Megint dörömbölnek. Úgy verik az ajtót, hogy beleszakad a szíve, elméje, mindene. Nem nyitja ki. Konok képpel ül a sarokban, mellette, körülötte pusztulás és rothadás. Tudja, hogy az Ördög van odakint. Egyenruhásan. Már rúgják, ütik az ajtót. Üvöltöznek, üvöltöznek, nem hallja, hogy mit. Talán a nevét. Ott ül bent. Lefelé néz, lábai között szétrombolt birodalma. Ellopott világa. Szétszórt játékbútorok, játékanya, játékapa, játékfiú. Mind fából. Sír. És akkor betörik az ajtót.
Ekkor ébred fel. Mindig ekkor ébred fel. Sokadszorra álmodja ezt az álmot. Mellette a nő, a szerelme. Ő még alszik. Ő is máshol jár.
Megint menekülnie kell. Megint bújnia. Kislány, tizenkét-tizenhárom éves talán. Egy kart lát, talán egy nagymamáé vagy egy mamáé. A szőlő felé mutat. Oda kellene? Elindul. Nagyon fél. A lövéseknek már régen vége, de ez a csönd, ez a csönd az igazán nyomasztó. Valakik jönnek felfelé a dombon. Bebújik a sűrű szőlősbe. Tudja, hogy az Ördög van odakint. Távolról idegen káromkodást hall. Aztán mintha halk kiáltást. Mintha fájdalmas nyögést. Befogja a fülét. És akkor félrehúzzák a szőlő függönyét. Benéz egy arc. Sápadt, borostás, büdös. Vigyorog.
Ekkor ébred fel. Mindig ekkor ébred fel. Sokadszorra álmodja ezt az álmot. Mellette a férfi, a szerelme. Ő mintha még aludna. De csak úgy tesz. Mostanában alig alszik. Nem bírja az Ördöggel a táncot.
Furcsa, de amilyen nagy szerelemnek indult, olyan langymeleg lett a délidőben. Egy idő után egymáshoz sem nyúlnak. Mintha ott sem lennének. Mintha marná őket valami belülről. Valami réges-régi történet, valami biblikusan sötét. Mintha gyorsan öregednének. A férfi sikeres informatikus, a nő elismert fotós. Fiatalok, jómódúak, és mégis úgy fogynak el, ahogyan a gyertyák, olyan gyertyák, amelyeket nem is ők, nem is ők gyújtottak meg.
A férfi egyre inkább az apai nagyapjára hasonlít. Az arcéle, a mozgása, ahogyan legyint, ahogyan elvonul a sarokba a veszekedések elől. Sohasem ismerte az öreget, még jóval a születése előtt meghalt. Egy kórházban, nem tudni hogyan, csak azt, hogy erőszakkal vitték be. Abból a fészerből hurcolták el, amely valaha, az egész birtokkal együtt az övé volt, és ahonnan nem volt hajlandó elmenni.
Nem, „szembeszállok én az Ördöggel is”, mondogatta maga elé, konok határozottsággal, holott tudta, hogy a végén mindig az Ördög nyer. A fiát, a férfi apját már felfalta a rendszer. Alapos képzést kapott a Marxon, a rendszerváltozás idején már jó élete volt, befogadta az elit, nem harcolt meg a családi birtokért, elengedte. Az öreg amúgy is őrült volt. Meg fasiszta. Ludovikás. Mit tudom én. A férfi már alig tudott valamit a nagyapjáról. Nem ismerte az álmait. Nem tudta, hogy milyen jó, milyen segítőkész ember volt. Hogy mennyire szerette a falu.
Szerették a férfi szerelmének a nagymamáját is. Csinos, szemrevaló lány volt. Nem mintha ez számított volna. A szovjet horda mindenkire rávetette magát. Mint a sáskák, mint egy bibliai csapás, úgy tarolták le ezt az országot is, elvéve többszázezer kislány, leány, asszony, nagymama lelkét. Kiszívták, elszívták, mint a démonok a régi történetekben. Még megszülte a fiút, a nő apját, aztán egy hétköznapi hajnalon, kedd volt, vagy csütörtök talán, kisétált a kedvenc almafájához, és felakasztotta magát. Mondják, hogy a nők nem szeretik az akasztást. Valóban így lehet, de neki éppen megfelelt ez a fa. Sohasem élt már igazán, sohasem tudott a fiára úgy nézni, ahogyan szeretett volna. Mindig ott látta a szemében azt a ragadozót.
Megint álmodnak. Megint dörömbölnek. Úgy verik az ajtót, hogy beleszakad a szíve. Nem nyitja ki. De aztán meghall valamit. Ez a dörömbölés nem is ijesztő. Aztán meghallja a hangját. „Engedj be.” Feláll, az ajtóhoz lép. Sokáig nem meri kinyitni. Mégiscsak az Ördög áll odakinn. Aztán újra hallja a halk hangot: „Engedj be.”
Lassan kinyitja. Csak egy kislány az. Ő is menekül. Nem tudja, hogy kicsoda, sohasem látta, de mégis, mintha ismerné. „Jönnek – mondja. – Félek.” A kisfiú hirtelen erősnek érzi magát. „Gyere be – válaszolja. – Megvédelek”.
„Biztos?” – kérdezi a lány. A fiú rögtön felelne, de aztán mégsem teszi, mert ennek az ártatlan lénynek nem akar hazudni.
„Biztos?” – kérdezi újra kislány.
Nem tehet mást, megfogja a kezét. Ülnek a fészerben egymáshoz bújva. A lány egy gyönyörű dalt énekel. A fiú érzi, ahogyan cseppről-cseppre, érzésről-érzésre megszállja a szerelem. Figyeli az ajtót. Figyeli az ajtót, akár egy őrző. Talán nem dörömbölnek újra. Talán nem dörömbölnek újra.
Nem ébredtek fel többé. Két nappal később találtak rájuk. A férfi apja hívta ki a rendőrséget. A máskor higgadt, hideg tekintetű nyomozó szomorkásan nézte őket. Még sohasem látott ilyen szép halottakat. Az ágyban feküdtek. Békésen, mosolyogtak. A férfi átölelte a nőt. Alvás közben mentek el.
A halottkém is értetlenül állt az eset előtt. Nem talált semmilyen mérgezésre, öngyilkosságra való bizonyítékot, semmilyen fizikai elváltozást. „Mintha – gondolta, – mintha csak elrepültek volna ebből a világból.”
Arra riadt fel, hogy dörömbölnek az ajtón. Hirtelen összerezzent, jeges, sátáni szellő járta körül. Öntudatos ateista volt, de az érzésnek nem parancsolhatott: érezte, de minden zsigerével tudta: az Ördög van odakint.
–
Fotó: Részlet Alexandre Cabanel Fallen Angel (Bukott Angyal) című festményéből
