Érdekes interjú jelent meg 1994-ben a Kritikában [Wischenbart, Rüdiger: A régi könyvekből származunk: beszélgetés Tamás Gáspár Miklóssal]. A SZDSZ egykori politikusa, a ma is igen aktív, és egyre inkább balra tolódó filozófus [aki elmondása szerint a nyolcvanas években radikális antikommunista, és jobboldali [!] liberális volt] a gyerekkoráról és szüleiről is beszélt. Azaz csak az apjáról.
„Kolozsvárott születtem, a hegyekhez egészen közel. Apám író volt, székely ember, aki a hegyekből indult el. Hosszú ideig ott töltöttem a nyarat azoknál a parasztoknál, akik a rokonaim voltak. Igen, olyan városból származom, amely a régi világ egyfajta szigete volt. Mondtam is mindig, hogy a diktatúra konzervál. Az ötvenes években, gyerekkoromban, Kolozsvár protestáns magyar kisváros volt, ahol az apám mint író és színigazgató minden este fiákeren jött még haza.
Ma már Kolozsvár román nagyváros. A hatvanas évekig a kisebb székely városokban megmaradt a fiáker, s nem jártak taxik meg autók. Nagyon csöndesek voltak ezek a városok.
Természetesen féltünk. A politikai rendőrségről ugyan semmit sem tudtam, a félelem légkörét azonban érezni lehetett. Nagyon szegényen éltünk valamennyien.”
Szegénység, székelyek, félelem. És persze a fiáker – amit kicsit nehéz összeegyeztetni mai fejjel a szegénységgel.
Az interjúból kimaradt, hogy Tamás Gáspár Miklós [innentől népszerűbb és ismert formában: TGM] édesanyja, Krausz Erzsébet a Román Kommunista Párt alapítója, ismert mozgalmi elvtársnő volt.
Róla viszonylag keveset tudunk, 1977-es nekrológjában ezt írták:
„Ez év október 11-én, 78 éves korában elhunyt Krausz Erzsébet, a bánáti kommunista és munkásmozgalom régi harcosa. Krausz Erzsébet elvtársnő a fasiszta antoneszkánus rendszer és a szovjetellenes háború ellen harcolva, megismerkedett a forradalmi eszmékkel és 1942-ben tagja lett a Román Kommunista Pártnak.
A háborút követő években a demokrata nőszövetség megyei tanácsának aktivistájaként dolgozott. Érdemeiért az RSZK érdemrendjeivel és érdemérmeivel tüntették ki.
Krausz Erzsébet elvtársnő elhunyta súlyos veszteséget jelent azok részére, akik ismerték és becsülték. ”
De folytassuk TGM visszaemlékezését:
„Mindent jegyre adtak, s nálunk a hetvenes évekig olykor petróleumlámpa égett a konyhában. Az érettségit 1966-ban tettem le. 1968-ban már egyetemista voltam, de a fiatalok nemzetközi kultúrájában mi nem vettünk részt. Nem jártunk diszkóba, nem ismertük a rockzenét. […] Még a legapróbb gyerekek is tudták, hogy a hazánkról, a mi vidékünkről és kultúránkról az iskolában csupa hazugságot mondanak. A hivatalos álláspontot nem ismertem. Később, a gimnáziumban hallottunk róla, de komolyan senki sem vette.
Még azok az emberek is, akik semmit sem tudtak múltunkról és kultúránkról, egyvalamiben nem kételkedtek: hogy a hivatalos változat hazugság. Ez dogmának számított. Tisztában voltam azzal, hogy nekünk, mint romániai magyaroknak, mindig Romániában kell élnünk. Senki sem gondolta, hogy egy szép napon újra Magyarország vagy Nyugat-Európa része leszünk. Ez az ügy lezárult.”
„Apám író volt, székely ember, aki a hegyekből indult el” – hogy ’56 novemberében már a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója legyen. A színházat egy cikk szerint 1945. november 16-án államosították, „[…] tizenhat napig tartott a kolozsvári magyar színház áthurcolkodása a Hunyadi térről a sétatéri Nyári Színkörbe, az újonnan kijelölt, korábban egész színi évadra alkalmatlannak minősített épületbe.”
