Most leközlöm csütörtökön tartott előadásomat szövegét. Vásárhelyi Miklósról, Gimes Miklósról, Erdős Péterről és Losonczy Gézáról szól, illetve arról, kik alkották valójában a híres-hírhedt Nagy Imre-kör „újságíró-csapatát”. A valóságban mind elvetemült propagandisták voltak, és együtt dolgoztak, haladtak a diktatúra vezetésével, az ÁVH-val. Vásárhelyi konkrétan együtt szerkesztett Péter Gábor helyettesével. Igaz, miért lepődnénk meg ezen, ha Erdős Péter a gazdasági rendőrség belsős estjén humorizált, úgy, hogy tőlük és az ÁVH-tól kaphatta a „cikkekhez” a muníciót. Erről maga is beszélt, igaz, körülírva. Ez a szöveg így egyben elég kemény lesz. És vannak még titkok, amelyeket még nem árulok el.
A porondon
Vásárhelyi Miklós. Kevesen lehetnek közöttünk, akiknek nem mond semmit ez a név. Szadai Károly kollégánk délutáni előadása Nagy Imre újratemetéséről és a média szerepéről fog szólni. Hihetetlenül fontos és izgalmas téma a rendszerváltásunk és múltértelmezésünk szempontjából is, én most az egyik főszervező, vagy a főszervező előéletét és társainak múltját próbálom majd bemutatni. Különösen arra a Szabad Népre koncentrálva, amelynek átalakulásáról Máthé Áron éppen most beszélt. Vásárhelyiék előtörténetéről valójában már sok mindent tudunk. De vannak még érdekes szálak.
Kezdjük az elején. Előadásom főszereplője, Vásárhelyi Miklós éppen azon a napon, 1989. június tizenhatodikán ért fel pályafutása egyik kései csúcsára.
Ő volt az újratemetés egyik arca, főszervezője. A rendszerváltásban, illetve a kilencvenes években játszott szerepére, az SZDSZ-re és a Soros Alapítványra most nem fogok kitérni. Hangsúlyozottan a múlt, a vállalhatatlan múlt kerül fókuszba.
Az akkori sajtóban felemelő pillanatként tálalták azt, amikor Vásárhelyi Miklós és az ismert kommunista mártírözvegy, a néhai Mező Imre felesége ’89-ben levelet váltott egymással. Az üzenet lényege a megbékélés volt. Hadd idézzek Vásárhelyi nyílt leveléből, amelyet a kommunista párt, az MSZMP lapja, a Szabad Népből lett Népszabadság 1989. június tizenharmadikán lehozott, de a legtöbb újság és hetilap szintén átvett. Ez a békés átmenet kulcsfontosságú dokumentuma.
“TISZTELT ASSZONYOM! Mélységesen megrendítettek a Népszabadság június 8-i számában közölt sorai. Engedje meg, hogy kifejezzem ön iránt érzett őszinte tiszteletemet. Férje, Mező Imre halálával 1956 októberében önt is súlyos csapás, jóvátehetetlen igazságtalanság érte. […] Ismertem, tiszteltem és szerettem Mező Imrét. Tudom, milyen humánus volt a Rákosi-rendszer legnehezebb esztendeiben is. Ember maradt az embertelenségben. 1953 után pedig keményen és bátran vívta a harcot a hatalmat minden eszközzel védelmező régi vezetéssel szemben.
Rokonszenvezett velünk, Nagy Imrével és harcostársaival, támogatta reformtörekvéseinket, és ez elkötelezettségét több ízben nyíltan is kifejezte, ő is egy emberséges szocializmusról álmodott már az ötvenes évek közepétől. A sors kegyetlen tragédiája, hogy éppen ez a Mező Imre, a levelében említett sok tiszta szándékú emberrel együtt, a történelem áldozata lett.”
Szóval. A rendszerváltás nagy pillanatáról van szó. Arról az újra már meg nem ismételhető percről, amikor búcsút intettünk a diktatúrának. És a múltnak is. Mert mi volt korábban?
Mi itt a teremben pontosan tudjuk, hogy így volt, de sokan már nem, hogy egy évvel azelőtt, ’88-ban még nem lehetett kimondani azt az egyszerű szót ötvenhat kapcsán: forradalom. Az kellett mondani: ellenforradalom. Börtön, verés, kirúgás, eltanácsolás járt azért, ha valaki máshogy mondta. De már 1989-ben járunk.
