Van, hogy a kitelepítésben egy parasztlovon ülve lelhetsz rá a szabadságra, az őszinteségre. A Kossuth Rádió Az este című műsorában Téglásy Ferenccel beszélgettem. Ő rendezte a nyugodtan mondhatom, hogy legendás Soha, sehol, senkinek című filmet, amely a kitelepítésről szólt. A film hatalmas sikert aratott, a moszkvai bemutatón sírva mentek oda az emberek a rendezőhöz, hogy elmeséljék a saját történetüket.

– Vendégem Téglásy Ferenc filmrendező, akivel a kitelepítésről fogunk beszélgetni. Mi úgy találkoztunk, hogy a Gulág-konferencián tartottam egy előadást, és utána beszélgettünk, és felajánlottad a tegezést. Azt azért mondhatom, hogy te leginkább a Soha, sehol, senkinek című nagyjátékfilmedről vagy ismert, ami azért olyan témához nyúlt, ami a ’80-as évek végén sem volt támogatott, és akkor szerintem finoman fogalmaztam. Ha nagyjátékfilmek területét nézzük, azért nem sok alkotás készült erről a témáról, de hát neked ugye ott volt a családi háttered is hozzá. Végülis el kellett készítened ezt a filmet?

– Igen. Én úgy gondoltam, kilencéves koromban a kitelepítés közben, hogy ezt egyszer valakinek el fogom mesélni. Hiába mondták otthon, hogy sok mindenről, többek között erről sem lehet beszélni soha, sehol, senkinek. Én akkor kilencévesen elhatároztam, hogy én igenis el fogom mesélni.

És ezt a fogadalmamat be is tartottam, és ez érdekes dolog, egy budapesti bérház lépcsőházában egy barátommal ültem, és akkor ezt elmondtam neki, ő meg, hogy az apját ipari kémkedés miatt felakasztották. Ez annyira megrendített engem, hogy ez megerősített abban, hogy bizonyos dolgokról beszélnünk kell, arról, amit más nem tud, mert én nem tudtam az ő tragédiájáról, és ő nem tudott az enyémről.

Kell tudnunk egymás tragédiáiról.

– Fiatalabbak talán nem tudják, hogy ezek micsoda tabut jelentettek ezek a Rákosi- majd a Kádár-rezsim alatt. Nem véletlenül lett ez a címe ugye, hogy Soha, sehol, senkinek, ami egy szenzációs cím tényleg, mert mindent elárul erről, és ennek a nehézségéről, hogy nyíltan egyáltalán nem lehetett ilyesmiről beszélni. De kivel lehetett egyáltalán? Tehát a szűk családdal beszéltetek akkor erről gyerekként vagy később?

– Nem. Megéltük, megszenvedtük, én gyerekként sok örömmel éltem meg ezt az időszakot, és persze sok nehézséggel. Számomra, a budapesti gyerek számára nem volt érthető, világos, hogy miért kell nekem reggel 4-kor fölkelnem, és ötkor már a kukoricaföldön a lovat vezetnem a sorok között. De ez volt a kellemetlen része.

És volt egy másik része az egésznek, az, hogy kinyílt előttem egy világ, ami teljesen zárva volt előttem, ez a vidéki, a hortobágyi, a pusztai lét. Pusztára voltunk kitelepítve. És ugyanaznap délután ugyanazzal a lóval vágtattam keresztül a mezőn, a pocsolyákon, és én rendkívül élveztem. És hát bizony milyen a gyerek, Winnetou szavait suttogtam annak a parasztlónak a fülébe.

Elég nevetséges, de én felszabadultam ezalatt az állandó nyomás alól, hogy soha, sehol, senkinek, én ott felszabadultam. És bármit lehetett mondanom, gondolnom, mert azt csak az a parasztló hallotta.

– Egészen pontosan hol voltatok? Hol volt a család kitelepítve?

– Kardoskút, Pusztaközpont tanya 394. Tehát egy tanyára, pontosabban nem is egy tanyára, csak ez volt a címe. Egy volt népiskola, amit leromboltak, a könyvtárát szétdúlták, és oda voltunk kitelepítve egy viszonylag lakható szobában.

– Édesapád katonatiszt volt, és ezért telepítették ki a családot. Ők hogyan élték meg  ezt?

– Nagyon nehezen. A mi családunk drámája volt a kitelepítés, mert valami nagyon fontos belső szál a szüleim között megszakadt. Krízishelyzetben ez nyilván előfordul, nem vagyok pszichológus, de én azt láttam, hogy ezek a krízishelyzetek, ezek a szélsőséges helyzetek nagyon próbára teszik az emberek tűrőképességét, amelyek nem azonosak azzal a szinttel, ami békeidőben még elfogadható, kívánatos, megbocsátható. Itt átléptek az indulatok, az érzések egy határt, ez átszakította a mindennapokat.

– Mi történt a családdal a kitelepítés után?

– Alapvetően a tragédia az, hogy a szüleim a kitelepítés után ugyan tíz évvel, tehát nem akkor, de tíz évvel később elváltak. Hát ezt mi, a három fiúgyerek nehezen éltük meg. Édesanyámmal maradtunk, akkor már én Budapesten jártam középiskolába, de a család soha nem tudott visszakerülni abba a kondícióba, semmilyen értelemben. Se Budapesten, se az állásokat, se a kereseteket tekintve, szóval mindenben maradtunk az osztályellenség szintjén, még egészen sokáig, évtizedeken keresztül is.

– A Soha, sehol, senkinek-kel kapcsolatban hogyan zajlott egyáltalán az előkészítése? Nyilván nehéz volt, volt ellenállás akkor még a nyolcvanas évek végén ezzel kapcsolatban, vagy azért már támogatták valamennyire?