„A színház mindenkori igazgatóját a kontraszelekció törvénytelen törvényei szerint nevezik ki. Esetleges, hogy kik kerülnek a színház élére, jött olyan, akinek szavai szerint »őt mindig mindenkor kinevezték valahová«, de volt olyan is, akit sehová máshová nem neveztek ki, csak ide, jóllehet azt korábbi színházzal kapcsolatos múlttal nem tudta alátámasztani.
[…] Mindmáig az igazgatók így következtek: Marosi Péter (1949. IX. 15.-1952. V. 20.) Kovács József díszletmunkás, megbízott ig. (1952. V. 20.-1953. III. 1.) Nagy Béla nyomdász (1953. III. 1.-1956. XI. 6.) Tamás Gáspár (1956. XI. 6.-1959. XII.) Huszár Sándor (1959. XII.-1964. II. 5.) Senkálszky Endre (1964. II. 6.-1969. III. 21.) Bisztrai Mária (1969. III. 22.-1985. III. 1.) Kötő József (1985. III.-1990. XI.I.) Tompa Gábor (1990. XII.)”.
Itt van tehát a következő nagy hiátus: TGM nem csak azt nem említette, hogy az anyja ismert kommunista volt, de azt sem, hogy apját a legsötétebb romániai diktatúra idején nevezték ki. A [ez nagyon tetszik] „kontraszelekció törvénytelen törvényei szerint”.
Azért is érthetetlen ez a ’94-es hallgatás [vagy esetleg a riporter nem írta bele a cikkbe? Nem hinném.], mert ’89-ben még inkább felvállalta családja múltját. Akkor még azt a sokak által ismert tényt is megerősítette, hogy nem csak anyja, apja is ismert kommunista lett – miután leérkezett a székely hegyekből.
„Az apám családja: udvarhelyszéki pixidáriusok, gyalogszékelyek, illetve csíki kisnemesek. Apám maga heves katolikus kamaszkor után kommunista lett a harmincas években. Anyám magyarországi őshonos debreceni, majd nagyváradi ortodox zsidó családból származik, kilencgyerekes hagyományos família; ez a két ember a harmincas években természetesen csak a kommunista mozgalomban találkozhatott – ott is találkoztak.”
Nem tudom, hogy a „természetesen” kifejezést ironikusan érti-e TGM, de tulajdonképpen nem fontos. A folytatás inkább:
„Mindketten többször is börtönbüntetést szenvedtek mint kommunisták, a háború előtt és a háború alatt… …és utána? Utána nem. Én csak arra emlékszem, hogy az anyám éjszaka mindig az ablaknál állt, a redőny résein nézett ki, hogy megáll-e a fekete autó.
A legkorábbi gyermekkori emlékem az, hogy roppant magas bőrkabátos bácsik bejönnek éjszaka, fölgyújtják a villanyt, és elmennek az apámmal, de szerencsére visszaengedték. Apám író volt, novellista, újságíró. A háború előtt a Brassói Lapok munkatársa.
A háború után a Magyar Népi Szövetség egyik vezetője Erdélyben, a Világosság, az Igazság, az Irodalmi Almanach című lapok szerkesztője, később még hosszú ideig a kolozsvári Magyar Színház igazgatója. De hiába voltak a szüleim kommunista értelmiségiek, magyar voltuk folytán ez bizony nem volt privilegizált helyzet.”
Nem kell történésznek, idősnek vagy kolozsvárinak lennünk ahhoz, hogy kimondjunk: ez bizony hazugság. De az emlékkép fontos: ott áll TGM édesanyja, a pártalapító Krausz Erzsébet az ablaknál, és várja a fekete autót. Aztán fölgyújtják a villanyt – akkor nyilván nem a konyhában, hiszen ott a „hetvenes évekig olykor petróleumlámpa égett” –, és elviszik Tamás Gáspárt.