Akkor végre ki lehetett mondani. Kádár már haldoklott, a világpolitikai játszma is megengedte, hogy ki lehessen ereszteni magunkból: forradalom. Ötvenhat. Szabadság.
És mi volt az újratemetést megelőző ismert gesztus? Vásárhelyi Miklós, a forradalmár leborult az ellenség előtt. Látszólag furcsa is lehetne, de nagyon is logikus.
Elvtársak
Ha lekaparjuk erről a szövegről a sok hazugságot, elferdítést, tulajdonképpen a jól ismert kommunista propaganda összetevőit láthatjuk. Bár Vásárhelyi Miklós elvileg és ekkor már antikommunista, demokrata, liberális politikus volt, de a szövegét akár a huszadik század tetszőleges propagandistája is megírhatta volna. Hiszen mi derült ki? Mező Imre „humánus” volt. ’53 után bátran harcolt a régi vezetés ellen, „ember maradt az embertelenségben” És a lényeg: „emberséges szocializmusról álmodott”. Tényleg csak az maradt ki, hogy „maga erejéből megpróbálta kijavítani a korábbi hibákat”. Sőt, Vásárhelyi azt is megjegyezte, hogy Mező Imre „több ízben nyíltan is kifejezte elkötelezettségét Nagy Imre mellett.”
Egyszóval: velünk volt. Olyan volt mint „mi”. Ember az embertelenségben. Reformkommunista.
Hadd éljek egy analógiával: ez olyan mintha egy elképzelt és egyáltalán nem vágyott lehetséges világban, a sajnálatosan nyertes és továbbélő Harmadik Birodalmat végül 1989-ben elsöpörte volna egy rendszerváltás. De annak a rendszerváltásnak a szónoka legelőször Hitler egyik korábbi bizalmi emberét emelte volna a hősök közé. Elképesztő.
Elképzelhetetlen – gondolhatjuk most. Pedig nagyon is rendszerszerű volt. Mező Imre 1989. június tizenhatodikán nem ismét „jó kommunista” lett, hiszen Kádár alatt az volt, hanem „jó kommunista” maradt.
Amit sajnálatosan kevesen tudtak akkor, hogy a szónok sem volt akárki. Ha már a náci hasonlatot behoztam: Hitler korábbi, azóta nyilván komoly átalakuláson átesett embere szónokolt. Mert Vásárhelyi nem véletlenül bocsátott meg Mező Imrének. És nem véletlenül ő lett az, aki megbocsát. Újra a hasonlat: ex-náci ölelte magához a náci mártírt. És a valóságban: kommunista magasztalta a másik kommunistát. Ez nem értékítélet, egyszerű tény. Mező Imre kommunista volt, ahogyan Vásárhelyi Miklós is.
Mező Imre Kádár János barátja volt, spanyolos veterán, régi mozgalmi ember, aki a mozgalom természetéből adódóan mindig azt tette, amit a párt elvárt. Ez sem céltalan megjegyzés, olyan embereket fogunk bemutatni, akik pártkatonák voltak.
Szóval Mező Imre. Amikor 1949-ben Rákosiék a többi ellenség után „kiiktatása” után már saját maguk, azaz saját belügyminiszterük, Rajk László ellen fordultak [nyilván a Tito-Sztálin harc mellékvízén], Mező Imre a már szóba került Münnich Ferenc altábornagy társaságában követelte a kémek és provokátorok megbüntetését. A propagandában is elterjesztett határozatot természetesen alá is írta a többi ismert elvtárssal együtt.
Nem véletlenül említem Rajkot. Mező Imre is elment a „falig”, ahogy mondani szokás. Akkor, amikor a kommunistát már a saját ex-belügyminiszterüket is kivégezték.
Vagy Rajk felakasztása is az emberséges szocializmus építésének a része lehetett?
A valóságban Mező Imre és az 1989-ben őt magasztaló Vásárhelyi Miklós is „elment a falig”. De utóbbi lesz a főszereplőnk. Át is térek élete rövid, vázlatos ismertetésére.
