Nem akartam tegnap Krassó György születésnapját „elrontani” azzal, hogy idézem Karácsony Gergely Krassót éltető bejegyzését, de túllépni sem szabad ezen. Kissé hasonlónak érzem ahhoz, amikor a posztom alatt megosztják a Partizán Krassóval foglalkozó epizódját. Örül is neki az ember, meg nem is. [Lehet fordítva is hasonló a helyzet.] Mert Krassó minden, ami nem Gulyás Marci, és minden, ami nem Karácsony Gergely. Szerintem.

Krassó György sohasem alkudott meg. Nem adta volna át az országot a teljes amerikai befolyásnak azért, hogy megszabaduljon a szovjettől. [Vö.: Amerika vs. NER]. Nem egyezkedett az SZDSZ-szel, sem az MDF-fel, nem egyezkedett Aczél Györggyel, sem a Párttal, sem az amerikaikkal, még Mark Palmer szivarzsebébe sem volt hajlandó beleülni. Pedig hívták, és tudta, hogy mi a nemet mondás ára. Korábban Kádárék Londonig üldözték, de ott is az maradt, aki: kérlelhetetlen, a saját útját járó, baloldali, de radikális gondolkodású politikus. 

Kérlelhetetlen – ezt írja Budapest főpolgármestere is Krassóról. Az a Karácsony Gergely, aki előbb az LMP szétverésében és bomlasztásában játszott kulcsszerepet [irányítva vagy magától, most mindegy], majd összepuszilkodott azzal a Gyurcsány Ferenccel és Dobrev Klárával, akikkel szemben az LMP létrejött. Az a Karácsony, akiről semmi jót nem tudok azonkívül elmondani, hogy a mama boldog napközis gyereke, sokat mosolyog, szeret biciklizni, és talán nem annyira korrupt, mint sok hasonló társa. Éppen elég, hogy ilyen emberekkel veszi körül magát. Hogy milyen tanácsadókat alkalmaz. Nézzük meg, hogy Krassót kit vették körül. Majd azt, hogy Karácsonyt.

Úgy látom, Karácsony Gergely kevésbé szuverén, mint a most befogadott kismacskánk. Igaz, ugyanannyira szeret odabújni. A nála erősebbekhez, hatalmasabbakhoz. 

De nézzük a posztját:

„Kérlelhetetlen volt és soha meg nem alkuvó, az ellenzék ellenzékének is nevezték. A rendszerváltás korszakának egyik legkülönösebb alakjaként emlékeznek sokan Krassó Györgyre, aki éppen ma lenne 90 éves. Pedig élettörténetéből aligha következhetett volna más. Hitét vesztett fiatal kommunistából lett 1956 hőse, magányos szabadságharcát pedig a forradalom bukása után sem adta fel. Börtön, kitaszítottság, mellőzés, majd rövid emigráció lett osztályrésze, de 1956 benne élő szellemét, a szabadság iránti leküzdhetetlen vágyát senki és semmi nem tudta legyőzni. A Nagy Imre újratemetésekor hazatérő Krassó nem érette a békés átmenettel járó csendes rendszerváltást. 

Nem fogadta el a politika pragmatikussá válását, elárulva érezte 1956 elveit. Saját kora pedig őt nem értette meg, az új politikai rendszer szereplői mindkét oldalon inkább csak a kerékkötőt látták benne. Több, mint három évtizeddel később már biztosan másként viszonyulnának hozzá sokan. 

Amikor 1956 szellemét újra elárulják, nagy szükség lenne arra furcsa emberre, akinek személyes sorsa szülte radikalizmusa és nyughatatlansága talán segítene megóvni nemzetünk gyorsan pusztuló morális értékeit. Hogy Krassó György legalább az utókortól megkapja a neki járó tiszteletet és megbecsülést, kezdeményezni fogom a Fővárosi Közgyűlésben, hogy nevét a jövőben közterület őrizze Budapesten.”

Karácsony Gergely – bár nyilván nem ő írta a szöveget, szerintem azt sem tudta, ki Krassó György, vagy [még rosszabb] következetesen „tojt rá” eddigi pályafutása alakulását látva – természetesen csúsztat.

Krassó nem volt magányos hős. Krassót sokan szerették, kovász volt, sok-sok különböző embert összekötő egyéniség. Azért tünhetett magányosnak, kitaszítottnak Karácsony számára, mert nem nagyon ismerhette, mert alig-alig ismerik. Kitörölték, kiradírozták. Mintha nem is létezett volna. Írunk, írtunk róla páran. Ennyi.

