Minden ember életében akadnak forduló-pontok. Bár Ungváry Krisztián történészi munkáját korábban is sokan kritizálták [ez önmagában semmit nem jelent, mert Magyarországon minden ismert történész munkáját kritizálják, kivéve, ha egyik szekértábor ingerküszöbét sem éri el az illető munkássága], 2016-ban [ha már történelem] kétségtelenül átlépte a Rubicont.

Miután kiment egy politikai tüntetésre [vagy ellendemonstrációra], valaki megütötte. 

„Több helyen volt lökdösődés, és összetűzés a Kossuth téren a hivatalos ünnep résztvevői és a fütyülve, sípolva tiltakozó ellentüntetők között – írta az Index a részben sikeres sípos provokációról. – Ungváry Krisztián történészt valaki oldalról ököllel teljes erővel fejen ütötte, majd elfutott. Ungvárynak elgörbült a szemüvege, de vérző fejjel is sípolt tovább, és a videónkon is látható, ahogy azt mondta: a demokráciában elmondhatom a véleményemet az utcán, az nem vita, hogy engem megvernek a véleményemért.”

„Vérző fejjel is sípolt tovább”

– szürreális jelenet egy [elvileg] objektív és független történészről.

Mosolyogni viszont nincs okunk: Ungváry megtámadása még Magyarországon, a mérgező [mérgezett] közéletet ismerve is meglepő volt. Nyilván már önmagában durva, hogy egy történész aktuálpolitikai tüntetésekre jár kisípolni a megemlékezőket, annál csak az sajnálatosabb, hogy ott megtámadják. Ez menthetetlen [nem mintha valaki mentegetni szeretné az ismeretlen támadót], és nagyon szomorú. Mindent elárul arról a toxikus környezetről, mesterségesen is felfújt „buborék-világról”, amellyel megosztják a magyar társadalmat. És ne kerüljük el: a maga eszközeivel Ungváry is részt vett a szinte polgárháborús helyzet megteremtésében. Ő az egyik legismertebb történész a lövészárokban. [Aki egyébként szabadidejében náci ruhákkal üzletel – képzeljük el, ha ez kiderülne egy konzervatív történészről.]

Nem ma kezdte a harcot, de ma is vívja. Ungváry most éppen az általam – naív módon – támadhatatlannak vélt Mindszenty József bíborost „vette célkeresztbe”, nem meglepő módon a Telexen [kínálkozott volna még a nyíltan egyház- és vallás-ellenes 444.hu, az e tekintetben is igen szélsőségessé vált hvg.hu, talán a 24.hu, lett volna még lehetőség]. Soós Viktor Attila egyháztörténész ebben a cikkben pontról-pontra válaszolt Ungváry felvetéseire, aki mintha igazolni akarná azt, amely éppen a Soóssal készített interjúmban merült fel:

a Mindszenty-ellenes propagandából „egyre kevesebb” maradt, egyre finomodott. De maradt. És mindig vannak, akik részt vesznek benne.  

Rákosiék ’45 után a legdurvább, legátfogóbb propagandát éppen Mindszenty ellen folytatták. Volt ő „nyilas-szimpatizáns”, „amerikai kém”, „haszonleső”, „népnyúzó”, tényleg minden. Később a rágalmakat olyan szerzők ismételték a rendszerváltás előtt s után, mint az ex-ÁVH-s Kanyó András. Utóbbi még könyveket is írt. Hozzájuk csatlakozott – ha akaratlanul is – Ungváry. Aki nem tett mást mint Kanyó – fogta a számára megfelelő részeket [és kihagyta azokat, amiket egy perc alatt meg lehet cáfolni], és azokból összerakott egy szokása szerint végtelenül szubjektív, mindent a jelenből vizsgáló irományt. De ez csak első látásra meglepő. 

Meruk József partnere

A történész részben arról lett ismert az elmúlt két évtizedben, hogy több ügynökügyet megírt, majd ezek után pereskedett. Ez rendben van.

