Mottó:
„Én, aki sohasem sírtam, ha vertek, ha éheztettek, elbőgtem magamat, amikor kiderült, hogy magunkra hagytak bennünket az amerikaiak, a Nyugat. Becsaptak.”
Illyés
„hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van, / nemcsak az ernyedetlen / tapsoló tenyerekben,
kürtben, az operában, / éppoly hazug-harsányan / zengő szoborkövekben, / színekben, képteremben,
külön minden keretben, / már az ecsetben; / nemcsak az éjben halkan / sikló gépkocsizajban”
A forradalom
„Egyrészt figyeltük a pesti eseményeket, állandó hírcsere volt, másrészt az ávósok elhagyták a Belügyminisztériumot, amit birtokba vettünk. Az épület őrzését a műegyetem zászlóalja adta. A legfelső szinten volt a Belügyminisztérium hírközpontja, rádióközpontja, amit a forradalom alatt használtunk. Az egyik terem tele volt telexgépekkel.
Valamelyik telexgépből kilógott egy szalag, és ez volt rajta: a gépeket nem megrongálni, visszajövünk! Én meg letéptem és mondtam nevetve: »Jöttök ám a k…a anyátokat vissza!«”
A pesti srácok
„A szomszédos Kisfaludy utcában, a Corvin mozi háta mögött volt egy benzinkút. A gyerekek onnan hozták a Molotov-koktélokhoz az utánpótlást. Rudi, az öcsém közben szerzett puskákat, géppisztolyokat is, október 28. után pedig már a Kilián-laktanyából hozta a rengeteg lőszert és fegyvert, a katonák önként adták. Rudi megtanította a srácokat lőni. Körülbelül húszan lehettek, tizenkét-tizennégy évesek.
Nem akartak se haza, se az intézetbe visszamenni. A tanárok nagy része elment. Eleinte nem akartuk kiengedni a gyerekeket az utcára, de nem lehetett bírni velük. Ők harcolni akartak. Két utcára nyíló, több kapuja is volt a Práter utcai iskolának, ők egy-egy Molotov-koktéllal kiszaladtak és a szovjet tankok alá hajították. A kiskölykök több harckocsit is felgyújtottak.”
Bizsu és Kócos
„Október 28-án Nagy Imre miniszterelnök bejelentette, hogy győzött a forradalom, mindenki megtarthatja a fegyverét. Akkor hallottam, hogy Kócost agyonlőtték a Práter utca végén. Rohantam utána a kórházba, de már akkor nem élt.
Az orvos kérdezte tőlünk: tudták azt, hogy négy hónapos terhes volt? Mert félig eszméletlen állapotában mindig csak azt mondta: Bizsu, Bizsu. »Melyik maguk közül a Bizsu?« – kérdezte. »Én vagyok« – válaszoltam.
Utána szótlanul visszamentünk a Corvin közbe. Kócos halála után összerogytam. Viaskodtam. Menjek haza, ne menjek haza, disszidáljak? De miért disszidáljak, ha a forradalom győzött – mondtam magamnak. Harcoltam.”
A mentős
„A Szív utca sarkán jártunk a mentőautóval, és a pékség előtt hatalmas sor állt. Egyszer csak géppuskasorozat hallatszott az utca végéről, állítólag egy bevodkázott orosz tankos kezdett el tüzelni. Rémületes volt a látvány: vér, húscafatok mindenütt. Lövések közepette hordággyal rohantunk az összeesett emberekhez, és elkezdtük hordani a sebesülteket a mentőautóba, amely tizenkét férőhelyes volt. A bajt tetézte, hogy a sebesültek között volt egy terhes asszony, aki haslövést kapott. Őt is a mentőkocsiba akartam tenni, de a rokonai és a felzaklatott emberek nem akartak elengedni, s követelték, hogy a helyszínen operáljam meg. Bár fehér köpeny volt rajtam vöröskeresztes karszalaggal, de mondtam, hogy nem vagyok orvos, nem tudok operálni. Csak néhány műszerem volt, egy lumnicer – azaz érszorító –, egy szike, egy fogó, meg talán éter.