A felemelkedés
Vásárhelyi Miklós pályafutása viszonylag ismert, de mindenképpen jól dokumentált. Ehhez képest több nagyon is sötét részlet szinte egyáltalán nem publikus. Nem a cikkeiről beszélek. Ha az életét vizsgáljuk, fontos forrás az az életút-interjú, amely a Beszélőben is megjelent. Vásárhelyi Miklós fasiszta, Mussolini felé forduló olaszországi kanyarjára nem fogok most kitérni, egyébként röviden erről is beszélt az interjúban, de fontosabb, ami ’45 után történt. Az viszonylag közismert, hogy a Rákosi-diktatúra meghatározó propagandistája és Rákosi Mátyás bizalmasa lett.
A Szabad Népben jegyzett hírhedt cikkeiből is olvashattunk néhányat, főleg a Mindszenty József bíborost lejárató hírhedt tudósítása ismert, amelyben „féregnek” nevezte a koncepciós perben később elítélt főpapot, a megtörhetetlen egyházi és politikai vezetőt. Nem mellékesen: csak monogrammal vállalva a cikket.
Tény, hogy Vásárhelyi szorosan együttműködött, együtt dolgozott az ÁVH-val, az interjúban maga mesélt arról, hogy Pócspetrire egyenesen egy autóban utazott le Péter Gáborral, az ÁVH vezetőjével és Kádár Jánossal.
Pócspetri története is ismert, a sokáig megbélyegzett falu a katolikus egyház, tágabban a vallás ellen indított kegyetlen háborúban kapott fontos szerepet. Felépítettek egy kiprovokált és teljesen hamisan tálalt ügyet, amellyel elsősorban Magyarország keresztény, vidéki lakosságát akarták megfélemlíteni, tönkretenni.
A Pócspetri-per az egyházellenes háború egyik legelső, igazán fontos lépcsőfoka volt, és a propaganda is megmutatta az erejét. Képzelhetjük, milyen fontos szerepet játszott Vásárhelyi Miklós a diktatúrában, ha Kádár és Péter Gábor mellett ült. Nem mint fogoly, hanem mint propagandista.
A MAORT
Azt már jóval kevesebben tudják, hogy Vásárhelyi egy másik koncepciós ügyben, a MAORT-perben is központi szerepet vállalt. Sőt, egyenesen ő volt a szerkesztője annak a Szürke-, a korabeli propagandában Fehér könyvnek nevezett dolgozatnak, amely a koncepciós ügy „hivatalos változata” volt.
És amelyet rendszerszerűleg angolul is kiadtak. Ma is megrendelhető az antikváriumokban a magyar változat. De a társzerkesztője sem lényegtelen: Tímár István, az ÁVH ezredese, Péter Gábor helyettese. Ismételjük meg, Vásárhelyi Miklós az ÁVH második emberével szerkesztette meg a koncepciós per hivatalos változatát. Szóval az első emberrel autózott, a másikkal dolgozott.
Tímár István civilben egyébként jogász volt. És már látjuk is a társszerzőség lényegét: egy újságíró, azaz nem, egy propagandista és egy jogász. Tökéletes kettős.
A MAORT-ügy szakértőjének, Srágli Lajosnak a művéből idézem:
„Az országos és helyi napilapok 1948 szeptemberétől címoldalon, hangzatos címekkel és hatásos fordulatokkal foglalkoztak a MAORT vezetőinek letartóztatásával és az ellenük felhozott vádakkal. A MAORT által termelt kőolaj mennyiségének fokozatosan csökkenését a vállalat amerikai és magyar vezetőinek tudatos szabotázsával magyarázták. A vád szerint e szabotázs a népi demokratikus államrendet volt hivatott megdönteni.”
„1948. szeptember 24-én – szabotázsra hivatkozva – a vállalatot állami kezelésbe vették, mely – ha jogilag nem is – a gyakorlatban felért az államosítással. Az állítólagos bűnöket először az 1948 szeptemberében kiadott, az MDP Politikai Bizottsága döntése alapján a dr. Tímár István ÁVH-ezredes (Péter Gábor helyettese) és Vásárhelyi Miklós újságíró által szerkesztett, úgynevezett Szürke könyv közölte részletesen. Ez a propagandacélokat szolgáló kiadvány tartalmazta a vádlottakkal saját kezűleg leíratott »beismerő vallomásokat« is.”