Ami nagyon nincs, hogy pár esztendeje nem átallott összeállni „egy Meruk Józseffel”. Az „egy Meruk József” kiszólás nem véletlen, Meruk igazi fekete-öves hálózati ember, persze nem a beszervezettséget értve ezalatt, hanem a múltját, az állásait, a kapcsolatrendszerét. Klasszikus kommunista kádergyerekként indult, apja, Meruk Vilmos a szovjetekhez hű katonatiszt, a diktatúra hírhedt, nem túl éles eszű erőembere volt. Aki taxisofőrként kezdte. A papa egészen a diktatúra összeomlásáig jól éldegélt: a hetvenes években Kubába már második feleségével, a BM-es Meruk Vilmosnéval ment ki, akinek első férje ÁVH-s volt. Merukék öt évet éldegéltek a napfényes diktatúrában, később feleségét nyugdíjazta az állambiztonság (Kubában fizetés nélküli szabadságon volt), a sokat próbált Meruk pedig a Kulturális Kapcsolatok Intézetének helyettes-vezetője lett, hogy ezután Limába kapjon kiküldetést. Ezeket látva érthető, hogy fia, Meruk József már a hetvenes években, alig huszonötévesen az MTI kiküldött tudósítója lett Csehszlovákiában, hogy egy évvel később a Hungexpo sajtófőnökeként írjon róla a Magyar Hírlap.

Utóbbi az igazán érdekes, ebben a cikkben kifejtettem, hogy miért. Most vegyük csak azt, hogy egy darabig az a Ferencsik József volt a cég egyik vezérigazgató-helyettese, aki a Nagy Imre-perben is kulcsszerepet játszott, és egy ideig az ÁVH második embere volt Péter Gábor mögött. Te vagy én nem dolgoztam volna ott fontos állásban – maradjunk ennyiben.

Meruk József 1975-ben már a Szovjetunióból jelentkezett, de nem sokkal később váltott és a Magyar Hírlap első, állandó moszkvai tudósítója lett. Aztán az elgyengült MSZMP helyett a MSZP mellett folytatta. 

Spanyolországból (!) hazatérve ő lett az MSZP nemzetközi osztályának vezetője, majd az Antall-kormány lejáratásában és tervezett megbuktatásában élen járó [Taxisblokád, Hanákné-ügy, hordó-ügy] Kurír fontos embere, később a még „Virág elvtársék” [Virág Andrásék] által megálmodott Reform főszerkesztője [alapító-főszerkesztő a titkos munkatárs Tőke Péter] lett.

Meruk 2002-ben aztán azzal keltett feltűnést, hogy egy televíziós műsorban arra utalt: egy vezető fideszes politikus édesapja együttműködött az állambiztonsági szolgálattal. [Mostanában meg azzal, hogy a tekintélyes Rubicon folyóirat szerzőként alkalmazta. Amely állítólag „NER-közelbe” került. Ezt jelzi Meruk? Ez is szép.]

A nagyot szóló 2002-es ügy hetekkel azután „robbant”, hogy a Magyar Nemzetben megjelent „a D-209-es botrányról” szóló cikk, amelyből kiderült a Merukhoz hasonlóan MSZP-s Medgyessy Péter sötét múltja: hogy szigorúan titkos tiszt volt. Nem ügynök, szigorúan titkos tiszt. 

Meruk lépését sokan bosszúnak, válaszlépésnek gondolták. Hamar kiderült, hogy Pokorni Zoltán édesapjáról beszélt, aki nem sokkal később le is mondott pártelnöki és frakcióvezetői posztjáról. Bálint László kutató, egykori állambiztonsági tiszt pár éve mikrofonunknak azt mondta, ez szerinte is egyfajta válaszlépés volt, és többször látott hasonló lépéseket hasonló ügyekben. Ismerve az ügynökügyeket és a nyilvánosságra hozásuk időzítését [valamint az MSZP-s Meruk nyilvánvaló motivációit] nincs okunk kételkedni ebben. 

Ungváry és Paskai bíboros

Menjünk 2006-ba: alig egy héttel Szabó István filmrendező elhíresült „leleplezése” után megérkezett egy szintén válasz-leleplezésnek tekinthető írás. A szenzációt – ahogyan Szabó ügyében – ezúttal is az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leverése után elindított Élet és Irodalom szolgáltatta, amely a megtorlás idejétől a kádári értelmiség és egyáltalán a konszolidáció egyik legfontosabb szócsöve volt.

A követ éppen Ungváry „dobta be a tóba”, arról írva, hogy „Paskai László bíboros, korábbi esztergom-budapesti érsek kilenc éven keresztül kapcsolatban állt az államvédelmi hatóságokkal”.

