsak minket, a magyar nemzetet, társadalmat fosztották ki, nyomták el, de saját gyermekeikkel is elbántak. És bár utóbbiaknak nyilván sokat, nagyon sokat segített a családi háttér, a kapcsolati háló, de remek jövőképük és pályafutásuk mellé megkapták ezeket a traumákat is.

Nagy kár, hogy Szilágyi Jánoson kívül nem nagyon tudnak erről őszintén, a régi hazugságokat leküzdve, akár saját élettörténetüket, legendájukat megpiszkálva beszélni. Mert ennek a gyökértelenségnek a hatását ma is érezzük. És ennek a gyökértelenségnek bizony nagy-nagy ára van.