Hiába tiltakoztam, kénytelen voltam úgy tenni, mint aki ért az operációhoz, és valami isteni csoda folytán a fogóval kihúztam a golyót a terhes asszony hasából. A baba az édesanyja hasában meghalt, a terhes mama életben maradt.”
Corvin köz
„Egyértelmű volt, hogy Budapestet meg kell védenünk. A Nagyvárad tér felől jöttek a szovjet tankok. Mi a házak ablakaiban helyezkedtünk el, puskákkal, golyószórókkal. Másnap estig tudtuk tartani ezt a vonalat. Amelyik tank átjutott, azt a Corvin-köziek és a Kilián laktanya tüzérsége kilőtte.
A harmadik emeletről tüzeltünk, a gyalogság nem tudott ezen a szakaszon átjutni, igaz, az Üllői úti járdaszintről egy sorozat eltalálta a mellettem harcoló egyik bajtársamat. A sisakon keresztül kapta a fejlövést.”
Csecsemő-gyilkosok
„A ruszkik a koraszülött-otthont szétlőtték. Segítséget kértek tőlünk, hogy mentsük a koraszülött csecsemőket, mivel a hőközpontot felrobbantották, villany nem volt, az inkubátorok nem működtek. Tűzharc közben kellett mentenünk a csecsemőket a nővérekkel.
Egy katonai hordágyon nyolc-tíz csecsemőt tudtunk elhelyezni. Két fordulóra sikerült őket beszállítanunk. Még most is látom őket.”
A Munkástanácsok
„A munkások akkor léptek színre valódi nagyságukban, amikor a szovjetek leverték a forradalmat. Akkor fogalmazódott meg az a gondolat, hogy ha fegyveresen nem tudtuk kivívni a függetlenségünket, akkor vívjuk ki azt békés úton, politikai eszközökkel és a forradalom értékeiből mentsük meg, amit lehet.
Tudtam, hogy a politikai munkámat már csak véráldozattal tudnám folytatni és ezt már nem akartam. Annyi ember halt meg a forradalom alatt, annyi ember halt meg körülöttem, hogy nem akartam további emberáldozatokat. Ezért mentem velük a parlamentbe. Végül annál a parlamenti kapunál tartóztattak le, aminek közelében Kossuth Lajos szobra áll.
Ő, a forradalmár nézte a forradalmárok letartóztatását. Bevittek bennünket a Fő utcai börtönbe. Ekkor ért véget a Központi Munkástanács elnökségének tevékenysége. A Központi Munkástanács a mai napig sem szűnt meg, mert én élek. Engem a forradalmi munkások választottak meg elnöküknek és a forradalom alatt a magyar nép oldalára álltam ebben a kilátástalan harcban. Amíg élek, erről a posztról elmozdulnom nem lehet.”
A megtorlás
„Volt egy félkör alakú, hat szeletre lefalazott sétálóudvar, a halálos zárka, aminek a két végét egy híd kötötte össze. Nevezhetjük tortaszeletnek is. Ebben kóválygott egy-egy fogoly. Amikor négyen voltunk, négyen kóvályogtunk, utána hárman, aztán, amikor Salit – Bakos Gyulánét – felakasztották, akkor már csak ketten maradtunk Katival.
Amikor a társamat, Sticker Katit, Havrilla Bélánét kivégezték, egyedül maradtam és nagyon sírtam. Nagyon sírhattam, mert a fal másik oldaláról, bakot tartva valakik átnéztek. S akkor én csak annyit mondtam: ne haragudjatok, fiúk, én nem tehetek róla, hogy életben maradtam.”
„Nem akartam elmenni, de már a bujkálásnak sem láttam értelmét, mivel országos körözés volt ellenem kiadva. Végül is feladtam magamat. A sógoromnak mondtam el, hogy az élettársamnál találnak meg.
