Sok mindent szeretek a riporteri munkámban, az egyik az, hogy olyan érdekes emberekkel, szakmákkal találkozom, akikkel és amelyekkel amúgy kevés esélyem lenne. Erhardt Gábor főépítész nemcsak remek szakember, de jól, közérthetően beszél, így meghívtuk a Kossuth Rádió Az este című műsorába, ahol rombolásról, építésről és Makovecz Imre örökségéről beszélgettünk.
– Valahogy ez nem egy olyan szakma, ami olyan nagyon ismert lenne a közvélemény előtt. Ha gondolkodok azon, hogy milyen építészt ismertem így az elmúlt évtizedekben, akkor Rajk László jut eszembe, nyilván a politika miatt, meg persze elsősorban Makovecz Imre. Szerinted miért van az, hogy az építészekről nem tudunk annyit, mint akár egy jó szakácsról, egy jó fotósról?
– Hát ez egy hosszú történet, de nekem ez az életcélom, hogy ezen valamennyit változtassak. Ugye az építész az valahogy a nadrágos ember kategóriába csúszott, talán még régen, az ötvenes évek újjáépítésének az időszakában. Tehát valóban, a II. világháború után a politika ki volt szolgáltatva az építész-társadalomnak, és hihetetlenül megbecsülte, nemcsak anyagiakban, már amennyiben akkor anyagiakban meg lehetett becsülni, hanem társadalmilag is elég magas polcra kerültek az építészek. Sok-sok történet szól erről, hogy még nem is csak az aczéli, hanem a korábbi időkben is közvetlen bejárásuk volt, akár a Budavári Palota kapcsán a legfelsőbb döntéshozó körökbe.
És ez aztán sajnos az építészetnek az építőiparrá silányulásával az évtizedek során eléggé erősen megváltozott. Finta József még a 70-es években mondta azt, hogy az építészet a ’60-as évek elejére átalakult építőművészetből a kivitelezésnek, az építőiparnak a tervszállítójává. […] És valóban elindult egy kontraszelekció, az építészek jelentős része kiszolgálta a közízlést, ha lehet így mondani, a másik része pedig elefántcsonttoronyba zárta magát az én meglátásom szerint.
Igazából Makovecz volt az, aki szerintem ebből nagyon-nagyon jól kilátott és ki tudott beszélni, ha lehet így mondani, tehát minden egyes megnyilvánulása, akár építészeti, akár közéleti volt, mindenki számára releváns volt. Mára már elveszítettük mi ezt, építészek szerintem, jól elvagyunk a saját köreinkben, nincs az az egységes korstílus, egységes építészeti gondolkodás, ami mentén a gondolatainkat ki akarnánk fejezni, hanem mindenkinek megvan a saját kis stílusvilága.
– Te melyik építészeti stílusnak a híve vagy, ha egyáltalán van ilyen?
– Hát egyre kevésbé lehet ilyet mondani. Én magamat regionalista építésznek mondanám. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Tokaj-Hegyalján dolgozom, gyakorlatilag szinte az egyetem elvégzése után, már jó 25 éve folyamatosan. A munkáim és nagyon sok szempontból az emberi kapcsolataim is erőteljesen odakötnek, és ez a kötődés nemcsak a tervezésben, hanem egy könyv megjelentetésében is formálódik.
Tehát igyekszem belemerülni Tokaj-Hegyalja épített örökségébe. Az indíttatás az egyértelműen Makovecz Imre volt. Tehát én ’98-ban, a Műegyetem elvégzése után az ő általa alapított mesteriskolába, úgynevezett vándoriskolába álltam be, és ott végeztem három év alatt.
Hat félévet jártam körbe az országban, különböző építész- és tájépítész irodákban.
– Te most főépítész vagy, ez az egyik titulusod. Mit jelent ez?
– Hát én úgy szoktam mondani, Makovecz után részben szabadon, hogy ez egy gazda-szerep, vagy inkább úgy, hogy egy bizonyos településért, közösségért való építészi felelősségvállalás. Nyilván ennek az építészségnek is sokfajta megközelítése van.