Miért? Mert felvállalta az utca pusztai farkasának a szerepét. Mert nyíltan harcolt, vitázott az akkori elitértelmiséggel, a kommunista-gyerekekkel, akik ’90 után teljesen átvették, vagyis megtartották az irányítást a média, a kultúra, és egyáltalán a véleményalkotás, a narratíva-teremtés területén. Őt nem kellett a szemétkosárba visszadobni [ahogyan a Fidesznek üzentek, miután a párt nem tartott velük a lenini, Hornékhoz vezető úton], őt – ez fájni fog – ki sem emelték a szemétkosárból.

Legfeljebb annyi időre, hogy a bulvármédiában, a Reformokban vagy a Nap-TV-ben megkíséreljék egy kicsit lejáratni. Ennyit ért akkor. Csak arra kellett vigyázniuk, hogy nehogy bekerüljön a parlamentbe. Nem volt rá esély.

Krassó nem fért bele a képbe. Nem, mert őt nem lehetett olyan egyszerűen felcímkézni. Nem lehetett azt mondani, hogy antiszemita, mert történetesen magyar zsidó volt. Nem lehetett – röhögés nélkül – azzal billogozni, hogy fasiszta, szélsőjobboldali, náci, mert baloldali volt. Nem liberális, nem volt KISZ-es vezető, nem posztkommunista, nem lukácsista filozófus, nem neoliberális, hanem „csak” baloldali.

Ritka madár. Körön kívüli. Ráadásul valódi forradalmár, aki bent sem a fordítóirodában dolgozott. Valamiért nem. 

Így történt, hogy Krassóról a halála után már nem írt a vezető média. Barátait, tanítványait, harcostársait többségében szintén kiszorították.

Nem lettek az elit részei, hiszen éppen az elit, és annak hatalomátmentése ellen harcoltak. Jobbról vagy balról, de pontosan látták, mi történik ’90-től, mi történt már a nyolcvanas évektől. Sok-sok ködlovag, egy részük még harcolt, egy részük még ma is aktív, megint mások már meghaltak, és – bármennyire fájdalmas – egyszerűen kihullottak a történelemből.

Ritka kivétel Molnár Tamás, aki 2006-ban még egyszer a nagy idők sodrásába került, küzdött, harcolt, beszélt, írt, aztán végignézte a Jobbik szétesését, átalakulását, és még időben kiszállt az egészből. 

Mert ez a sorsuk, a sorsunk? – a térképen kívüliség.

Nem róluk szólnak ez esti mesék. A sokáig egyeduralkodó, leegyszerűsítve SZDSZ-esnek nevezhető történetekbe nem illettek bele. De az MDF-esek sem szerették őket. Onnan is azokkal értettek leginkább szót [már amennyire], akiket később szintén leszalámiztak, kilöktek a pártból, vagy maguk hagyták ott. A Fidesz mit kezdene Krassóval? Az MSZP-ről, DK-ról, Momentumról, Jobbikról ne is beszéljünk. Bár félő, hogy egyszer Dobrev is felölt majd egy Krassó-pólót, ha éppen azt tanácsolják neki. Miért is ne? Talán már ötvenhatot sem tartja ellenforradalomnak.

Krassó mindenkié és senkié. 

Így kerültek, illetve maradtak a képkereten kívül. Hiába bámuljuk a festményeket, ők nem nagyon szerepelnek rajtuk, a róluk készült portrék a pincékben porosodnak, vagy talán már teljesen mást festettek rájuk. 

Krassó most, születése 90. esztendejére időzítve egy poszt, egy meglebegtetett köztér erejéig ismét fontos lett a Karácsony Gergelyeknek. Miért is ne? Talán már Kis Jánosék is rábólintanának [kicsit talán aggódva, hogy róluk talán nem készül majd szobor. De, fog.] Ahogyan Antall Józsefet is megkedvelték a halála után [szánják-bánják, hogy a legundorítóbb trükkökkel, módszerekkel és csúsztatásokkal támadták, rágták a testét], úgy Krassó is felemelkedhet. Már régóta halott. Már „jófiú”. Már lehet vele egy kicsit „NER-ezni”.

Látjuk, hogy most,

„amikor 1956 szellemét újra elárulják, nagy szükség lenne arra furcsa emberre”. 

Furcsa ember. Csak neked furcsa, Gergely. Úgy hívják: egyéniség. 

–––––

Ui: A közterület átnevezésének természetesen örülnénk. Már ha valóban megvalósul.

Fotó: Krassó György /Forrás: Fortepan.hu, ad.: Philipp Tibor