Éjszaka jöttek értem, tizenegy pufajkás állig felfegyverkezve. Beszállítottak a börtönbe, egy zárkába dobtak be, ahol két volt társam feküdt a földön hason. Gép Győző és a Horváth Gyuszi. Nem tudtak megmozdulni. Háromszoros fejük volt, háromszoros kezük volt, kék, zöld volt mind a kettő. Ülni nem tudtak, járni nem tudtak, enni nem tudtak.
Kidörömböltem, kiordítottam, hogy mit csináltatok, ti szemetek! Kinyílt az ajtó, megütöttek úgy, hogy nekirepültem a falnak, lecsúsztam és ott maradtam.”
Az utolsó kivégzés
„Tizenhárom évet ültem, de voltak többen, akik még tovább maradtak. Voltak, akiket húsz évig bent tartottak.
Ilyen volt a kádárizmus: Nickelsburg Lacival együtt ültem Sátoraljaújhelyen 1961-ben. Jogerősen tizenkét évet kapott, együtt dolgoztunk a varrodában. Egyszer csak összeszedették vele a cuccát, visszahozták Pestre, perújrafelvételt rendeltek el, és halálra ítélték, majd kivégezték. A Baross tér egyik legkeményebb vezetője volt. Kár érte, nagyon értelmes volt, igazi magyar.”
A vérbíró monoklija
„A tárgyaláson Tutsek Gusztáv közölte: vége van a tanúkihallgatásoknak és megnevezett engem és azokat a vádlottakat, akikre halálos ítélet vár. Kóté Sörös Józsefre és Tóth Józsefre hamis tanúzással rávarrták a Köztársaság téri vérengzést. Ekkor felállt Tóth József, a negyedrendű vádlott s kérte, hogy hallgassák meg azokat a tanúit, akikkel bizonyítani tudja, hogy nem voltak ott a Köztársaság téren, mert október 30-án éjjel jöttek fel vidékről Pestre élelmiszer-szállító teherautókkal.
Tutsek erre azt mondta, itt már nincs mit bebizonyítani, üljön le. Az első sorban ültünk mint vádlottak. Egy szempillantás alatt történt az egész: Tóth Jóska felugrott az írnok asztalára, majd onnan a bírói karzatra, Tutsek két hatalmas monoklit kapott a szeme alá, az ülnök az orrára kapott egy ütést, eleredt az orra vére. Kitört a káosz a tárgyalóteremben.
A fegyőrök aztán legyűrték Jóskát, aki lábbilincset kapott. Másnap folytatódott a tárgyalás, de már a második sorban foglalhattunk helyet. Tutsek természetesen Tóth Józsefnek sem kegyelmezett, kivégezték.”
Az árulók
„Ha őszinte vagyok, megbántam [hogy részt vettem ötvenhatban]. Nem azért, mert le kellett ülnöm, mert tizenkilenc évesen tönkre tették az életem, hanem az emberek miatt.
A bírósági tárgyalásomon azok jöttek el ellenem tanúskodni, akiknek ételt adtam a Baross téren, mert éhen haltak volna a gyerekeikkel együtt. Volt egy olyan asszony, akinek két hónapos gyereke volt és mindennap vittem a tejet, az ételt a legnagyobb golyózáporban. »Hálából« vallott ellenem, hogy fegyverrel harcoltam, ő látta.
Még a Keletinél is összeszedett néhány embert, hogy tanúskodjanak ellenem. Csalódtam az emberséges viselkedésben.”
A hős ügyvéd
„Életfogytiglant kaptam.
Amikor a Tutsek kimondta első fokon az életfogytot, az ügyvédem felugrott és azt kiabálta, hogy ez nem bíróság, hanem mészárszék. Gaszt Istvánt azonnal kizárták az ügyvédi kamarából, 1991-ben én intéztem el, hogy mentesítsék, és visszakapja az ügyvédi jogosítványait. De abban az évben meghalt.”