Mi Makovecztől azt tanultuk, hogy valóban gazdának kell lennie az embernek, az adott településnek ott kell lenni, ez az egyik legfontosabb, folyamatosan kapcsolatban kell lenni. Az ottlét az nem csak azt jelenti, hogy mindenkinek megmondjuk a tutit, hogy így csinálja, vagy úgy csinálja, hanem meg is mutatjuk akár önálló tervezési feladatokkal, vagy megvalósult épületekkel, hogy mi azt gondoljuk, hogy ez az adott településnek az építészeti iránya.
Az mindenképpen fontos, hogy az építész megszólítható legyen, és természetesen részt kell venni mondjuk a helyi építési-szabályzatnak a létrehozásában, a településkép-védelmi-rendelet megalkotásában. Ez valójában a szükséges adminisztratív rész, amiben én egyre kevésbé hiszek, sokkal inkább a személyes példaadásban és a folyamatos konzultációban.
– Makoveczel kapcsolatban említetted, hogy nagyon fontosnak tartod a tudásnak az átadását. Te magad hogyan próbálod átadni a tudást?
– Hál’ Istennek elég sok lehetőségem van erre, ott van a már említett könyv publikálása, illetőleg maga az Országépítő, ami a Makovecz Imre által alapított folyóirat. Annak szerkesztésében, és az internetes változatban is részt veszek felelős szerkesztőként.
Illetve a közelmúlt nagy adománya, hogy az MCC Mathias Corvinus Collegiumban egy Építészet és emlékezet-műhelyt vezethetek. Próbálom a közelmúlt feldolgozatlan kérdéseit körbejárni, amire egyébként nagyon-nagyon izgalmas visszajelzések érkeznek a fiataloktól. Látszik, hogy az elmúlt harminchárom év hiátusa azért ott van a mai egyetemistáknak a fejében is, hogy sok a kérdés, hogy akárcsak mondjuk a Városligetben sétálva, mi miért van, miért épült oda, miért van ilyen állapotban, minek mi a szerepe. Ez egy nagyon-nagyon fontos területe most az életemnek.
– Mi ugye először egy olyan műsorban találkoztunk [M5, Ez itt a kérdés], ahol a kommunista diktatúráról és az épületrombolásokról volt szó. Ezzel kapcsolatban nagyon érdekes volt már akkor is a véleményed, egy építész véleménye, míg mi lehet egy kicsit laikusabban, akár felületesebben látjuk ezeket a dolgokat. Hogyan állsz egyáltalán a rombolás témaköréhez? Tehát először arról kérdezlek, hogy mi a véleményed a Regnum Marianum és a szimbolikus épületek eltüntetéséről, aztán utána majd arról kérdezlek, hogy hogy állsz a szocialista építményekkel, hogy azoknak mi legyen a sorsa?
– Van egy fantasztikus, Fecske Gábor László nevű ember, aki több patinás épület történetét feltárta egy internetes honlapon, már nem is tudom, hatvan-hanyadik [azóta már hetven-hanyadik] részénél tart a kutatása, és azt mutatja ki, hogy ezekben az a legrosszabb, hogy nem lehet rámutatni egy tettesre, hogy na most ezért ő felelős.
Nyilván azért a Rákosi-korszakban ez még viszonylag könnyedén nevesíthető volt, de azért a pusztításoknak jelentős hányada inkább az ötvenes évek második felétől, a hatvanas években indult be. Valójában esetleges, fura, kusza, és nem igazán dokumentált folyamatoknak a révén, ami engem nagyon-nagyon izgat, kutattam is. Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy igazából azt látjuk, hogy ennek a rendszernek nem volt egy határozott arcéle, ami azt mondta, hogy na, ezeket teljesen el kell pusztítani, hanem csak valahogy úgy alakult.
– Hogyha elmegyek egy tetszőleges vidéki városba, jellemző látvány, hogy az óvárost tönkreteszi egy-egy, vagy több szocialista épület. Ezzel kapcsolatban mi a helyes megoldás? Ezeket az épületeket el kell bontani, meg kell próbálni őket átépíteni, visszaépíteni azt, ami a helyükön volt?