„Szerencsére visszaengedték” – mondta TGM. [Csak így? Bent mit mondott? Mi volt a következmény? Látni fogjuk, hogy később a fiút is így engedik majd el.] Tény, hogy mások nem voltak ilyen „szerencsések”. Azt gondolom, eléggé ismert, milyen kemény és sötét volt a romániai diktatúra, hogy mi történt a rezsim valódi ellenfeleivel.
Ezzel szemben Tamás Gáspár a korszak meghatározó propagandistája lett. ’45 után a Világosság nevű kolozsvári propaganda-lap belső munkatársaként dolgozott. Emellett a már említett Magyar Népi Szövetség „sajtóosztályának vezetője” volt. Tehát: a rezsim egyik szócsöve.
„Sohasem beszéltek volna előtte szabadon”
TGM mesterkélt emlékezése mellett inkább hitelesnek tűnik Lengyel László ’94-es megjegyzése:
„A Magyar Népi Szövetség vezetőjeként, kommunista funkcionáriusként foglaló volt Kolozsváron. Igazat mond T. G. M. visszaemlékezésében, hogy a szegénységből nekik is kijutott az ötvenes években.
De az is igaz, hogy eközben a polgárváros házaiból sorra kerültek a csatornaásáshoz a Duna-deltába az »osztályellenségek«. És Bánffy Miklósnak mindenét elvették, egy kis szobában ült a hidegben. T. G. M. kolozsvári „bejutását” mindvégig akadályozta, hogy ebben a városban jöttmentnek és funkcionáriusgyereknek számított. Sohasem beszéltek volna előtte szabadon egy polgári lakásban.
A megmaradt polgári körök benső világába csak beleskelődhetett. S funkcionáriusgyerekként védett volt a valódi, külvárosi, faluszéli szegénységtől. Az innen jövők sorsába is csak kukucskálhatott.”
Kukucskálás, leskelődés – furcsán csengenek a szavak. De erről majd máskor.
Tény, hogy Tamás Gáspár 1946-ban az Erdély nevű „szociáldemokrata hetilap” célkeresztjébe került:
„A kolozsvári Hivatásos Újságírók Szakszervezete felhívja mindazokat, akik Kőműves Géza, Tamás Gáspár, Aszódi János, Erős László és Hobán Jenő újságírók múltban tanúsított politikai magatartásáról terhelő adatokat tudnak, írásban, vagy személyesen jelentsék január 5-én délután 3 óráig a Szervezet tisztogató bizottságához (Jókai utca 16. I. em.)
Felhívja egyúttal a Szakszervezet a tisztogató eljárás alá kerülő kartársakat, hogy rövid életrajzi adataikat és felvételi kérésüket az említett időpontig juttassák el a szakszervezethez.”
Tisztogató bizottság. Az biztos, hogy ezt a módszert ő sem vetette el. Egy ’47-es cikk szerint éppen az „erőteljes tisztogatást” kevesellte.
Erőteljes tisztogatásra buzdított
„A Világosság egyik minapi a számában Tamás Gáspár felvettette a felelősség kérdését: nem a népben van a hiba, hogy egyes MNSZ szervezetek kevésbé élénk tevékenységet fejtenek ki, mint a mások, hanem a vezetőségekben.
Megállapításait igyekezett s összehasonlítással alátámasztani s így ír többek között: »Az erőteljes tisztogatás után Nagyváradon, Temesváron, sőt a Szilágyságban is új erőre kapott a szervezeti élet… De sok helyen, így Kolozsváron, a Székelyföldön és egyebütt a MNSZ a tunyaság, tehetetlenség és szétesés jeleit mutatja« – bírál jóhiszeműen.”
Székelyföldön és Kolozsvárott tehát túl „tunyák” voltak az erőteljes tisztogatáshoz.
Tamás Gáspár a román diktatúra egyik ismert magyar szerzője lett, 1951-ben a következő kulák-novellával jelentkezett [recenziót idézek]: „Az öreg pásztor – Szöcs János – egymagában él a hegyoldalon és a kis völgyi falu állatait őrzi. Munkájában csak kisebbik fia segíti, aki a közeli városkába szeretne menni ipari tanulónak. Az öreg pásztor még a gyár egyik munkása kérésének is ellenáll és fiát nem engedi el a városba.
