Sokaknak nem tetszett, amikor Chrudinák Alajosról megírtam, hogy az MNVK-2-nek is dolgozott. Pedig ez tény, és nem értékítélet, nem piszkolás, hanem a szocializmus – és egyáltalán a külpolitikai tudósítás – rendszerszerűsége. Mert ne gondoljuk, hogy a mai külpolitikai vagy háborús tudósítók egy része ne dolgozna valakinek. Van, akit még mindig a Secuhoz, illetve annak utódszervezetéhez kötnek, mást Moszkvához, Washingtonhoz, esetleg Budapesthez.

Pontosan tudom, hogy Chrudinák Alajos felkészült riporter, tisztességes ember volt, azt is, mennyire fontos témákról beszélt akkor, amikor azok nagyon komoly tabuknak számítottak. Azt is tudom, hogy sok becsületes, hazaszerető tanítványt „felnevelt”.

Chrudinák Alajos nem azért dolgozott az MNVK-2-nek, mert az volt a vágya.

Hanem, mert ’90 előtt, ha valaki külpolitikai tudósító volt, külpolitikai riporter volt, akkor nagyjából két választása volt: III/I. vagy MNVK-2. Utóbbi volt a csábítóbb, vélem, aki tudta, próbálta elkerülni az állambiztonságot, a katonai szolgálatnál megnyerték maguknak az embereket. Meg persze voltak az igazán megbízhatóak, akik mondjuk társadalmi kapcsolatként építették a karrierjüket.

De aki azt gondolja, hogy valaki ’90 előtt interjút készíthetett mondjuk Kadhafival anélkül, hogy megkerülhette volna az állambiztonsági hálózatot, az rettenetesen naív. Az MNVK-2.-hoz tartozni – bármilyen szinten – az nem mellékes információ.

És szerintem akkor is meg kell írni, ha számunkra kedves emberről van szó. Példaképről. Legendáról. A teljesebb tudás nem töri össze a képet. Esetleg árnyalja, kiegészíti, izgalmassá teszi.

Én nem tudok és nem is akarok úgy gondolkodni, hogy Frei Tamással kapcsolatban felhozom a szerintem az egész pályafutására döntő hatással lévő MGIMO-s múltat, Szaniszló Ferenccel kapcsolatban meg elhallgatom.

Az a teljes igazság, hogy ha egyetlen jobboldali, vagy legalább nem kommunista ember sem lett volna MGIMO-s vagy MNVK-2-es, azzal éppen a kommunisták, a posztkommunisták jártak volna jól. Akkor még annyi ismert, nyelveket beszélő, jó kapcsolatokat építő és rettenetesen sokat tudó újságíró, riporter sem lett volna a jobboldalon a kilencvenes években, egyáltalán az antikommunista térfélen. Mert Chrudinák Alajoséktól nem ok nélkül tartottak. Felkészültek voltak, olvasták a külföldi sajtót, őket nem lehetett csak úgy lesöpörni az asztalról. 

De most hadd válaszoljak a másik kérdésemre. Akik követik a pályafutásomat azok talán észrevették – bár sohasem hangsúlyoztam – , hogy nem ülök le egy asztalhoz bizonyos emberekkel. Olyan amúgy általam néhol nagyra, máskor nem annyira nagyra becsült szakértőkkel, akik mondjuk szt-tisztek, titkos megbízottak voltak a múltban, és ezzel a múlttal nemcsak nem hajlandóak szembenézni, de akár le is tagadják. Neveket én nem fogok említeni, így sem tét nélküli, hogy ezt leírom és betartom.

Volt állambiztonsági tisztekkel egyébként leülök, mert ők vállalják a múltjukat. És attól, hogy állambiztonsági tisztként kezdték, még nem lettek hazaárulók. Sőt, vannak olyanok, akik rengeteget segítettek megvédeni Magyarországot a külső, belső támadásoktól.

Az, hogy másokkal nem árulok közös gyékényről, az nem valamiféle hősies, vitézi ellenállás, hanem egy egyszerű elv, amely kapcsán nem kötök kompromisszumot, ugyanakkor megértem azokat, akik leülnek ezekkel az emberekkel. Elfogadom, ha máshogy gondolkodnak. És lehet, hogy én csinálom rosszul. De járom ezt az utat akkor is.

Mert nem azzal van az igazán nagy problémám, ha valaki szt-tiszt volt. Hanem azzal, ha utólag elkeni. Vagy letagadja. Még érdekesebb, ha az illetők hálózatokról tartanak előadást, arról valahogy megfeledkezve, hogy igen, éppenséggel maguk is a tagjaik voltak.

Nem jókedvűkből, talán nem is a szocializmust építve, de a tagjai voltak. Én nem akarok cinkos lenni abban, hogy ezt elhallgassam. 

Fotó: Megfigyelés, forrás: Fortepan.hu, ad.: BM Filmstúdió