A társszerző is kétségtelenül szakértő lett. Tímárról a NEB ezt írja: „Munkája során vizsgálta Szálasi Ferenc és a főbb háborús bűnösök ügyét, vezető szerepe volt a »Magyar Közösség-ügy« és a »MAORT-ügy« vizsgálatában is.”
Szóval vizsgált, majd szerkesztett. Vásárhelyi szerepéről egyébként nem nagyon írt senki. Nem is nagyon kutatta senki.
Ennek okát érthetjük. Félelmetesen befolyásos alakja volt és maradt a huszadik századnak.
Amíg ezt emésztjük, térjünk át egy másik szereplőnkhöz.
Erdős belép
Lépjünk tovább ötvenhatra, a forradalomra és az abban fontos szerepet játszó Petőfi-körre. Vásárhelyi ismert propagandista-társa, a későbbi popmenedzser Erdős Péter is fontos szerepet játszott a Petőfi-körben. A már Népszabadságban így emlékeztek 1957 januárjában a rádió ostromára.
„Az erkélyről mások is megkísérelték, hogy szóljanak a tömeghez – írta a Szabad Népből lett pártlap. – […] Előbb a rádió munkatársai, majd Erdős Péter, a Petőfi-kör vezetőségének tagja próbált szólni s az indulatokat csillapítani. Erdős így kezdi: »Magyarok! A Petőfi-kör küldött hozzátok.« Egy pillanatra halkul a kiáltozás. A mellette állók izgatottan súgják neki: »Mondd meg, hogy ültél, mondd meg, hogy Rákosi lecsukott.«
Mondja, de hajaj, ki hederít már arra. Ráadásul a hangszóró se működik. Erdős hősi mozdulattal kiránt a zsebéből egy fehér papírlapot. »A Petőfi-kör vezetőségének megbízólevele« rákiáltja, s ledobja az utcára. A papír a földre hull, fel sem veszik. Erdős Péter hátralép…”.
Filmszerű jelenet, persze a propaganda természetéből adódóan csak találgathattunk, mennyire lehet igaz. De a lényeg hihető: eszerint Erdőst nem fogadja túl jól a forradalmi tömeg.
»Mondd meg, hogy ültél, mondd meg, hogy Rákosi lecsukott.”
Kulcsmomentum. Ebben minden benne van.
Erdős, Vásárhelyi és társaik akkor és később is ezzel próbálták legitimálni magukat a társadalom előtt. Azzal, hogy ogy a kommunista diktatúra végül a saját embereit is leültette. Így lett mártírrá Rajk László. És ezért nem bíztak ezekben az elvtársakban azok az idősebbek, akik átélték ezeket a szörnyű éveket, és nem voltak hajlandóak elfelejteni, és esetleg a propaganda ellenében is meg tudték őrizni a saját emlékeiket. A társadalom egy része tudta, hogy hamis történetet néz. Egy fiktív valóságot tárnak elé.
Mert nézzük, honnan indult Erdős Péter?
Ugyanonnan mint a néhai Nagy Imre, azaz „Vologya”, az NKVD korábbi besúgójának szinte összes fontos embere – Erdős Péter is a diktatúra szorgalmas építőmestere volt. Ő is propagandistaként kezdte.
Erdős Pétert a Holokauszt idején, 1944-ben hurcolták Buchenwaldba, majd az amerikaiak bevonulása után a Vöröskereszt Svájcba vitte. Onnan hazatérve a Szabadság nevű propagandalap újságírója lett, ő nem az ÁVH-val került szimbiózisba, ahogyan Vásárhelyi, hanem a gazdasági rendőrséggel. Igaz, őt is az ÁVH-hoz hívták először.
Ő maga a nyolcvanas években így emlékezett:
„Amikor hazaértem, bementem a pártközpontba. Szőnyi Tibort kerestem, és jelentettem neki, hogy hazajöttem. […] Ő volt a svájci pártcsoport vezetője, mielőtt én megérkeztem Svájcba, itthon pedig már ő volt a káderosztály vezetője. […] Akkor elmentem Nagy Péterhez, aki szintén Svájcból jött haza, irodalomtörténész, de akkor külügyben dolgozott. Nagy Péter már lelkes volt, elvitt a politikai rendőrséghez, ahol fölajánlották, lépjek be alhadnagynak.