Amikor azonban a falubeli kulákok arra biztatják, hogy rejtse el az állatokat —, mert így akarják a pásztort gyanúba keverni! — az öreg Szöcs átlát a kulákok aljas cselszövésein és megérti azok bűnös célkitűzéseik Szöcs e felismerés fényénél megérti, hogy fiát el kell engednie maga mellől.
Tamás Gáspár ebben az elbeszélésében művészi eszközökkel írja le a régi és az új világ harcát, azt a hatalmas változást, amely a Párt vezette munkásosztály küzdelmei nyomán az emberek életében, magatartásában és gondolkodásában végbemegy.”
Fantasztikus olvasmány lehet – és a legkegyetlenebb üldözések idején uszított. De hogyan kerülhetett a színház élére?
Nyilván nem hátráltatták a következőhöz hasonló, szervilis cikkek, amelyek „kritikákként” jelentek meg [címe: Pártunk segítsége színjátszásunk fejlődésében]: „Bár a bemutató előadás bírálata világosan figyelmeztet arra, hogy a rendezésnek segítenie kell a munkásosztály forradalmi elszántságának és erejének kidomborított bemutatásában, Grékov (Török József) feljavult alakításán kívül a többi munkásfigura esetében ez most sem történt meg. Levsin (Sarai Imre), Jágódin (Gáli Lajos) éppoly reménytelenséget árasztottak, mint a kapitalizmus hulló figurái.
Nem éreztük mögöttük a kétezer munkás forradalmi megmozdulását. Sarlai Imre csak a harmadik felvonás zárójelenetében tudott erre a magaslatra emelkedni.
Végső elemzésül mégis elmondhatjuk, hogy a rendező Jordáky Lajos általában gyümölcsözően tudta hasznosítani a kapott bírálati segítséget. Meglátszott ez különösen abban a törekvésben, amellyel az Ellenségek forradalmi valóságát és eszmei mondanivalóját igyekezett tudatosítani a nézőben. És ez jelentős eredmény, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a bemutató előadáson éppen ezen a téren mutatkoztak a leglényegesebb fogyatékosságok.
A szocialista realizmus megfogalmazásakor Zsdanov elvtárs rámutatott arra, hogy a valóság igaz ábrázolását úgy kell értelmezni, mint a valóság leglényegesebb megnyilvánulásainak ábrázolását, mert ennek az ábrázolásnak szorosan egybe kell fonódnia a nép politikai nevelésének feladatával. A rendezés a színpad céljának is megfelelően erre törekedett.
A bírálat utáni előadások bebizonyították, hogy a Párt segítségével, művészetünkre fordított állandó gondoskodásával meg tudjuk oldani az előttünk álló feladatokat” – zárult az írás.
Vallomás Sztálinnak
De nagy piros pontnak számított az az írás is, amelyben nem csak Sztálin születésnapját ünnepelte meg, de azt is „elárulta”, hogy már fiatalon is rajongott érte. Címe: Vallomás egy születésnapról…
„Legszebb sors, ami alkotó embernek adatott: cselekvő részese lenni a világtörténelem legnagyobb társadalmi forradalmának. És teheti-e még valami szebbé ezt a sorsot, mint az, hogy a világ proletariátusa nagy tanítójának, a Szovjetunió nagy vezérének, Sztálinnak kortársai lehetünk.”
Nem!
„Ma a magam feladatának tudtán, hogy méltó formában megírjam: mit érez, mit gondol Sztálinról egy szabadság útjára lépett kis nép, amely méltó társ akar lenni a nagy szovjet nép béke- és szabadságharcában.”
Helyes! Az írás folytatásában felemlegetett egy régi [valószínűleg tényleg megtörtént] történetet, amely egy korábbi ünnepségről, és mozgalmi fiatalságáról szólt:
„S most, amikor százmilliók szíve dobban ahhoz, aki a legfőbb vártán vezérli és vigyázza a népek békés, építő és boldog életét, kell emlékeznem arra a születésnapra, amikor tizennégy évvel ezelőtt még a Madosz – számomra – gyakorlatlan útját jártam.
