Ma hetven éve született Csengey Dénes. Az első gondolat, amely keselyűként körözni kezd felettünk: borzasztó, hogy még ma is csak hetvenéves lenne. Ennél csak az szomorúbb, hogy milyen kevesen ismerik ma már a nevét. Elkeserítő lenne egy általános közvélemény-kutatás, és nem is csak az egészen fiatalokra gondolok. Pedig ő megérdemelné, hogy városközpont viselje a nevét.
Csengey sokunk nagy politikus-példaképe a huszadik századból. Számomra talán a legnagyobb. Elsősorban nem a politikai teljesítménye miatt, hiszen élete közepén elragadta a halál, hanem azért, amit jelentett nektek, illetve nekünk – utólag.
Az elveket, a harcot, a világos beszédet, a szép, érthető magyar mondatokat, a hagyománytiszteletet és az európaiságot, a bátorságot, a jobbra törekvést.
Mondhatnánk, hogy tiszteletünkben szerepet játszik, játszott a korai halála is, hiszen tiszta maradt. De róla azt is tudjuk, tiszta is maradt volna.
A történelemben nincs feltételes mód, mondhatja a másik hang, honnan vagyunk olyan biztosak? Érezzük, felelhetnénk. Érezzük, így tudjuk.
Biztosak vagyunk abban, hogy később sem vett volna részt méltatlan játszmákban, üzletekben, nem forintosította volna az igazságot, nem védekezett volna félrebeszélésekkel, nem magyarázta volna ki a múltat. Nyugodtan mondhatom, hogy a jobboldaliak között legenda volt és maradt. De azért őt kis szemétdombunk túloldalán is tisztelték. Hasonlóan a pár napja méltán ünnepelt alkotótárshoz, Cseh Tamáshoz.
És éppen a jelleme miatt – ahogyan egy korábbi esszében is írták –, ebben az országban, ezt a hatalomátmentést megélve és végigküzdve a sorsába volt kódolva a korai halál. Ugyanúgy, akár Krassó Györgynek. És talán nem is vigyázott magára. Hasonlóan Krassóhoz. Mert nekünk nem szabad és nem is kell közülük választanunk. Ha tényleg az igazságot keressük, mindenképp az ő nyomukban járnunk. Élnünk, és ha kell, elpusztulnunk.
Itt a legkönnyebb tiszta szívvel meghalni. A vonat lehet valós, mint József Attila esetében, de lehet hasonlat is: hányunkat gázolt halálra az elmúlt száz évben?
Volt, aki az asztalra borulva kapott szívrohamot, volt, akit addig szidtak, üldöztek, amíg rákos lett, más magát emésztette el, belehalva az ellenállás reménytelenségébe. Neves, névtelen áldozatok hullottak ki a ’90-ben átcímkézett húsdaráló résein.
Csengey Dénes fiatalon ment el. Sokan gondolják, hogy elégette magát a harcban. Mások megrendezett gyilkosságnak tartották, tartják a halálát, hallottam hitelesnek tűnő információkat erről, de igazságot tenni nem tudok. Talán nem is kell. Fia, Csengey Balázs, akivel nem is olyan régen interjút készítettem, kizártnak tartja az erőszakos véget. Ki vagyok én, hogy őt vagy mást, bizonyítékok nélkül egy sötétebb végről győzködjem? Meg minek is.
Fogalmam sincs, mi történt, az tény, hogy itt, a kilencvenes éveket tekintve mindent el tudok képzelni. Mindent, mert minden megtörtént, és persze annak az ellenkezője is. Tort ültek a posztkommunisták, a privatizálás nagymesterei, a susogós ruhákba öltözött bunkó maffiozók, a Szeva bácsik, a Jusztok, a pufajkás „Na és?” elvtársak világa volt. Majd az évtized második felére a teljes reménytelenség. Robbantások, lövöldözések, leszámolások. Csengey után már Antall József is halott. Jöttek a tizedelések. Volt, aki beállt a sorba, más kivárt, túlélt, és sokan belehaltak. Hang nélkül, némán bújtak a gödörbe.
„Ott essem el én, / A harc mezején” – dalolta Petőfi Sándor, akihez igazán sok minden kötötte Csengey Dénest. Nem hiszem, hogy Csengey Dénes ezt a véget akarta volna [kisgyermekei voltak, szerető felesége], mégis így történt. Ott esett el ő is.
Sokak lelkében kései Petőfiként él, lobogó hajjal, Trabantjával járva az országot, verselve, szónokolva, harcban egy nehézsúlyú, néhol láthatatlan, néhol előtűnő, szinte megfoghatatlan ellenféllel.
Értünk égett el, ha nem is gyújtotta fel magát úgy, mint Bauer Sándor, de ugyanúgy értünk égett el. Hogy tudjuk, volt ő és voltak mások, akik megpróbáltak. Szembementek a gépezettel, mert bár a masina nem legyőzhető, kutyakötelességünk megpróbálni. Nem a jelenért, a jövőért. Ha belehalni nem is szabad. A rohadt életbe, szakad ki [fel] most, ha belehalni nem is szabad.
Barátja és alkotótársa, Cseh Tamás ezt mondta róla:
„Bemerészkedett a kígyó politikusok közé, és azt hitte, hogy azzal a hatalmas igazságérzetével partra evezhet a hátsó szándékokkal átszőtt nyúlós kulimászban. Azt hitte, az emberek úgyis az igazsághoz igazodnak. Hát nem. Ebbe halt bele.”
Nem sokkal később Cseh Tamás is meghalt. Azt hiszem, ez volt az utolsó interjúja.
Itt maradtunk, már akkor, és azóta is újra és újra elárvultan. Fel kellett nőnünk, ahogyan a gyermekeiknek is. Sikerült. Büszke is lenne rájuk. Büszke is. Nekünk meg kötelességünk róluk beszélni. Az igaz emberekről.
„Megrendülésünk súlytalan,
Panaszunk sincsen, nincs már, csak vinnyogás.
Túlélő alázat csendesít,
de túlélhetetlen itt a hallgatás” – írta Csengey.
Túlélhetetlen a hallgatás, és fel is fal minket, akár a rák. Nem maradunk némák. És nem hagyjuk, hogy elfelejtsétek Csengey Dénest. Azt nem.
Fotó: Tvkeszthely.hu
––––
Korábbi cikkem és beszélgetésünk Csengey Dénesről:
Hálózat: Ott esett el ő is, a harc mezején – Csengey Dénesről Csengey Balázzsal
A szabadság kis körei – célkeresztben Cseh Tamás és Csengey Dénes