– Semennyire nem támogatták, de Hanák Gábor, a Budapest Filmstúdió akkori vezetője mögé állt, hála legyen neki, csak neki köszönhető. Ezt a szinopszist, amit én megírtam, ő megpróbálta eladni, de kiderült, hogy erre a filmre semmilyen szervezet nem hajlandó pénzt adni.

Így aztán ez lett az első olyan film, állítólag, ezt persze én pontosan nem tudom, de az első olyan film, amelyik bankkölcsönből készült. Nagyon nagy volt az ellenállás, és nagyon nagy volt azoknak a bátorsága, akik viszont mellette voltak. Külön megemlítem Szabó Istvánt és Jancsó Miklóst, akik amikor elolvasták az én forgatókönyvemet, akkor nagyon mellé álltak, és ez nagyon sokat számított, hogy egyáltalán meg lehessen csinálni.

– Nyilván ők ugye tekintélyes rendezők voltak akkor, végig  nagyjátékfilmeket rendezhettek az egész Kádár-rendszer alatt, úgyhogy az ő szavuk sokat számított. Ők elmondták egyébként, hogy miért álltak mellé? Mert ez a kitelepítés azért, hogyha most ilyen leegyszerűsítve fogalmazunk, akkor ez egy úgymond jobboldali téma. Nyilván az egész társadalmat érintette, tehát már csak ezért is foglalkozni kell ezzel, de azért Magyarországon akkor is, és azóta is nagyon sok minden politikai alapon működik. A kitelepítés mint téma a jobboldalra sorolható, őket meg aztán nyilván nem lehet jobboldalinak nevezni. Miért volt nekik fontos ennek támogatása?

– Én azt gondolom, hogy ők is úgy voltak, mint a Herskó János korábban [Téglásy Ferenc visszaemlékezése szerint a rezsim erős embereként ő is segített a kereteket feszegetni]. Hogy láttak valami kényszert, lehetőséget. Éreztek valami kényszert arra, hogy tágítsák [a kereteket], hogy nem marad mindig így minden. Ez az, amit mi nagyon sokáig nem hittünk el, hogy ez [a rendszer] megváltozhat. És ők ezt megérezték, és ők nem akartak ebből kimaradni, nem is maradtak ki. Nagyon ügyesen, tehetségesen és érthetően átléptek abba az értékrendbe, aminek egyre erősebb jelenléte számukra is nyilvánvalóvá vált. Tehát nem mindenki gondolkodott akkor már úgy, hogy „aki a szocializmus ellensége volt”, az valóban ellenség. Tehát repedezett a glóbusz.

– Bizonyos bátorság kellett ahhoz, hogy akár színészként vagy máshogy részt vegyenek ebben a filmben?

– Ezt nem mondanám. Túl nagy bátorság nem kellett hozzá. Nagyon fontos volt az, hogy emberi sorsokról beszéljen, ne politikai állásfoglalást fogalmazzon meg, és ezek a drámai képsorok, ezek vonzották a színészeket. Tehát én azt gondolom, hogy majdnem mindenki szívesen jött. Én nem tudok olyanról, aki nem szívesen jött. És végre beszélhettünk valamiről. Ennek a filmnek az utóélete az egy külön történet, és fantasztikusan érdekes.

– Az utóéletéről beszéljünk mindenképpen, mert nagyon szerette a közönség ezt a filmet, és több külföldi díjat is kapott. És itthon? Mi történt vele, vagy hogy fogadta a kritika?

– Hát a legfaramucibb díjat kaptam meg, miután az év legnézettebb filmje volt, ezért a KISZ Központi Bizottságának a vándorserlegét kaptam meg. Azóta is őrzöm.

A szakma nem vett róla tudomást. Egyszerűen nem vett róla tudomást, mintha nem lett volna. De hála Istennek, a filmforgalmazók meglátták benne a lehetőséget. Nagyon sokfelé eladták, csak Franciaországban háromszor adták el. És mind a háromszor meg is hívtak Franciaországba. A fél világot bejártam ennek köszönhetően.

Tizenegy nemzetközi díjat kapott. Ott álltam Chicagóban a színpadon, én a kitelepített gyerek, és az első díjat kapta. Fantasztikus, egyszerűen fantasztikus volt. Hát arról nem beszélve, hogy a moszkvai bemutatón, mert Moszkvában is volt bemutatója a filmnek ’89-ben, szóval Moszkvában a bemutatón egy elképesztően nagy moziban volt a vetítés.

Amikor kijöttünk a moziból, körbefogtak a sarokban, százak körülfogtak, és sírva mesélte el mindenki a saját kitelepítését. Mert ők most úgy érezték, hogy beszélhetnek erről. És ez egy hatalmas felszabadulás volt. Egy film is adhat ilyen felszabadulást. Van egy ismerősöm, aki azt mondta, később, vagyis korábban az Antall-kormányban államtitkár volt, de azt mondta, hogy amikor ezt a filmet meglátta, akkor érezte azt először a kommunizmus évtizedei után, hogy ő nem másodrendű állampolgár.

–Terveztél ennek folytatást, vagy ugyanerről a témáról mást, vagy akkor ennek volt egy ilyen lezárásszerű?

– Nem, nem akartam folytatást. Ennek a történetnek ott vége van, ahol az én filmemnek vége van. Nyilván lehetett volna, de nem vagyok az a fajta, aki megpróbál ugyanarról több bőrt lehúzni. Ezt nekem meg kellett csinálni. Egy morális kötelességem volt megcsinálni, és megcsináltam.