Aznap este Gyergyóremetéből Ditróba kellett eljutnom. Remetén megkaptam a kapcsolatot. Tudtam, a Párt küldte azt az elvtársat. Vladikának nevezte magát, valahonnan Vaslábról való erdőmunkás volt. Jóleső érzéssel gyúrtam vele a havat a befagyott kölyök Maros jegén. Itt, majd dűlőkön keresztül vezetett, hogy elkerüljük a csendőrszemeket.
Bizony jól benne voltunk az estében, amikor Ditró feltizében bekopogtunk egy különálló házba. A szoba tele volt. Vártak. Lehettek tizenketten-tizennégyen. A szomszédos községekből is.
A kérdést meghánytuk vetettük. Amikor éjfélkor vége lett volna a gyűlésnek, egy fiatal fűrészgyári munkás hajolt közelebb a lámpafényhez, s ezeket mondotta:
– Tudjátok hányadika van ma?
– December 21.
– S tudjátok, milyen nap ez?
Néztük és hallgattunk. A fűrészgyári munkás várt, végigmustrált bennünket egyenként, s csak azután felelt:
– Ma, Sztálin elvtárs ötvenhat éves.
Mind felálltunk. Aztán így folytatta:
– Ünnepeljük meg azzal ezt a napot, hogy fogadalmat teszünk: harcunkat még keményebben, még odaadóbban, még hűségesebben vívjuk a dolgozó nép felszabadításáért. úgy dolgozzunk, olyan munkát végezzünk, hogy elvégzett munkánk alapján Sztálint mindegyikünk elvtársnak nevezhesse.
Valamelyikünk azt javasolta, hogy valaki beszéljen Sztálinról. Rám néztek és meg is mondták:
– Te vagy a diák.
Akkor még keveset tudtam Sztálinról. Megilletődve és félszegen fogtam hozzá. Hirtelen felidéztem azt a két gépeltszövegű könyvet, amit Sztálinról olvastam: hogyan beszél a moszkvai szovjet ülésen, egy üzemi gyűlésen, a parasztokhoz…
Aztán a félszegség egyszer csak eltűnt. A felém forduló kemény szemek fényében, a forradalmi harchoz hűséges, bátor hitű emberekben megéreztem, hogy mi ismerjük Sztálint.
Ismerjük, hiába zárta el légmentesen, a »hatalom« a keleti határt, hiába fröcsköl és acsarkodik a burzsoá sajtó, Sztálin itt él ez annyit nyomorgatott nép legjobb fiainak, munkásoknak, erdőlőknek, szegény földműveseknek a szívében. Úgy éreztem, azt mondom, amit ők hisznek. És végtelenül boldog voltam.
Végül a házigazda felesége állt fel. Gyerekszüléstől, s az egész kemény élettől megviselt arca most mosolygott. A férjére mutatott:
– Tudjátok, ki volt ez az ember? Egy semmi, részeges, verekedő, herdáló, családjával nem törődő. Aztán egyszer szótlan, mogorva lett, de nem korcsmázott, nem ivott. Időnként el-eltűnt. Nekem nem mondta, hova. Kíváncsiságból egyszer kutattam a zsebiben. Apró füzetek között képet találtam is. Kérdeztem, kit ábrázol? Azt mondta, Sztálint… Hát csak azt akarom mondani, megköszönöm az én jó emberemet Sztálinnak.
Csend volt és együvé tartozó melegség.
Aztán indulni kellett, hogy a kanyarban lassuló madéfalvi vonatot elérjem.
Ma, a 70. születésnapon úgy érzem, hogy a tizennégy évvel ezelőtti fogadalmat én meg kell újítsam: olyan munkát kell végezzék, hogy az elkövetkezendő születésnapokon a népek nagy tanítómesterét elvtársnak szánthassam.”