Ebben mondjuk semmi új információ nem volt. Ezt a korabeli, még erősen liberális Magyar Hírlap cikke is kiemelte: „Korábban többször is szóba került a bíboros esetleges érintettsége. Az egyházon belül évek óta pletykaként keringett, hogy a pártállam idején szinte alapkövetelménye volt az előmenetelnek az együttműködés. Paskai nevével tavaly az angelfire.com internetes oldalon közreadott listáján is találkozhattunk. A volt egyházi vezető akkor sem nyilatkozott.”

„Az ÉS cikkében Ungváry azt írta, hogy a magyar katolikus egyház későbbi feje 1965-től 1974-ig küldött jelentéseket pályatársairól, mégpedig Tanár fedőnéven. A történész szerint Paskai igyekezett mindenkiről pozitív képet festeni. Terhelő adatokat nem közölt senkiről, amit tartó tisztjei kifogásolták is. 

A püspöki kar egyébként nagyjából egy évvel ezelőtt foglalkozott az egyház és az állambiztonság kapcsolatával, az egyházi ügynökökkel. Akkor krisztusi irgalmasságot kért az érintetteknek, hangsúlyozva, hogy nem kíván ítéletet mondani a beszervezettek felett.

Veres András, a püspöki konferencia titkára tegnap egyértelműen politikai indíttatásúnak minősítette a cikk megjelenését, illetve az időzítését.”

Így lehetett? A történész nem csupán visszautasította ezt a megjegyzést, de vissza is támadt: „Ungváry lapunknak erre azt mondta, hogy ha valaki így vélekedik azért, mert bemutatják az államvédelmi hatóságokkal való együttműködést, az azonosul a Kádár-rendszerrel, és annak védelmében lép fel.”

Elég szélsőséges, azóta már nem szokatlan stílusú reagálás. És kétségtelenül „érdekes” logikai okfejtés: ha valaki politikai indítatásról beszél egy ügynök-ügy kapcsán, az a Kádár-rendszert védi. Aha.

Egy hét kellett a munkához

De miért hozták fel az időzítést? Gervai András Egy ügynök azonosítása című cikke 2006. 01. 27-én jelent meg az ÉS-ben [nem sokkal később Gyurcsány Ferenc miniszterelnök már nyilvánosan ölelgette Szabót]. Ungvári cikke pedig egy héttel később, február 3-án, a hetilap következő számában [Mozgástér és kényszerpályák címmel.]

A történész a Hírlapnak azt mondta,

„hogy körülbelül egy hetet dolgozott a dokumentumok felkutatásán és a cikk elkészítésén”. Szóval „körülbelül egy hetet”. Körülbelül pont annyit, amennyi idő ahhoz kellett, hogy megszülessen a figyelem-elterelésre és óvodás bezzegelésre [nemcsak az MSZP-közeli rendezők súgtak, az egyházi emberek is!] egyaránt alkalmas írás. Mert a szekértáborok országában az első a kiegyensúlyozott egymásra mutogatás. 

A Kossuth Rádió még aznap [február elején járunk] elbeszélgetett Tomka Ferenc káposztásmegyeri plébánossal, aki már 2005-ben [!] írt Paskai László dossziéjáról a Halálra szántak, mégis élünk című könyvében. [Remek, pótolhatatlan munka, elképesztő befektetett energiát igényelhetett.] Az interjút az Új Ember is feldolgozta. „A történet megértéséhez tudni kell, hogy a Vatikán kelet-európai politikája – amelyben meghatározó szerep jutott a helyi egyház első emberének – az állampárti rendszer évtizedeiben kettős volt: egyfelől támogatta az úgynevezett földalatti egyházakat, míg ott, ahol lehetséges volt, az állam és az egyház rendezettebb kapcsolata, az együttműködést” – kezdte az egyházi lap. 

„Ami a Paskai László-féle aktát illeti, magam is olvastam az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában – könyvem harmadik kiadásában ezt ismertetem pontosan – mondta Tomka Ferenc Diós Juditnak. – Ez a dosszié részben úgy keletkezett, hogy magnóra vett beszélgetéseket az akkor még csak teológiai tanár, később bíboros tudta nélkül jelentéseknek írtak le, pedig semmilyen jelentés nincs bennük, senkinek nem ártanak, és senkinek rosszat nem tesznek. Végül is ezt elismeri Ungváry Krisztián.

Az ÉS cikkének egy hamis csavarja, hogy az »ügynök« zavaró fogalom feldobása után lényegében bevallja, hogy mint ügynök semmiféle lényegi ügynöki tevékenységet nem fejtett ki, és elkezdi kritizálni Paskai bíboros későbbi főpapi működését a saját, szubjektív, sértő hangnemű véleményeit kinyilvánítva.”