– Hadd mondjak egy példát. Nekem egy hasonló feladatom volt Tarcalon, ahol a kutatóintézetnek volt egy nagyon szép, szőlőhegyben végződő kis, faluszéli területe, ahol van egy 250 éves szép kis kúria, pincével. Építettek mellé a ’70-es években egy nagyon ronda, lapostetős, téglaburkolatos iroda- és labor-épületet. Magát az irodaépületet szándékosan úgy helyezték el, hogy a műemlék-épületet egy az egyben kitakarta, ráadásul még le is lógott a telekről, tehát tényleg mintha egy ilyen antitézise lett volna az építészetnek.
Szerencsénkre, amikor a rendszerváltás után ráraktak egy magastetőt, és az elkezdte szétnyomni a házat, annak köszönhetően nem volt kérdéses, hogy ezt az épületet le kell bontanunk. Hiszen nem tudtunk gazdaságosan új funkciót elhelyezni benne. Ugyanakkor a fönti két házat, amik szintén nem túl szépek, nem túl jók, de mondjuk úgy, hogy részben takarásban vannak, illetve nagy küzdelem árán rá tudtunk rakni két magas tetőt, azokat megmentettük. Tehát mindenhol szerintem az adott szituáció dönti el.
És ez a másik izgalmas dolog, hogy ezeket nagyon sokszor olyan mesterek tervezték, akik sokkal-sokkal komolyabb pálya befutására lettek volna hivatottak, csak szegények rosszkor, rossz helyen kellett, hogy építészek legyenek. Ez nagyon sokszor legalább annyira érzékeny helyzetet eredményez a bontásoknál. Mondjuk például a Szentháromság téren, fenn a Budai Várban a Jánosi György által tervezett egykori Burg Hotelt. Az egy jól megtervezett épület volt, ugyanakkor valóban el tudom fogadni, hogy a közízlés számára ott, ebben a miliőben nem tetsző.
– Te ki tudod kapcsolni magadban, hogy ne építészként járjál valahol?
– Persze, hogy nem. Nem, a gyerekeim, amíg még viccesnek szánták, aztán most már inkább lázadoznak, szóval volt a nyaralásokon a templomszámláló ugye, hogy hányadik templomba mentünk be.
Ezt az ember nem szakmaként vagy pénzkereseti lehetőségként éli meg, hanem hivatásként. Mondjuk, hogy mondjam, nehéz is lenne, hiszen akárhova megy az ember, mindig épületek között van, talán a sivatag az, ahol nem, de abban is felfedezhetők a természetes formulák, amik megjelennek az építészetben.
– Kós Károly még feltétlenül ismert építészünk, ő a Wekerle-telepről a legismertebb. Van olyan álmod, hogy szeretnél magad után hagyni ilyesmit, vagy egy épületet?
– Én nagyon elkényeztetett vagyok ebből a szempontból, mert 26-27 éves koromra már terveztem egy templomot és egy tokaji borászatot, mind a kettő megépült, és tulajdonképpen azt kell, hogy mondjam, hogy szerintem viszonylag jól állják az idők próbáját.
Ez huszon-egynéhány évvel ezelőtt volt. Ebből a szempontból nekem az építészeti becsvágyam az teljesen más.
Én nem ilyen enigmatikus épületeknek a megvalósításában gondolkodom, hanem sokkal inkább az a becsvágyam lényege, hogy az építészetet visszahozzuk valahogy a közbeszédbe. Tehát megtaláljuk a hidat az építész-szakma és a közízlés között, ami nem egy egyszerű dolog. Másrészt pedig, hogy részben főépítészként, részben publikálóként, részben oktatóként, részben valóban aktív tervezőként arra fókuszálok, hogy azt a 95 százalékát az épületállománynak, ami jó és ízléses, szóval ezeket az adott környezethez, a Kárpát-medence építészeti örökségéhez illeszkedő állapotba tudjuk hozni.
Svájcban látjuk azt, hogy van egy gyönyörű, egységes településkép és abban megjelenik egy-két olyan kortárs épület, amin az embernek megakad a szeme, és el tud gondolkodni. Én a 95 százalékra kívánok fókuszálni.