Felemelő történet – szerencsére túl sok születésnapi mulatság már nem jutott Sztálinnak. Viszont elolvashattuk, hogy született meg a propagandista.
Tamás Gáspár „írói” tevékenységét és a hatalomhoz való dörgölőzését látva nem csoda, hogy átvehette a kulcsfontosságú színházirányítást. Vélem, hogy az időpont sem lényegtelen: a magyar forradalom és szabadságharc eltiprásának idején, 1957 novemberében.
Tamás Gáspár egy igen hitelesnek tűnő történet szerint a drámaíró Kiss Jenő „helyett” vállalta a feladatot:
„Talán [Kiss] e színművének sikere és ilyen irányú érdeklődése bírta rá az illetékeseket arra, hogy felkérjék, vállalja el a kolozsvári színház igazgatását. A visszautasítás ilyen esetben sem illő, sem politikailag előnyös nem volt. És ő mégis elhárította magától a megbízást.
Nem mintha nem lett volna elképzelése egy termékenyebb, elevenebb színházi tevékenység és igényesebb műsorpolitika kialakítására, de az ezzel járó bürokrata munka, az ügyvezetés állandó gondja nem reászabott valami volt, nem felelt meg írói és emberi alkatának. Ő nem irányítani, hanem alkotni szeretett mindig. Azt mondta megbízójának: miért ne kerülne az igazgatói székbe olyan valaki, akinek minden álma ez. És megnevezte az illetőt.
Így lett a színház igazgatója Tamás Gáspár, aki – igaz – magamentő segítségét azzal hálálta meg, hogy a még futó színdarabját azonnal levétette a műsorról… Ilyesmik jutottak eszébe, míg nézett ott ki az ablakon, mintha az az ablak a múltra nyílt volna s nem egy kórház elhanyagolt udvarára.”
Nem túl szívmelengető történet.
Tamás Gáspár a színház vezetése mellett továbbra is aktívan részt vett a propagandában, írásai mind a magyarországi, mind a romániai „médiában” megjelentek.
Volt, amikor egyszerűen a rezsimnek hálálkodott:
„Új, szocialista színházi kultúra fejlődött az elmúlt évtizedben a Román Népköztársaságban, és ebben a fejlődésben jelentős eredményeket értek el a romániai magyar színházak is. A népi demokrácia rendszere hat állami magyar színházat hozott létre a Román Népköztársaságban”
– lelkendezett.
[Vessük közbe: nagyon helyes, hogy a románok még színházat is csináltak a magyaroknak, hiszen köztudomású, hogy Erdélyben és Székelyföldön sem színházak, sem kulturális élet nem volt Ceaușescuék előtt. Nagyváradot is csak azért hívták a „Kőrös-part Párizsának”, mert sok volt a kávézó.]
De folytassuk Tamás Gáspár soraival:
„Magyar színházak működnek Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Szatmáron, Nagyváradon, Temesváron és Sepsiszentgyörgyön. A Román Munkáspárt lenini nemzetiségi politikájának jelentős eseményeihez tartozik a magyar színjátszás megszervezése is. A román népi demokrácia rendszerének mindenre kiterjedő gondoskodása lehetővé tette, hogy a másfél évszázadot meghaladó erdélyi magyar színjátszás annyi hányattatás után olyan kedvező körülmények közé kerüljön, amikor főtevékenységét anyagi gondoktól mentesen a művészi munka fejlesztésére fordíthatja.”
A gondoskodás. Legalább ilyen fontos az éberség:
„Színházainkat nem tekintjük, nem tekinthetjük csupán szórakozási lehetőségeknek. Életünk szocialista átalakulása megköveteli a magas eszmeiséget. Ezért a színpad is harcol a nacionalizmus, sovinizmus ellen, népeink testvéri barátságáért, hogy közös munkánkat, békés és szép közös otthonunkat soha többé meg ne zavarhassa semmilyen uszító szándéka.”