„Hamis csavar”, „szubjektív vélemények” – kemény szavak.

„Ezek szerint Paskai bíboros nem írt saját kezűleg jelentéseket, hanem azokat a beszélgetéseket olvashatják Önök most a Történeti Hivatalban, amelyeket magnószalagra rögzítettek” – vetette fel a riporter, mire Tomka:

„Éveken át nem írt, később található olyan jelentés, amit talán maga is írt, például külföldi útról, hogy hol járt. Akkoriban azt, hogy valaki jelentést  adjon a külföldi útjáról, hogy hol járt, általában megkívánták. Ilyet tőlem is kértek, és mindannyiunktól, akik külföldön jártunk, hogy adjunk jelentést, merre jártunk, mi történt a konferencián. Pár helyen még azt is mondja, hogy kivel találkozott; maga Ungváry Krisztián is megállapítja, hogy ebből semmi ártót nem lehet levonni. Abban az időben mindenki beszámolt külföldi útjáról.

Aki nem ismeri azt a kort, annak zavaró ez a tény. A mai magyar történelemkönyvek, melyekből az összes egyetemen tanítanak, meghamisítják azt a kort. Egy jámbor, kedves, ártatlan kádári rendszernek mutatják be, és nem írnak az évtizedeken át még tartó egyházellenes perekről – egyáltalán nem írnak, végigolvastam a magyar történelemkönyveket, nem is említik. Köztudott, teljesen meghamisítják ezt, mintha nem lett volna  egyházüldözés.

Ha ezt valaki nem tudja, enélkül nem lehet megítélni a kor főpásztorának magatartását, hogy hogyan próbált ebben a nagyon borzasztó kényszerhelyzetben táncot járni a lehetőségek között, netán ügyetlen politikai lépéseket vagy nyilatkozatokat is tenni. A cikknek van egy kifejezetten hamis állítása, hogy Paskai bíboros globálisan elítélte és üldözte a sois közösségeket. Nem igaz, magam is közösségi vezető voltam, rendszeresen találkoztunk vele. Egyetlen kisközösség valóban volt, Bulányi György csoportja, amely azonban a püspöki kar egészével fordult szembe.”

Azért sok igazság belefért ebbe a megszólalásba: leginkább a történelem-hamisítás, aminek következtében az átlagember nem is érti, nem is értheti a „játszma” szabályait. Mert az sem tudja, hogy itt milyen átfogó, de folyamatosan átalakuló egyházüldözés volt. 

Tomka ugyanakkor nem „mentett fel” mindenkit: 

„Azt logikusan tudtuk, hogy minden főpaphoz és minden vezető paphoz folyamatosan jár a rendőrség, és beszélget velük. Volt, akiről tudtuk, hogy ezzel vigyázni kell, mert ő fog jelenteni. Paskai bíborosról Ungváry Krisztián is leírja, hogy senkinek nem ártott, mindig kerülte, hogy nyilatkozzon személyekről, és ezt a rendőrség kritikául felrója neki. Akik ismertük őt, óvatosnak, néha túl óvatosnak tartottuk, de mindvégig becsületes és hű embernek tartottuk, és tartom őt ma is. A Vatikán egészében tudatában volt annak, hogy a magyar egyház a kompromisszumos utat keresi, hogy az egyháza életben maradjon.”

Paskai Mindszenty ellen

Persze megvannak az árnyoldalak is. És ez most lett igazán érdekes. A konzervatív Heti Válasz szintén 2006-os cikkében Szőnyi Szilárd ezt írta:

„Kétségtelen, Paskai Lászlónak az 1990 előtti időkből több olyan megnyilvánulása maradt fenn, amely kétségekre adhat okot. 1986-ban például így nyilatkozott az egyik nyugati hírügynökségnek: »Már jóval messzebb volnánk, ha a múltban nem követtek volna el végzetes hibákat. Nem helytálló ugyanis az az állítás, hogy a kommunisták 1945 után a katolikus egyházat el akarták törölni a föld színéről… Ha Magyarország akkori bíboros prímása, Mindszenty József nem számítja el magát, minden másként történt volna. De Mindszentynek az volt a véleménye, hogy a kommunista rezsim bukása csak idő kérdése. Pár év múlva ismét hatalmi pozícióból fenyegetőzött volna. Most már tudjuk, hogy a bíboros prímás tévedett. Erre a súlyos következményekkel járó tévedésre a magyar katolikus egyház szinte mindent ráfizetett.«” 

Ez azért kétségtelenül kemény szöveg. Szerintem menthetetlen.