A pénzre váltás
„Azért [küzdök], hogy 1956-ot ne váltsák pénzre. Nem tudom, volt-e értelme annak, hogy háromszáznál is több mártír áldozta életét a forradalom eszméiért. Azért, hogy mások hivatkozzanak rájuk, amíg kirabolnak egy országot. Nem ez volt 1956 célja.
Ma már kétféle ötvenhatos van: egy, aki érte él, és egy, aki belőle. Én soha senkinek nem fogom eladni magam. Nem fogom eladni senkinek az ötvenhatos forradalmat, nem fogom eladni senkinek a mártírok szenvedéseit, nem fogom eladni senkinek az utolsó kívánságukat, mert az nekünk szólt.”
A nemzetből népet
„Kilenc évig jártam a papokhoz, de a Miatyánkból is kihagyom azt a mondatot, hogy megbocsátok az ellenem vétkezőknek. Én nem bocsátok meg.
Nem az a lényeg, amit ellenem tettek, hanem az, hogy a kommunisták tönkretették ezt az országot. Sem erkölcse nem maradt, sem hazaszeretete, sem hite, sem felebarátja, semmi nem maradt, csak pusztán egy önző, önös világa maradt. A nemzetből népet csináltak. Ezt nem tudom megbocsátani azoknak sem, akik melléjük álltak, legyenek azok volt rabtársaim, forradalmár eszmetársaim, sőt ők még inkább bűnösek.
Az életemet a kommunizmus tette tönkre. Ha megtörtént volna az igazi rendszerváltás, akkor valószínűleg boldog ember lennék.”
Repedés a baloldalon
„Az internacionalista elvtársak kőkeményen meg akarták torolni, hogy voltak, akik szembe mertek szállni a hatalmukkal, a nagy Szovjetunióval. Nem véletlenül volt a véres megtorlás, hiszen ez a XX. század legnagyobb függetlenségi harca, fegyverténye volt.
Ha sokat nem is értünk el, de azt igen, hogy a baloldali tömbön elindult a repedéssorozat.”
Kisajátítási kísérletek
„Most lopják el az egészet. Miután rájöttek, ötvenhatot már nem lehet kimosni az emberek agyából, inkább átmossák a történetet.
Most azt hazudják, nem volt itt semmiféle forradalom, hanem egy jobbító, reformkommunista kezdeményezés volt, hogy a sztálini, rákosista disznóságokat helyükre tegyék és megreformálják az egészet. Magyarán 1956 nem forradalom volt, hanem egy reformkísérlet, amelyet éppen amiatt, hogy ellenforradalomba fordult, teljes joggal vert le a szovjet hatalom, mert ők a szocializmust védték meg a hőbörgő hülyékkel szemben.”
Nem engedjük
„Nem engedem eladni a forradalmat. Szanyi Tibor valamelyik televíziós adásban azt mondta, hogy szocialista forradalom volt Magyarországon.
Még jó, hogy nem azt mondta, hogy kommunista forradalom volt. Ezt nem engedem. Nem csak Nagy Imre és Maléter Pál nevéhez fűződik a forradalom, nem néhány huligán lövöldözött. Mert ezt így akarják beállítani és sok esetben sikerrel. Addig, amíg itt van ez a múzeum, a kápolna és a márványtáblákon a nevek, 338 felakasztott hős neve, addig nem lehet letagadni az igazságot.”
Camus
„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró – nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.
A magára maradt Európában, csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat. Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra.”
Ámen.
[Az idézetek [Camus felemelő szövege és Illyés Gyula kivételével] ötvenhatos szabadságharcosoktól, hősöktől vannak. Azokból az interjúkból vettem őket, amelyeket Stefka István készített jórészt még a kétezres években. És amelyeket megszerkesztettünk és feltettünk az Otvenhatarcai.hu honlapra. Olvassák, olvassátok el ezeket. Érdemes. A nyilatkozók többsége ma már nem él. De emlékük, szavaik, érzéseik velünk maradnak. Örökké.]