A gondoskodás máshol is előkerült: „Mai színházunk, a kolozsvári Állami Magyar Színház egyik jelentős eredménye a Román Munkás Párt lenini nemzetiségi politikájának. Az elődök évszázados anyagi gondokkal küszködtek; a népköztársaságunk bőkezű gondoskodása lehetőséget teremtett, hogy minden erőnket a művészi munka tökéletesítésére fordíthassuk. Az elődök még kemény harcot folytattak, hogy jogot szerezzenek a magyar nyelvnek a művelődés terjesztésében –
ma szabadon zeng itt a magyar szó és a népi demokratikus rendszerünk teszi kötelességünkké édes anyanyelvünk ápolását és fejlesztését, a magyar színjátszás magasabb művészi színvonalra emelését.”
A román népköztársaság bőkezű, nemzetiségi politikája remek, így „szabadon zeng itt a magyar szó”.
Ráadásul: „Az egykor lenézett színész ma szocialista társadalmunk megbecsült tagja lett. A mai napon, színházunk fennállásának 165-ik évfordulóján ezt a megbecsülést fejezi ki kormányzatunk, amikor színházunk több művészi és műszaki dolgozóját magas kitüntetésekben részesítette.
Erre a megbecsülésre és bizalomra százhatvanötéves színházunk dolgozói azzal felelnek, hogy minden képességükkel magasabb művészi színvonalú színjátszást teremtenek. Ez a színház a dolgozó népé, értük megy fel a függöny estéről estére, s a dolgozóknak ezt a színházát szolgáljuk hittel, örömmel, meggyőződéssel.”
Apró megjegyzés: a fenti szöveget akár TGM ismert SZDSZ-es párttársának, Magyar Bálintnak az apja is publikálhatta volna. Ő ’45-től Magyarországon „segítette a dolgozókat” a Nemzeti Színház titkáraként. A listázások, megfigyelések, pályafutások megtörésének idején.
Tamás Gáspár a drámaírókat is külön propaganda-cikkben biztatta: „Színházaink előtt az a feladat áll, hogy egyre nagyobb előrehaladást tegyenek a szocialista-realista színházi kultúra megteremtésében. A színház ezt a művészi feladatát azonban csak akkor tudja teljesíteni, ha a jelen nagy társadalmi, mély emberi problémái megszólalnak a színpadon. Tehát e probléma megoldása szorosan egybefonódik a hazai drámaírás fejlődésének kérdésével. Magyar színházról lévén szó, természetes, hogy elsőrendű fontosságú a hazai magyar drámaírás kibontakozása.
A hazai magyar drámaírás fejlődése viszont igen lassú, s így a jelenkor nagy kérdései csak igen halkan és igen gyéren jelentkeztek színműirodalmunkban. […] A baj szerintem ott keresendő, hogy jelentős íróink, olyanok is, akiknek már volt színpadi sikerük, ma vonakodnak a színpad számára dolgozni. Pedig nehéz elhinni, hogy Nagy Istvánnak, Asztalos Istvánnak, Sütő Andrásnak és másoknak ne lenne mondanivalójuk a színpad számára.”
Valószínűleg kedvük nem volt. Nem akartak feltétlenül megalkudni. Viszont a jótékony figyelmeztetést olvashatták.
Tamás Gáspár végül 1959-ig maradt a színház élén, utána visszament propagandistának.
Cikkem zárásául hadd idézzek fel egy olyan humorosnak szánt anekdotát, amelyet már a nyolcvanas években publikáltak:
„Mikor Tamás Gáspár volt a kolozsvári színház igazgatója, jelentkezett nála egy harmadéves joghallgató, és kérte, vegye fel őt statisztának, különben nincs miből élnie, nem tudja eltartani magát.
– Én úgy tudom, fiatalember — mondta a mindentudó Tamás Gáspár —, hogy maga szép kis summát örökölt az apjától. Mit csinált a pénzzel?
– Elkártyáztam — vallotta be bűnbánóan a fiatalember.
– Akkor Tompa Miklósnál kell jelentkeznie. Ha elitta volna, nálam. De a kártya, az Tompa specialitása…”.
Nagyon nincs kedvünk nevetni.
Folytatom.