„Szintén a Mindszentyhez fűződő felemás viszonyra utal, hogy Paskai László 1989 tavaszán azt közölte: nem tartja szükségesnek meghurcolt elődje rehabilitációját.

És arra, hogy e vélekedése nem csak utólag vitatható, Szendi József veszprémi püspök 1989. májusi nyílt levele a példa: »Eminenciád legutóbbi televíziós riportjában úgy nyilatkozott Vitray Tamásnak [mennyire jellemző, a kommunisták egykori agitpropos tisztje nyilván nem volt boldogtalan ettől az interjútól – a szerk.], hogy a katolikus ember nem áll ki becsületének megvédésére. Ezért eminenciád sem áll ki Mindszenty József bíboros ügyében. Szabadjon ezzel kapcsolatban az Úr Jézus példájára hivatkoznom, hogy amikor kihallgatása alkalmával az egyik poroszló arcul ütötte, azt kikérte magának, és nem fogadta a bambán, bárgyú alázattal” – írta Paskainak püspöktársa.

(A bíboros néhány hét múlva már kérvényezte Németh Miklós miniszterelnöknél a rehabilitálást.)”.

Szerintem ez – már Paskai nyilatkozata – is menthetetlen. De milyen érdekes ezzel kapcsolatban Ungváry eredeti cikke, ahol Mindszenty még pozitív szereplő. A történész bírálóan írta Paskairól, hogy „Mindszenty kapcsán még 1987-ben is azt volt képes nyilatkozni a Wochenpresse című lapnak, hogy Rákosi »a megegyezést kereste«, és hogy Mindszenty »makacsságával« tönkretette egyházát. Cinikus módon később is azt nyilatkozta, hogy nem tartja szükségesnek Mindszenty rehabilitálását, mert az egyházban »természetes a szenvedés vállalása«”.

Igen, hiszen itt nem Mindszenty volt Ungváry célpontja. Itt az utolsó hercegprímás még áldozat.

„Segített” az ügynököknek emlékezni

Ungváry mindenesetre még jobban belelendült, folytatta a publikálást, márciusban újabb cikket írt az ÉS-be, amelyben

„további olyan katolikus egyházi vezetőket nevezett meg”, „akik – állítása szerint – kapcsolatban álltak az elmúlt rendszer állambiztonsági szolgálataival. A cikk apropóját az adta Ungváry számára, hogy korábbi írására – amelyben Paskai László bíboros, esztergomi érsek titkosszolgálati jelentéseiből idézett – úgy reagáltak: »nem az ügynökökrôl, hanem tartótisztjeikrôl kellene inkább beszélni.«”

– írta nyilván nem kevés kárörömmel a Népszava. [Hány egykori titkos munkatárs vagy szt-tiszt, ill. párttitkár ülhetett éppen a szerkesztőségben?]

Tehát a Népszava szerint ez Ungváry részéről egyfajta válaszlépés volt, amit egyébként ő maga is kimondott később.

De a folytatás is szürreális, vagyis gyomorforgatóan cinikus:

„Lapunk kérdésére Ungváry Krisztián elmondta, ő csak segíteni szeretett volna a főpapoknak, mert, mint mondta, »elfelejtették a tartótisztjeik nevét«.

További kérdésünkre, hogy most nem egy történelmi tanulmányt írt, amelyhez feltétlenül szükséges a személyes adatok nyilvánosságra hozatala, a történész azt mondta, olyan ismert és sokak által tisztelt személyekről van szó, akiknek múltja a nyilvánosságra tartozik. Hozzátette, szerinte tartótisztjeik neve is csak abból a szempontból érdekes, hogy éppen az említett fôpapokkal foglalkoztak.” 

[Emeljük ki, hogy már a Népszava is rákérdezett – nyilván Ungváry védelmében, hogy reagálhasson rá – : ugyan miért hozta nyilvánosságra a személyes adatokat?]

Az is érdekes, amit a motivációjáról mondott:

„Cikke sokkal inkább válasz azokra a támadásokra, vádakra, amelyet Paskai Lászlóról írott cikke váltott ki. Szemére vetették ugyanis, hogy írása megjelenését a választási kampányra időzítette. Ebben az ügyben levelet írt Erdő Péter esztergom-budapesti érseknek, s arra kérte a magyar katolikus egyház vezetőjét, hogy a vádak miatt kérjenek bocsánatot tőle, ám a mai napig nem kapott választ.”