Aki ezt fölajánlotta, Nagy Péter egyik barátja volt. Az ajánlat mellé, mintegy kedvcsinálónak elmesélte, hogy Péter Gábor milyen nagyszerű ember, meg milyen izgalmas s szép munka a konspiráció. Szóval leadott egy fantasztikus legendát az ÁVH-ról, bár akkor ez a megnevezés még nem létezett.
Együtt jöttünk el, sétáltunk végig a Népköztársaság útján, kérdezte, no, belépek-e alhadnagynak, mert akkor már másnap elvisz Péter Gáborhoz. Mondtam, hogy nem, mert költő akarok lenni. […] Aztán valahogy, talán mégis Szőnyi segítségével, egy rövid időre elkerülte a MADISZ-ba, funkcionáriusnak. Utána pedig a Szabadság szerkesztőségében lettem újságíró.”
Aztán „valahogy, mégis”, tipikus szavak ez is. És finom körülírása annak, ami történt.
Ha az ÁVH-t vagy a gazdasági rendőrséget – hivatalos nevén: Gazdaságrendészeti Osztályt vagy Ügyosztályt – egy robogó autónak, illetve motornak tekintem, akkor Vásárhelyi Miklós és Erdős Péter voltak a pótkocsik. Erdős számtalan lejárató, uszító pamfletet jegyzett a Szabadságba. Egy volt ÁVH-s, amúgy hitelesnek tűnő visszaemlékezése alapján Erdősnek szabad bejárása volt a politikai rendőrséghez is. Erdős maga is mesélt arról, hogy innen szerezhette az információkat, sőt, arra is célzott, hogy konkrét anyagokat is kaphatott. Hiszen ezek a koncepciós ügyeket együtt építették fel.
Amíg Vásárhelyi Miklós Péter Gáborral utazott Pócspetrire, addig Erdősnek jutottak a gazdasági „jellegű” koncepciós ügyek.
A jó kapcsolatra jellemző, hogy egy cikk szerint ő mesélt humoros tréfákat a Gazdaságrendészeti Ügyosztály belsős estjén.
Közben írt a „feketézőkről”, a valutázokról, mindenféle célpontról, összeesküvésekről, katonai iratokról, kémgyanús személyekről, megtámadt jobboldali politikusokról, sok-sok államvédelmi témáról. Ezek a cikkek ma is kutathatóak.
Erdős a kései életútinterjújában azt is elárulta, hogy mindig a Szabad Néphez akart kerülni, mert az volt a csúcs. „Mi voltunk a kommunista párt bulvárlapja, és a Szabad Nép volt a komoly pártlap. Darvas Szilárd, aki a Szabadságnál dolgozott, egyszer azt mondta, mi csak bejárók vagyunk, a Szabad Nép-esek pedig a benntlakók.”
Később aztán ő is benntlakó lett:
„[…] pártfőiskolára mentem […] A lap küldött. A pártfőiskoláról a Szabad Néphez kerültem. Révai volt a főszerkesztő, Horváth Márton a szerkesztő. Parádés társaság gyűlt össze, Vásárhelyi Miklós, Losonczy Géza, Gimes Miklós”.
Parádés társaság. Az 1958-ban kivégzett Gimes Miklóst „vértanúnak”, illetve „mártírnak” nevezik a lexikonokban. Kétségtelen, hogy az ötvenhatot követő megtorlás egyik legismertebb áldozata volt, a később is befolyásos „Nagy Imre-csoportnak” köszönhetően ő is megkerülhetetlenné vált ’56 történetét tekintve. Az ő koporsója is ott volt 1989-ben. Pedig antikommunista, egyáltalán humanista, emberi szemszögből ő is menthetetlen a múltja miatt.
Gimes belép
Gimes Miklós egyik hírhedt cikkét a Kisgazdapárt szétverésének idején, a Magyar Közösség elleni koncepciós per idején írta. Szekér Nóra történész nem is olyan régen megjelent könyve részletesen bemutatja ezt a sötét eljárást, amellyel sikerült tönkretenni a kommunistáknak a legfontosabb politikai riválisukat. Gimes 1947. május 6-án megjelent írásában halált követelt a vádlottaknak. „Mi vagy ők!” – így a cím.