Ismét elképesztő szöveg. Ungváry már egyenesen azt akarta, kérjen tőle bocsánatot Erdő Péter. Ez azért lassan már a sci-fik és fantasyk világa. 

Mit lehetne ehhez hozzáfűzni? Tények: 2006 elején megjelent talán legismertebb rendezőnk ügynökügye. Szabó „Képesi Endre” István “baloldali”, azaz “szocialista” kötődése közismert, nem véletlen, hogy kiállt érte Farkasházy-féle értelmiség sok-sok ismert tagja. Egy hétre rá kijött Ungváry cikke Paskai Lászlóról. A történész a Hírlapnak azt mondta, hogy „körülbelül egy hetet dolgozott” a kutatáson és a megíráson. Többet nagyon nem is kellett, hiszen nem egy frissen „megtalált” dossziéról volt szó: kiderült, hogy Tomka már 2005-ben írt a könyvében Paskai ügyéről. Nem mellesleg ez már a 2006-os választási kampány időszaka volt, amikor egy püspök leleplezésének komoly elbizonytalanítható következménye lehetett. Főleg úgy, hogy az MSZP legerősebb [egyetlen] ellenfele a deklaráltan keresztény Fidesz volt.

S végül, amikor a kényes időzítésre célzást mertek tenni az egyházi vezetők, Ungváry azzal „válaszolt”, hogy összeszedte a további főpapok anyagait. Majd bocsánatkérést követelt.

Azért igen hasonló ez Meruk József nagy dobásához, aki 2002-ben Pokornit „lőtte ki”. [Más kérdés, hogy szerintem rossz lépés volt Pokorninak ezután lemondani. Már csak azért is, mert ezzel azt üzente, mintha beszervezett apja ügynökügye hasonló szinten lenne egy szt-tiszt tevékenységével. Aki – mármint Megyó – persze egyáltalán nem mondott le.]

Nem tudom, hogy Ungváry ekkor ismerkedett-e össze Meruk Józseffel, esetleg később sodorta őket össze az élet. Az biztos, hogy a közös munka vállalhatatlan, megengedhetetlen. És ez a lényeg.

Analógiaként: mintha a náci múlt kutatója összeállt volna egy volt SS-tiszttel, egészen pontosan annak átmentett gyerekével, aki a náci diktatúra alatt és után is meredeken emelkedett felfelé, egészen a náci utódpártig. Ez a hasonlat márcsak azért is ül, mert Ungváry maga is gyűjt náci egyenruhákat – ami azért egy átlagember fejével gondolkodva igen furcsa.

Ha innen, a maga teljes egészében nézzük ezt, akkor már nem is meglepő, hogy Ungváry most Mindszenty bíborost találta meg. A küldetés adott: szerinte, szerintük ő a NER bíborosa. Akkor meg „ütni kell”. Betűkkel, szavakkal, lejáratással. Gyakorlata van már ebben. 

Mindszentyt támadták a szélsőjobboldaliak, a kommunisták, aztán most a liberálisok, meg a náci-ruhákat gyűjtő Ungváry. Zsák a foltját, azaz a borsó, meg a héja.

Lezárásként érdemes megnéznünk mit gondolnak mások Meruk és Ungváry kapcsolatáról? Az ex-SZDSZ-es Pető Iván [akinek szintén izgalmas a kapcsolata a múlttal, hiszen az apja ÁVH-s volt, ami miatt a család ’90 után még képes volt pereskedni is] korábbi recenziójában ezt írta: „A mű két szerzőjének együttese nem kevésbé meglepő, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon, csak itt nem új esztétikai minőség keletkezett. Az 1969-ben született, nemzedéke kiemelkedő tehetségű és teljesítményű történészének tartott Ungváry Krisztiánt munkássága, intellektuális és egyéb, közéleti ügyekben tanúsított bátorsága miatt feltétlen tisztelet illeti. Némely művéről e hasábokon írtam elismerően.

Más a helyzet a nála húsz évvel idősebb, újságírónak tekinthető Meruk Józseffel. Történetírással eddig nem foglalkozott, életútja és tevékenysége finoman szólva egyébként is nehezen illeszthető Ungváry nézetrendszeréhez.”

Nehezen – vagy éppen nagyon is könnyen.

Fotó: Mandiner