„Százezrek figyelik, a bíróságot, százezrek lesik, mi lesz az ítélet. […] Elég volt! Mi vagy ők! Valamelyikünknek pusztulnia kell. […]Tanuljuk meg gyűlölni őket a magyar demokrácia legnagyobb alakjától, tanuljunk gyűlölni Petőfitől. Köztünk van a legnagyobb ellenség, /A cudar, az áruló testvérek! / Egy közülük százakat ront el, / mint a pohár bort az egy cseppnyi méreg, A halálos ítéletet rájok!”
Folytathatnám, mert sok korabeli Gimes-cikket megtaláltam, de hasonló lenne a kép. Gyűlölet és uszítás. Vajon eszébe jutott a halált követelő cikke ’58-ban?
Mert korábban megbizható pártkatona volt. Ő is arra ment, ahová küldték. Volt, hogy Görögországba, ahol a görög nép megálmodott győzelméről tudósított „az imperialisták bérencei ellen”. Máskor Berlinbe, hogy a Szabad Nép „szerkesztőbizottságának tagjaként” vitázzon egy filmbemutatón. Közben ellátta a feladatait, írt arról, hogy „Sztálin elvtárs a példaképe az egész világ kommunistáinak, a magyar kommunistáknak is”. Máskor nagy propaganda-anyaggal jelentkezett a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” 32. évfordulójára. Egyszóval: Rákosiék hű propagandistája volt.
Losonczy belép
Sztálin halála aztán ’53-ban mindent megváltoztatott. 1954-ben Gimest és és Losonczyt már a Magyar Nemzet főmunkatársaként említik. Utóbbi pályafutására már nem tudok most kitérni hosszabban [majd a tanulmányban]. Legyen elég annyi, hogy Losonczy pályafutásában komoly szerepet játszott, hogy egy tiszántúli református papcsaládból származott. Vásárhelyivel vagy Erdőssel ellentétben már a második világháború előtt kommunista volt.
Felemelkedése nyilván ’45 után kezdődött el, a Szabad Nép főmunkatársa, a népművelési miniszterhelyettes, a Központi Vezetőség póttagja lett. Sőt, 1948-ban a Rákosi-vezette kormány tagja, politikai államtitkára lett.
Sötét szerepet játszott a katolikus egyház elleni háborúban. Ezt kifejteni most nincs időm.
A lényeg, hogy ő képviselte a diktatúra hivatalos álláspontját a propagandában, a Mindszenty-ellenes pamflettek után már a katolikus egyházat fenyegette a címlapokon, mondván, az a sors jár mindenkinek, mint Mindszentynek. Külön tanulmányt érdemelne, hogy jó példának a református egyházat hozta fel, aki érvelése szerint rendesebben beállt a sorba.
Előadásomat lassan lezárom. A lényeg, hogy ők mind, bizonyíthatóan propagandisták voltak, nem mezei újságírók, hanem Rákosi Mátyásék bizalmi emberei.
A terrorgépezet nagyon is fontos csavarjai. És ők ettek a Nagy Imre-kör úgy nevezett újságírói, reformerei. És, aki megélte: a rendszerváltás arca.
Lezárásként hadd idézzem Vásárhelyi Miklós sorait a rendszerváltás idejéből: „Az 56-os történéseket mi egyértelműen forradalomnak valljuk – emeli ki az interjúban Vásárhelyi Miklós. – […] A múlttal való becsületes szembenézés, a történelmi igazságtétel olyan erkölcsi tartozás, amellyel a megújulást hirdető párt- és államvezetés tartozik az egész nemzetnek.
Az igazságtétel nem szorítkozhat kizárólag 1956-ra. Vissza kell nyúlnunk egészen 1945-ig. Foglalkozni kell például Demény Pál és Weisshaus Aladár bebörtönzésével, a »magyar közösség« perével, a kisgazdapárti »összeesküvéssel«, a MAORT-, a STANDARD-perrel, a Mindszenty- és Grósz-perrel, valamint a Rajk- és a Kádár-perrel. Alapvető elvi szempont – hangsúlyozza Vásárhelyi Miklós –, hogy a történelmi igazságtételnek valamennyi magyar állampolgárra ki kell terjednie.”
Micsoda cinizmus kell ahhoz, hogy valaki így, egyben elmondja ezt a szöveget.
Köszönöm.
